Az úgy volt – valahol a 45. születésnapom környékén -, hogy elkezdtem kicsit elmélkedni azon, mit csináltam, mit értem el az elmúlt tíz évben.
Nem sok lépés után jött a felismerés, hogy tartalom készítőből szépen lassan, észrevétlenül tartalom fogyasztóvá váltam, ami nem jó. Mutatja ezt a blogom állapota, a bejegyzések száma, a kiadott – pontosabban ki nem adott és fiókban lapuló – zenék száma, az 1 év Mixcloud Pro előfizetés alatt publikált mixek száma.
Egyedül az Instám az, ami viszonylag stabilan hozza a tartalmakat, igaz ott is volt már egy-két hosszabb szünet, restart, miegymás. Ahogy régen a lánykori nevén Twitter (ma X) biom nagyon jól mutatta, állandósult social media válságom van.
Innen már csak egy kicsit kellett oldalazni, hogy megszülessen ez a mai bejegyzés, mely a korlátokról és azok pozitív oldaláról szeretne szólni.
Kezdetben 160(140) karakter vala
Még réges-régen, az előző évszázadban volt az SMS, melynek egy akkoriban kellemetlen korlátozása volt, nevezetesen, hogy 160 karaktert engedett elküldeni egy üzenetben. Ezzel tulajdonképpen hű volt a nevéhez: short message service, azaz rövid üzenet szolgáltatás.
Ez persze az emberi kreativitásnak nem tudott gátat szabni, kialakultak a különböző rövidítések, mozaikszavak, de már az emojik korai formáit is használtuk. Már csak azért is, mert az SMS-ek küldéséért egészen sokáig kimondottan kemény pénzeket kellett fizetni. Nem véletlenül, hiszen az írásos kommunikációnak erre a formájára nagy igény mutatkozott, még akkor is, ha ez erősen korlátolt volt.
Ahogy teltek az évek és megjelentek az okostelefonok, úgy szaporodtak el a hosszabb üzenet küldésére is alkalmas „csevegő szoftverek” (az Apple esetében ezt az áttörést maga az iMessage hozta), melyekben ez a fajta korlátozás már nem volt jelen, sőt, „ingyen” lehetett velük üzeneteket váltani, de még képet, majd később hangot és videót is küldeni egymásnak. A korlátok egy innovációhoz vezettek.
A Twitter története szintén az SMS-re vezethető vissza, 140 karakterben kezdtünk el egymással kommunikálni. Rövid, lényegre törő üzenetváltások. Ez a korlát is elindított pár kreatív gondolatot, a felhasználók elkezdték maguktól ún. threadbe fűzni az üzeneteket, amikor hosszabb gondolatok közlésére éreztek kényszert, megszámozva az egyes üzeneteket a követhetőség érdekében.
Az innováció végül több szálon indult meg, egyrészt a twitter maga is növelte az üzenetek hosszát (hosszas felhasználói unszolásra), illetve – mivel ez egyesek számára még mindig nem volt elég – külső, 3rd party alkalmazások is készültek, melyek képesek voltak egybefűzni az üzeneteket.
Sokszor felmerült a kérdés, akinek ilyen közléskényszere van, az miért nem ír egy blogposztot?
A tartalom alkonya
A válasz minden bizonnyal az elérésben van. A Twitteren keresztül sokkal szélesebb bázishoz jutott el a mondandó, még akkor is, ha annak tartalma erősen kuka gyanús volt, aka „bölcsebb lettél volna, ha hallgatsz”.
Ha már Twitter, bár mindig is fontos szerepet játszott az ismerősi/olvasói kör kialakításában, egy idő után észrevettem, hogy szépen lassan a közléskényszer áttelepült a blogom hasábjairól a Twitterre. Nem voltam ezzel egyedül, a blogolás érája úgy tűnt, hogy leáldozóban van.
Persze lehetett próbálkozni egy jó lead tweet megírásával és a hosszabb, mélyebb, tartalmasabb blogbejegyzés hivatkozásának a promóciójával, de kialakult egy trend (a világban), aminek eredményeképp ma már nem a tartalom, hanem a figyelem megragadása és megtartása a cél. Erre pedig egy pl. olyan hosszú bejegyzés is, mint ez, már nem alkalmas.
Ezen csak rontott a TikTok, a YouTube Shorts, az Instagram Reels, a Facebook Reels megjelenése amik olyan szinten addiktívak, hogy az ember képes órákon át fogyasztani a sekélyes tartalmakat anélkül, hogy észrevenné az idő múlását.
Ahogy az örök érvényű megállapítás tartja: ha valami ingyenes, akkor te vagy az áru. Vagy éppen a figyelmed.
Térjünk a korlátokra
Jár az elismerés, ha még olvasod ezt a bejegyzést, úgy éreztem, hogy a fő mondandóm megalapozásához szükséges a fenti történeti áttekintés annak érdekében, hogy jobban érthető legyen a felismerésem.
Ez a felismerés pedig az, hogy a korlátok jók. Jók, mert segítenek a megfelelő eszközt kiválasztani.
Úgy indult ez a bejegyzés, hogy a munkámban megkaptam egy új információt, melyet gyorsan meg akartam osztani a főnökömmel. Mivel jelenleg egy kis cégnél dolgozom, családias (Magyarországon 3 fő) hangulatban, sokkal lazább és kevésbbé hivatalos a kommunikációnk egymás között. Gyorsan nekiálltam az SMS, akarom mondani iMessage megírásának, melynek szintén nincsen karakter korlátja, így hajlamos az ember egy kisregényt is leírni. A megosztandó információ némi magyarázatra is szorult, így szerencsére észbe kaptam és saját magam rendre utasítottam: „Robi, ebből e-mailt kellene kreálni, az a megfelelő forma!”.
Ekkor gondoltam végig a következő kommunikációs szinteket, melyeket igyekszem betartani, egyfajta önkorlátozásként:
- sms, iMessage: rövid, lényegre törő üzenetváltások, ha nem fér bele ~160 karakterbe (érzésre, bár az iPhone ki tudja írni a karakterszámot), akkor más formát kell választani (ha elérhető a címzetthez)
- e-mail: lehetőleg max. 3 pargrafus, ~15 mondat, ha további kérdés merül fel, plusz infó szükséges, azt egy újabb e-mailben leírom
- telefon: bár nem szeretek telefonálni, sőt, a hideghívást utálom a legjobban, ha a fenti két lehetőség nem opció és/vagy szinkron beszélgetésre van szükség, akkor ez a legjobb megoldás. Szintén tökéletes megoldás, amikor egy félreértést kell elmagyarázni és/vagy elkerülni
- meeting: ez a legfelsőbb szint, csak akkor nyúlok hozzá, amikor nincs más opció és/vagy mutatni, prezentálni kell valamit. Alapból 15 perc hosszú, maximum 30 perc hosszú. Ami ebbe nem fér bele, ott még előzetes előkészítésre van szükség.
Minden más
Jogosan merül fel a kérdés, hogyan jön mindez a blogoláshoz?
Úgy, hogy a Twitter/X hajó elhagyása után (stratégiai* jelenlét van csak), a Mastodonra menekülve, majd azt is elhagyva, de most visszatérve az a terv, hogy a gondolataim, életem történéseit nem csak képekben az Instán osztom meg, hanem kiírom magamból a blog hasábjain. Minden mást, amit a fenti csatornákon nem tudtam, nem akartam elmondani.
Mert blogolni jó. Felszabadít, kitisztít, elgondolkodtat, tanít (háttérinfók utáni kutatás), javítja a helyesírást (still, there might be some typos) és nem utolsó sorban a tartalom az enyém, nem veszik el egy-egy platform változásakor.
A korlátok – legyen az külső vagy belső – visszahoztak ismét ide.
*a @strob user név fenntartása miatt
Egyik vicces emlék, amikor 2012-ben Oláh Ottó (aka Az időmilliomos apuka) küldte nekem ezt Twitteren.
Vélemény, hozzászólás?