Igazából az a jó a drum&bass (aka dnb, d’n’b, d+b, dáré) stílusban, hogy ha megfelezed a tempót, akkor olyan, mint ha reggea-t hallgatnál. Ez persze egy d&b buliban lehetőséget is ad egy kis pihenésre 🙂
És igen: darálós dáré tökéletes projekt menedzsmenthez.
@k0cs0g: Vandának kőkóla vagy „Uuuu bébi, hatvanHz”!
Engem ez a mix (2001-ből, estFM 60Hz ftw!) sok vizsgára készített fel és azóta is előszeretettel használom ha rushban kell írni valami gigafontos előterjesztést az üzemben.
Sötét, veretős dáré, ahogy én szeretem!
Ha kell egy nótát kiemelni, akkor legyen ez (bár ez a műfaj szerintem igy patent, hogy soundcloudról egy komplett „műsor”).
Figyeljétek meg azt a reakciót, amikor egymásra néznek nevetve, miután Snétberger elvét egy hangot (3:24-nél), és hamis lesz: Richard Bona ránéz „wtf”, majd Snétberger mosolyogva konstatálja, hogy igen, elszúra. Zseniális 🙂
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez egy „soundcheck” felvétele, azaz a koncert előtti kvázi utolsó hangpróba. Ebből adódóan a felvétel nincsen fent Spotify-on, így abból a listából hiányozni fog ez a dal.
@chanthahca: Ma is varázsvilág egy szeletét hoztam.
Snétberger Ferenc magyar szinto muzsikus, de már régóta Berlinben él, ott tanít a zeneakadémián.
Amikor hazajön, sokszor hoz kiváló zenészeket. Akadémián, MÜPÁ-ban lehet utolérni őket, mindig olyanok a koncertek, hogy elröpíti az embert a felhők fölé.
@_adamtoldi_: Tovább folytatva a hip-hop flowt, itt van a Doomtree – Bangarang-je.
Minden zenei műfajban kicsit biased vagyok az undergroundabb vonalakra, és bár ismeretlennek nem mondanám őket, nemzetközi A-listerek sem voltak tudtommal.
Azt tekintve, hogy mennyi zenei kultúrát exportál az USA, ez azért kicsit meglepő, mert a minőség minden képpen ott van.
A Doomtree kollektívája Minneapolisban verődött össze, és sok egyéb befolyás is megtalálható amúgy a zenéjükben, punk rockon át a jazzig.
Nem tudom megmagyarázni az okát, de már sokadszor futok bele abba, hogy van egy-egy régóta ismert zenei formáció, akiknek a zenei munkásságát ismerem, de úgy mélyebben nem olvastam utánuk, nem kerestem rájuk, csak akkor, amikor a Heti Zene kapcsán valami érdekesség után kutatok. Pedig a lehetőségem adott lenne…
Az extra infót most Attila hozta nekem, fogalmam sem volt róla, hogy Eli&Fur két hölgyet takar 🙈
A heti nóta részemről két londoni hölgy és két liverpooli úriember szerelemgyereke.
Eliza Noble és Jennifer Skillman vagy ahogy jobban ismerik őket, Eli & Fur az előző évtized közepén zavarta meg jelentősen az étert majd amióta az Anjunadeep kiadóhoz szegődtek, nagyon komoly deep house katalógust produkáltak. Nem csak a zeneszerkesztő szoftverek, a gitár és a zongora de a mikrofon mögött is kifejezetten megállják a helyüket.
2021-ben érkezett erősen várt debütáló nagylemezük, a Found In The Wild, ami a második dedikált bakelit a repertoáromban és nagyon szívesen pörgetem meg bármikor is.
Az egyik kedvencem a lemezről a Waiting című nóta, amit a liverpooli DJ és producer duóval, a CamelPhat-tal közösen jegyeznek és egy akkora lazaság, hogy a fal adja a másikat.
Krisztián ajánlásával a Heti Zene számomra szintet ugrott: nem csak új zenét kaptam tőle, hanem egy film ötletet is, amit a leírása és a zene alapján kedvem támadt megnézni!
Számomra hasonló zene-film tökéletes együttálást a Gladiátor Soundtrack hozott anno, dehát Hans Zimmer az Hans Zimmer, szóval nem csoda 🙂
2006-ban jelent meg a The Fountain című film. Darren Aronofsky rendezte, Hugh Jackman és Rachel Weisz a két főszereplő. Pillanatnyilag 7.2/10 az IMDB szerint, de nekem az egyik legnagyobb kedvencem.
Nemcsak a idősíkokkal játszó történetet és képi világot szeretem, hanem a zenét is. Egy jó filmzene sokat javíthat a film “összképén”, egy rossz jelentősen ronthat rajta. Vannak filmek, amelyeknek a zenéjére egyáltalán nem tudok visszaemlékezni, míg más filmek kapcsán szinte csak az maradt meg. Ennek a filmnek a zenéje TÖKÉLETES!
(És megint csak azt tudom írni, mint korábban is néhány alkalommal, hogy érdemes az egész albumot meghallgatni.)
A zeneszerző: Clint Mansell
Közreműködők: Kronos Quartet (korábbi közös munkájuk az egyébként szintén zseniális Requiem for a dream filmzene) és a Mogwai (az egyik kedvenc post-rock bandám).
Egy ideje elengedtem a zenék strict stílusba sorolását, így meglepetésként hatott rám, hogy Vanda eheti ajánlása a liquid dnb „besorolást” kapta. Az meg aztán végképp, hogy mikor rákerestem erre, akkor megtaláltam az igazi nevét, mely liquid funk.
@v4nd4: Nem nagyon tud az ember (lánya) úgy dnb-t hallgatni, hogy ne találkozzon Hybrid Minds-szal.
Oké, ez megint inkább liquid dnb, de ezt ugyanúgy nagyon szeretem, mint a halálrapattogóst’ 😊😊
Szeretem, hogy Szögi rendre magyar előadóktól válogat és most állt össze bennem a kép, hogy az eddigi ajánlásai tényleg a régi-új pre NER Petőfi Rádióra emlékeztetnek.
Utólagos engedelmével nem az eredeti dalt YouTube linkjét tettem be, hanem egy Petőfi Akusztik felvételt, mivel nagyon jól bemutatja, milyen jó zenészek a Voler Mouche tagjai és nem csak studio körülmények között szólnak jól.
Eheti választott a Voler Mouche – Thrill Seeker című dala.
Nem szoktam előre dolgozni, de már egy hete megvolt, hogy ez lesz a következő.
Szomorúan gondoltam vissza a 2010-es évek Petőfi Rádiójára, ahol lemehetett ez a dal. Azért vagyok szomorú, mert nagyon sok láthatatlan zenekar kapott így esélyt a befutásra, és nagyon sok kis zenekarra találtunk rá és szerettünk bele akkoriban.
Végül a Voler Mouche is 2016-ban feloszlott, pont ahogy a Petőfi ilyen jellegű iránymutató tevékenysége is megszűnt.
„A Voler Mouche francia eredetű szóösszetétel, jelentését tekintve „szállni légy”, nyelvtanilag helytelen, mint ahogy műfajában sem kategorizálható, udvariasan kísérletező, elektroakusztikus kortárs zene.” – írják saját magukról.
2002-ben járunk, amikor megjelent a Hotel Costes 5. kiadása, melyet a már „veteránnak” számító dj, Stéphane Pompougnac gondoz. Ezen a válogatás albumon hallottam először a 2001-ben megjelent Summer In Paris című dalt DJ Cam „tollából”.
Most már szinte biztos, hogy van valami fura kötődésem a basszusgitár játékokhoz (lásd korábbi kiemeléseim, ezen a héten fentebb Richard Bona…), mert ebben a dalban is ami magával ragad – Anggun gyönyörű és érdekes énekhangján túl – az Daniel Romeo basszusjátéka. Ebben a tempóban, ilyen groove-ok, wow.
Igazságtalan lenne nem megemlíteni a dobost, Laurent Robint, aki szintén a jazz világában utazik.
A zene engem annyira magával ragad, hogy szinte képes vagyok ugyanabba a flow-ba kerülni, amibe (feltételezem) a dal készítésében részt vevő zenészek is kerülnek: akár órákon át is lehetne játszani, variációkkal, szólókkal. Megunhatatlan!
