Személyes élmények, egyéni emlékek. Igazából a Heti Zene esszenciája. Társaim nagyon finom muzsikákat hoztak. Ismét 🙂
Bevallom, Zoli hozza a legnagyobb meglepetéseket számomra a Heti Zenében, mert teljesen más benyomásom volt az ő zenei ízléséről. Azon túl, hogy ez a meglepetés rettentő pozitív, sajnos azt is látni kell, hogy kb. egy időben voltunk fiatalok (na na na, most is azok vagyunk! 🙂 ) és lassan kezd olyan érzésem lenni, mintha a Muppet Showból a két öregember idézgetné a múltat … de hát ez már csak ilyen.
A leíráshoz egy kis szótár segítség: CEO – chief executive officer, jelen esetben az asszony, a főni, az élete szerelme.
Az ADF kiválóságát pedig nem kell eldönteni, ez olyan axióma mint Newton törvényei.
Szóval ADF-et mindig szerettem, jöttünk, mentünk, ugráltunk, élveztük. Aztán mikor a CEO-val összesodorva minket ez élet és rendeztük a CD-ket a közös ingatlanban, előkerült a Rafi’s Revenge album. És ment a sztorizgatás, hogy hát én ezt mennyire szeretem, és hogy húha, Szigeten mekkora volt, emlékszem, előtte a Radio1-en volt egy interjú is az IndieTakeben.
A CEO elhallgat, nagylevegő, majd belekezd: „Az van, hogy abban az interjúban én voltam a tolmács!”
Bár ajánló társaim – tudtommal – nem egyeztetnek a heti ajánlások kapcsán, mindig jót mosolygok véletlen egybeeséseken.
És egyben baromi jó érzés is, hogy megosztanak velem, veletek egy-egy szeletet a személyes terükből, a múltjukból, az emlékeikből.
Norka mostani zenéjét hallgatva többször volt megmagyarázhatatlan libabőröm, a legdurvább akkor, amikor Tcha a szájával „trombitál” és hegedül egyszerre…majd ezt megfejeli azzal, hogy mindezt két szólamban!
@chanthahca: Akkor most egy nagyon személyes ajánlás.
Tcha Limberger egy belgiumi szinto családban született, és mint olyan sokatn a ’70-es években koraszülöttként inkubátorba kerülve az oxigénszint félreszámolása miatt megvakult. Egyébként is zenész családba született, így aztán még jobban kihegyeződött a hallása.
Tcha nagyon sokat utazott és lakott mindenfelé. Amikor a 2000-es években megismerkedtünk, épp Kalotaszegen élt és tanult ottani cigány zenészektől.
Esküvőjükön (barátnőmmel) a Szászcsávási Banda fiatal tagjai mellett Neti Sanyi bácsi is muzsikált… Egy albumot és egy számot is szeretnék tőle mutatni, ilyen „bevezetőként” kevésbé az egyébként autentikus népzenei életéből, sokkal inkább szinti-szvinges-mánus-dzsezzes-djangoreinhardos vonalból.
Mozes Rosenberggel nagyon sokat zenél egyébként, érdemes rájuk keresni.
A másik személyesebb, amúgy is szeretem nagyapóm miatt ezeket a régi dalokat. Ebben a feldolgozásban kíséri Ágit. Egyszer az idők hajnalán a nappalimban hegedülte ezt Tcha…
Nincs ennél szívmegszakadósabb hegedűszóló, 1:45-től
Tessék sokkal több cigányzenét hallgatni <3
Ja, 16-ig számoltam Neti Sanyi bácsi pálinkáit azon az esküvőn 😀 😀 😀 😀
Volt már itt szó a samplingről, nos Vanda mai ajánlásában Dr. Dre – Still D.R.E. gigaslágeréből lehet ismerős a zongora dallam, amit viszont Scott Storch készített Dr. Dre-nek, itt el is mondja, hogyan.
Viszont itt nem egyértelmű samplingről van szó, sokkal inkább „inspirációról” 🙂
Egy ponton vitatkoznék: ez nem séta, inkább futás 🙂
Ádám olyat hozott, ami nagyon meglepett tőle és szerintem téged is meg fog, főleg, ha a korábbi zenéire visszagondolsz.
Nagyon tini koromban egyébként ért jócskán hip-hop/rap benyomás, bár akkoriban bevallom: hiába tanultam angolul, egy büdös szót nem értettem, már-már „bikicsunáj” szinten. Fiatalság, bolondság.
@_adamtoldi_: Az előző hétről szépen lassan átcsúszunk majd a hip-hop ajánlásaimra, köztes lépésként itt egy újabb közreműködés – Dj Shadow és RTJ mentek nagyot már együtt a Nobody Speak klippjükkel, de Kings and Queens-t legalább annyira szeretem a storytelling miatt <3
Akik felületesen ismerik Nick Cave munkásságát, valószínűleg leragadtak a Nicole Kidma Kylie Minogue-gal közös duettjüknél.
Egy remek darab érkezett most a Heti Zenébe. Felhívnám a figyelmet a háttérben szolídan búgó remek basszusgitár játékra.
Jut eszembe: a bakancslistámon van egy basszusgitár beszerzése és, hogy megtanuljak rajta játszani.
@utanbetydelse: Nick Cave életéről, zenei és irodalmi munkásságról könyveket lehetne írni, sőt írtak is, ezért a méltatását meghagyom azoknak, akik ehhez jobban értenek.
Én pusztán szeretem a zenéjét és a könyveit. Ismervén az életét, nem csoda, hogy az elmúlt években egyre komorabbak lettek a dalai, de mind a korai, mind a késői lemezeit is szeretem. Kevés olyan előadó van, akinek ennyire érzelemdúsak a dalai, akiből ennyire árad a lírikus szenvedély. Nincs olyan lemeze, ami ne szeretnék valami miatt.
Ez a dal nem egy kevéssé ismert gyöngyszem, hanem az egyik legjobb albumának az egyik legjobb dala. De biztos van olyan, aki még nem hallotta. Ezért választottam ezt.
Attila szokásához híven olyan részletes leírást adott, hogy nem is rabolnám előle az időt soraimmal. Talán csak annyit: még nem találkoztam olyan „baleár trance” nótával, ami képzeletben ne repített volna el egyből egy tengerpartra – a foglalkozás elérte célját!
Valószínűleg minden olyan ember életében, aki tovább jutott az alkalmankénti autóban történő rádióhallgatásnál ami a zenefogyasztást illeti, van egy-két olyan album, aminek az összes nótáját képes bármikor és bármilyen körülmények között újrahallgatni bármennyiszer.
A tökéletes lemez.
Az etalon.
Az a bizonyos léc.
Nos, nálam ilyen Roger Shah német producer 2007-es ‘Another Day On The Terrace’ című nagylemeze, ami definiálta a „baleár trance” fogalmát.
Az album a specifikusan emiatt megalkotott „Sunlounger” alteregó tarsolyából pottyant ki és az akkori 18 éves énemet egy fülledt nyári napon úgy kapta le a lábáról, mint szürke szamár a lovát a ködben. Nem tudom, már mit csináltam akkor, de beraktam háttérzenének és többször meg kellett állnom, mert nem hittem el, amit hallok, annyira rezonált velem az egész hangzásvilág. És ez azóta is így van.
Az ‘Another Day On The Terrace’ sosem jelent meg bakeliten, de pár kislemez és egy ‘sampler’ igen és kering is még belőlük egy pár példány online. Olyanok is, amiket valamilyen számomra megmagyarázhatatlan indoktól hajtva egyes emberek még el is akarnak adni.
Így hát álljon itt most a sampler lemezről a ‘Balearic Dinner’, amihez nem fűznék sokat, mert inkább hallgassátok meg.
Úgy tapsikoltam, amikor kibontottam a bakelitet a kabátjából, mint egy retardált fóka!
Limonádé. Találó Szögi hasonlata, az eredeti dalból egy igazi nyári „feelgood” muzsika készült. Mondjuk, hogy a kőkemény rapperek ehhez miként adták a beleegyezésüket, azt el nem tudom képzelni, dehát van az a pénz ami kell lóvéra!
@szoges: Ez alkalommal semmi tudományos kiválasztás nem történt, az egyik playlistemet görgettem, és hangulatnak megfelelően választottam Matoma & The Notorious B.I.G., Ja Rule, Ralph Tresvant – Old Thing Back c. dalát, hiszen a régi jó dolgok…visszatérnek!
A dal már nem eredeti, a norvég DJ-producer Matoma 2014-es remixe, amivel gyakorlatilag sikerült berobbannia a popbizniszbe.
Nade miben lett más ez a zene, és hogy lehet egy raphangsúlyos dalt remixelni?
Nem tuctuc került bele, hanem darabokra lett robbantva, fülelhetünk benne zongorát, gitárt, de még rézfúvóst is, OMG, nem tipikus!
Valahogy úgy tudnám némi túlzással jellemezni, mint amikor a gettóban…pardon, a telepen balesetet szenved egy limonádészállítmány, így az alapdal nyári slágerré hígul. És most befejezem inkább az agymenést. 🙂
A Jazzanova számomra mindig is különös zenekar lesz. Volt a zenei ízlésem fejlődésének egy, khm, hogy is mondjam, öntudatlan szakasza, amikor a Napster korszakban a kollégiumi bulikra készülve (me as the dj) húztunk le minden zenét ami mögött ott volt, hogy „VINYL”, mert „az biztosan bakelitről van és az jó” felkiáltással. 1999-et írunk, a Google még csak bontogatta a szárnyait, de a tudatos információk utáni keresés mint olyan is még kialakulóban volt.
Na, egy ilyen pakk letöltésekor találkoztam először a formációval és egyből megfogott az izgalmas zenei világuk, ami elég széles határok között mozog, de alapvetően jazz alapú mindig.
Számos remixet is készítettek tipikusan House/Acid Jazz/Latin House előadóknak, mint pl. Ian Pooley vagy a Masters at Work.
Ezért különösen pikáns, amikor az ő művükből készül egy remix, ráadásul egy szintén jazz vonalon mozgó páros kezei által. A Kyoto Jazz Massive amolyan japánosan precíz remixet készített a Face at My Window című dalból és lehet, hogy eretnekség ilyet mondani, szerintem jobb lett mint az eredeti.
Zenész körökben, de sokkal inkább a produceri körökben szokott az a tanács gyakran elhangozni – nem alaptalanul -, hogy válogass össze pár referencia zenét, melyek azt a célt szolgálják, hogy tudsz mihez viszonyítani hangzásban, mixben, arányokban. Mi az, ami számodra etalon, amihez hasonlót te is szeretnél alkotni vagy csak szimplán szeretnél fejlődni és eljutni arra a szintre, hogy reprodukálni tudd a hallottakat.
Nos, nálam ez a dal az egyik ilyen referencia zene, az arányok, a kompresszorok, a dinamika, a MINDEN. Imádom!
És még egy apró hangtechnikai finomság: eddig bármilyen eszközön hallgattam, tökéletes élményt nyújtott, pont annyira pumpál a basszus és a lábdob, amennyire kell, kihallani minden finomságot. Akár halkan, akár hangosan.
NA ÍGY kell producálni (nincs ilyen magyar szó), mixelni és masterelni egy nótát.
