Elérkezett hát a negyedik Heti Zene évad utolsó epizódja, melyben arra gondoltam, hogy úgy köszönöm meg ajánló társaimnak a 20 héten át kitartó munkájukat, hogy a most ajánlott zenéikhez „válaszreakcióként” ajánlok egyesével egy hasonló zenét – ami éppen beugrik az adott muzsikáról.
@k0cs0g: Szavak nélkül: Snow Patrol – Chasing cars
Rögtön az elején felborzolom a kedélyeket, de sajnálom: a Snow Patrolról nekem egyből a 90-es évek kanadai sztárja Snow ugrott be (micsoda magas szintű asszociáció! 🙂 ), tőle is az Informer című nóta.
Ennek érdekessége, hogy emlékszem rá, volt olyan változata a klippnek, ahol feliratozták, mert kb. lehetetlen megérteni a szövegét 🙂
@chanthahca: Küldöm az egyik kedvenc filmem zenéjét.
Neill Blomkamp első nagyjátékfilmje, ha jól tudom, a sztori a következő: Blomkamp főiskolai vizsgafilmet készített a dél-afrikai, főleg durbani bevándorolókkal kapcsolatos helyi ügyekről, egy dokumentumfilmet, amit látott Peter Jackson és megtetszett neki és producerként beszállt a filmbe.
A District 9 tk. ugyanez a film másféle feldolgozása, de a dokumentarista elemek, a híradós-tudósítások, a kézben tartott kamera mind megvan benne és állítólag az idegenekkel kapcsolatos lakossági felvételek az eredeti dokumentum párbeszédeit tartalmazzák.
Múlt héten már ugyanígy egy filmzene kapcsán megénekeltem, de most konkrétan ajánlom, Hans Zimmer tollából a Gladiátor soundtrackjét. Most elindítottam és már csak röhögök rajta, hogy megint instant libabőr 🤷🏻♂️
Múltkor nem figyeltem, 209 millió (!) lejátszásnál tart a dal, eszméletlen.
A cím azért szorul egy kis magyarázatra: most már szabadok vagyunk. Bármilyen kegyetlen is leírni vagy elszomorító ma olvasni, a római időkben a gladiátorokat kb. állatok módjára „tartották” szórakoztatás céljára, a római cirkusz eszközei voltak, de mégis a rabszolgák között némileg kivételezettek. A harcok miatt jobb ételt kaptak, hogy legyen erejük szórakoztatni a népet.
Mindegyikük tisztában volt vele: ők csak akkor szabadulnak, ha a cirkuszi harctéren meghalnak. A rabszolgatartók elvehették a szabadságukat, az életüket, de a halál utáni „szabadságuk” már csak az övék maradt.
Én most a Now We Are Free-t emeltem ki, de érdemes sorban végighallgatni az Elysium, Honor Him és Now We Are Free hármast…meg úgy általában az egész albumot.
@utanbetydelse: A Cult of Fire egy atmoszférikus black metalt játszó zenekar. Zenéjükre hatással van a buddhizmus és koncertjeik amolyan tantrikus rituálék. Ha ez így nem hangzik elég furcsán, akkor hozzáteszem, hogy ez egy cseh banda. Totális képzavar, ugye?
A dal, amit ajánlani szeretnék egy két dalt tartalmazó EP-n jelent meg, Smetana munkásságának tiszteleg. Az eredeti darab is csodás szerzemény, de feldolgozás egyszerűen zseniális!
Ha már Krisztián totális képzavarról beszél, akkor én is szolgáltatok egyet.
Vtlava – Moldva – amikor ezt olvastam, Moldávia ugrott be, aminek ugye semmi köze a Moldva folyóhoz. De még kevesebb köze van Kiril Džajkovskihoz, aki ugyan macedón, de legalább összekevertem, hogy moldáv. Róla egyébként már a legelső Heti Zene évad 9. epizódjában „énekeltem”.
Na, ehhez képest semmi köze az ajánlásomnak a fenti sztorihoz, mert a Faith No More – Midlife Crisis című dalát hozom reakcióként, mely nagy kedvencem. A videoklip képi világa olyan szinten égett a retinámba, hogy most is látom a 4 ló által húzott embert magam előtt.
@v4nd4: Ötlet nélkül vágtam neki ma a dolognak, semmi magával ragadó nem jött a héten, aztán most itt bogarászás közben jött ez a fav-olt zenéim közül.. és legalább cseh is, szóval újabb nemzet dnb-je☺️☺️
Vanda zenéjére nem lesz nehéz válaszolni, mert szeretem ezt a stílust és sok zeném van lementve. Gondoltam. Aztán a bőség zavara miatt nem tudtam dönteni, na meg szerettem volna valami olyat küldeni, „válaszolni” neki, amit még – talán – nem ismer.
Végül a választásom egy igazi klasszikusra, John B-re esett, aki gyakorlatilag egyet jelent a drum&bass stílussal, amolyan doyen, bár még csak 46 éves.
Azért egy kis csavar itt is kell, hozom az eredeti mellé a frissebb remixet is.
@szoges: Utolsónak egy olyan dalt válaszottam, ami nekem egyfajta himnusz, amiért hajlandó vagyok felülni ismét egy popvonatra. Ez pedig a Žagar – Wings of Love (ft Underground Divas).
A Žagar egy alternatív-elektronikus-pszichedelikus zenét játszó magyar együttes, 2001 óta alkot. Érdekesség, hogy az egyik, 2002-ben íródott daluk még az eredeti CSI:Helyszínelők sorozatban is hallható volt.
A Wings of Love dalt eredetileg egy vizsgafilmhez készítették el, amely soundtrackként még instrumentális volt. A stúdióverzióban már az Underground Dívák közreműködésével egy kórusbetéttel toldották meg a dalt, így lett a kétezres évek egyik bombaslágere, a Petőfi Rádió is orrvérzésig játszotta. Ez volt a fiúk első és utolsó slágere, sokan talán csak így ismerik a zenekart.
Akinek a dal már túl populáris-slágeres, annak ajánlom a Bossa Astoriát a Local Broadcast albumról, hatalmas városi instrumentális feeling.
Néhány HetiZene epizódból idő hiányában kimaradtam, de számomra hatalmas élmény volt ez az évad, remélem, hogy még találkozunk–addig is, hallgassatok mindent zenét IS! 🙂
Szögi az ajánlásával felidézett számomra egy remek korszakot. Amikor Zagar húzónév volt, én pont egyetemista voltam és bár dj-ként nagyon nem ebben a stílusban mozogtam, pihenésként rengeteget hallgattam a zenéit, sokszor chillout albumokkal (Cafe Del Mar, Hotel Costes) együtt. A Wings Of Love a mai napig libabőr!
Akivel szintén együtt hallgattam Zagart és egyből beugrott róla ez az időszak, az Yonderboi. Ő az, aki a remek zenéi mellett arról is híressé vált, hogy minden zenei képzettség nélkül, szimplán intuíció alapján hozta össze ezeket a remek darabokat. Persze sok a sampling, sok a technikai megoldás és nyilván zenészek segítették a munkáját, de a stílusérzék, az ötletek szimplán zsenialitásra utalt már nagyon korán.
Bevallom, ebben az időszakban nagyon bíztam benne, hogy Magyarország általuk felkerül a popzenei piac térképére és bár erre voltak is apróbb sikerek (lásd Szögi leírásában a CSI szereplés), a nagy áttörés úgy érzem elmaradt. Szerintem nem lövök nagyon mellé, hogy a 2000-es évek eleje rendkívül termékeny volt akár zenekarok, akár albumok formájában.
A záró epizódra megkértem korábbi vendég ajánlónkat Pistit is, ha van kedve, küldjön egy utolsó dalt.
@BIPisti: Utolsó dalként egy érdekes projektet ajánlok. Makó Dávid (Haw, Stereocrist) The Devil’s Trade nevű formációjával folk, dark, blues stílusban alkot és feldolgoz egy ismert és korábban Sebestyén Márta által is előadott balladát. Ez így első olvasásra nagyon kétesélyesnek tűnik, szerencsére az egész nagyon jól sül el. Dávid hangja és zenéje a csontodig hatol és darabokra szed.
Baromira tetszik a zene amit most Pistitől kaptam és az énekes tájszólása illetve a folkos hangzás miatt egyértelmű volt, hogy egy régóta talonban tartott előadót fogok ide ajánlani: Palya Beától a Szabadon című dalt.
A lent található YouTube linket ajánlom kivételesen, a Petőfi Akusztiknak is helyszínéül is szolgáló MTVA 8-as stúdióban készült, élmény látni a zenészeket.
Palya Beát amúgy sosem kedveltem nagyon, pontosabban nem fordítottam rá különösebb figyelmet, aztán az áttörést a Dalfutárban szereplése jelentette számomra, megismertem, hogy milyen energikus, nyitott, szabad személyiség és mennyire profin művel a zenélést.
Talán a korábbi (és jelenleg pislákoló) dj karrierem miatt, szeretem, ha íve van egy-egy történetnek. Nincs ez másképp a Heti Zene lejátszási listájával, amit tulajdonképpen közösen szerkesztettünk és most a negyedik évad végén élek a lehetőséggel, hogy szépen lekerekedjen a sor egy olyan dallal, ami egy tökéletes dinamikai kompozíció és pontosan illik ide.
Az izlandi Sigur Rós zenekart szintén a Heti Zene, pontosabban akkor még Napi Zene kapcsán ismertem meg, masnisgyilkos azaz Szabó Priszcilla ajánlása alapján.
A Varúð a Valtari albumon található meg, ami egy filmes kísérleti projekthez kapcsolódik, a film itt nézhető meg.
4 percnél az addig sem feszültségmentes zene a dobok és az agyontorzított szintetizátor, gitárok crescendojával fokozza a hangulatot, majd 1,5 perc után a csúcspontra érve zseniálisan megnyugszik és a kórus átkísér minket a következő dalhoz.
És, hogy ez a feszültség értelmet is nyerjen: varúð azt jelenti caution, magyarul figyelmeztetés, óvatosság.
Az ehetihez nem írok semmit, mert ma egész nap rövid időkre elmegy nálunk az áram, ezt a posztot majd’ 4 órába telt megírni…még szerencse, hogy az automatikus mentéseknek köszönhetően nem veszett el tartalom, de rettentő bosszantó volt.
Szóval inkább publikálom gyorsan 🙂
@k0cs0g: Imádom a covereket, ezt már itt is bizonyítottam (Sepulturaval, Kinggel). Jöjjön most megint egy.
Eredetileg egy 1994-ben megjelent Nine Inch Nails számról van szó. Sokan feldolgozták (2Chellos, In Flames stb.stb.), de mind közül a legjobb (nekem amúgy jobban is tetszik, mint az eredeti), Johnny Cash verziója:
Reznor is csak ennyit tudod hozzátenni: „I never got to meet Johnny but I’m happy I contributed the way I did. It felt like a warm hug. I have goosebumps right now thinking about it.”
Apróbetűs, de nagybetűs rész, hogy a Personal Jesus is kibaszott jó Cashtől.
@chanthahca: Sokat gondolkodtam, hogy az etno vonalon menjünk tovább, vagy mi legyen, de úgy látom, egyáltalán nem kerülnek elő a klasszikus progresszív rock alapok. Úgyhogy szeretnék ma egy ilyet ajánlani.
A családomban arról vagyok híres, hogy Pink Floyd számokat egyetlen másodperc alapján ismerek fel. Ez itt mai Twitteres ihletésű, felkerültek mindannyiunk muzeológusától pompei cicák freskóit retweetelte, úgyhogy legyen akkor Pink Floyd 1972-es Live at Pompei koncertjéről az Echoes.
Ez egy nézők nélküli koncert volt, érdemes a YouTube-on megnézni a kapcsolódó egy órás filmet is!
@v4nd4: Akartam egy olyan zenét mutatni, amin nincs vagy nagyon kevés az ének, nincs szövege, csak menetel. Aztán valamelyik nap frissült a kedvenc listám és lett benne ez 😍 .
Úgyhogy 3 napig hallgattam megállás nélkül, egyértelmű volt, hogy ez lesz a heti zeném =]
@attilagyongyosi: Izé, az van, hogy a house műfaj mindig is nagyon közel állt hozzám, főleg azon része, ahol a táncoltatós perkussziók keverednek kellemes akkordokkal.
Immár tizenvalahány éve vagyok nagy bolondja az úgynevezett “deep house” stílusnak (jó pár ajánlóm az volt a Heti Zenén belül is) legfőkébben azért, mert egyszerre tudod bármikor betenni a háttérben zenei aláfestének ugyanakkor táncolni is rá egy holdfényes éjszakán valami klubban.
Az egyik legszimpatikusabb (és mondhatni mainstream?) képviselője ennek a stílusnak az Anjunadeep kiadó és a kiadó égisze alá tartozó előadók.
Idén immár 14. alkalommal dobtak ki egy válogatás mixlemezt (ami meglepő módon az Anjunadeep 14 nevet viseli), ahol a kiadó két vezéralakja, Jody Wisternoff és James Grant a következő hónapok megjelenéseiből gyúrnak össze egy csokrot.
Az eddigi összes válogatásalbumot nagyon szívesen rakom be bármikor bármilyen lejátszómba, de az idei valami zseniális felhozatalt prezentál.
Ebből a zseniális felhozatalból hoztam most a washingtoni Enamour “Brush The Dust Off Your Soul” című dalát.
Rég hallottam ilyen jól összerakott nótát és ilyen egyedi hangulatvilágot. Egyszerűen elvarázsol és felkapod rá a fejed.
Egy nagyon lágy női elbeszéléssel operál a háttérben, ami, mint megtudtam, nem más, mint az amerikai buddhista tanító, Gen Kelsang Nyema 9 évvel ezelőtti TEDx előadásából kiragadott részletek.
Ja, el ne felejtsem, ha hasonló nótákat hallgatnátok a szabad ég alatt, akkor jövő hét végén találkozzunk Budapesten, a következő Anjunadeep Open Air bulin!
@utanbetydelse: 1986. augusztus 18. – Bon Jovi – Slippery when wet
Minden idők egyik legjobb glam/hard rock albuma!
Nem véletlen, hogy ez a Bon Jovi legnagyobb példányszámban eladott lemeze és szerepel az „1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz” listáján is. Ez volt az első Bon Jovi album, amire Desmond Child is írt dalokat, négyet* is és mindegyik kibaszott jó lett. Tulajdonképpen ez a négy dal az, ami a csúcsra emeli a lemezt.
*I’d die for you, Livin’ on a prayer, Without love és a You give love a bad name
[Desmond Child munkássága külön blogbejegyzést érdemelne. Meg is írnám, ha lenne blogom. 🙂 ]
Közhelyesen mondva unalomig játszott dal a “Livin’ on a prayer”, de én nem tudom megunni. Mindig is szerettem és mióta láttam Rick Beato videóját, azóta még jobban szeretem. Minden egyes kibaszott hangja tökéletes! Ez egy olyan dal, amit nem lehet nem együtténekelni Jon Bon Jovival!
A hétre több jelöltem is volt, amikor ránéztem a mostanában elhanyagolt „Release Radar” listámra.
A Depeche Mode új – szerintem zseniális – Memento Mori című albumán található „Speak To Me” dalból készült remixet hoztam, mely HI-LO, azaz Oliver Heldens munkája.
A rotterdami DJ/producer olyan neveknek készített már remixet, mint Nina Kraviz, Moby vagy Katy Perry.
A remix egy igazi holland iparos munka, minden benne van ami kell és az eredeti hangulatát is sikerült – megint csak szerintem – megtartani. Erősen fesztiválon veretős gyanús.
Zoli megint skandináv vizekre visz minket, finom kis zúzás az eléggé északon elhelyezkedő Umeå városából.
Kis érdekesség: a svéd (de talán a többi skandináv) nyelvben az å betűt szimplán „ó”-nak kell ejteni. És macen az a betű hosszú lenyomásával, majd a menü megjelenése után 7-es szám lenyomásával lehet elérni.
Igazából múlt hétre kérte, hogy tegyem be ezt a dalt és cseréljem meg a múlt hetivel (értitek na), csak a nagy rohanásban elmaradt 🙂
Metrik tényleg megkerülhetetlen jelenség. A Tom Mundell néven anyakönyvezett úriember már 2007 óta készít zenéket, és a Wikipédia szerint manapság egyike a top drum&bass producereknek. Hát lehet ezzel vitatkozni?
@v4nd4: Megszakítom a minden más, csak nem angol dnb sorozatom… mert becsípődött ez a zene és nem enged.
Metrik-et amúgy is nehéz megkerülni, ha az ember dnb hallgatásra adja a fejét… angol, London, mi kell még..? =]
Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: az ilyen zenék kívül esnek a komfortzónámon. Dehát az egész Heti Zene projekt arról szól a kezdetektől fogva, hogy megismerjünk egymástól nagyon távol álló stílusokat, zenéket, ízléseket.
Ahogyan visszaemlékszem azokra az ismerőseimre, akik már tiniként is olyan zenéket hallgattak, mint az alábbi Psychonaut 4 dal, így felnőtt fejjel kezdem őket megérteni. De említhetném amúgy a Depeche Mode rajongó ismerőseimet is. És elkezdtem őket tisztelni is, mert már akkor, fiatalon egy sokkal tudatosabb zenehallgatást műveltek, mint a populárisabb zenét kedvelő társaik – beleértve magamat is, még úgy is, hogy én technikai oldalról szemléltem/szemlélek nagyon sok zenét.
Máig meglep, hogy mennyi érzelem rejlik ezekben a zenékben, legyen az öröm, bánat, szorongás, elkeseredettség, kilátástalanság.
@utanbetydelse: A Psychonaut 4 egy grúz depresszív black metal zenekar. Egy időben nagyon felkapott stílus volt ez, de kevesen tudtak maradandót alkotni. A Neurasthenia album 2016-ban jelent meg, nekem ez a kedvenc P4 lemezem.
A szövegeik a mentális betegségek, a depresszió, az önostorozás és az emberi szenvedés témáit dolgozzák fel. Akit ezek érzékenyen érintenek inkább ne is hallgassa meg a dalt.
A héten van egy vendég ajánlónk is, Pisti egyik friss felfedezettemet hozta el, akit úgy dobott elém a Spotify algoritmusa, hogy ha jól emlékszem @chanthahca egyik ajánlása miatt kezdett el dobálni hasonlókat, szóval igazi sikertörténet ez most így 🙂
De most hirtelen elgondolkodtam, hogy Spotify-on a zene, vagy később a YouTube-on a hölgy és az előadásmódja ejtett rabul, de mindegy is.
@BIPisti: Ezen a héten Hania Rani-t (Hanna Maria Raniszewska) szeretném ajanlani, aki 32 éves és a lengyenelországi Gdansk-ban született.
Zongorista és zeneszerő, stílusát eleg nehéz meghatározni, mert vannak neoklasszikus darabjai, de énekel és az elektronikus zenétől sem áll távol.
Egy hifis csoportban ajánlották, mint referencia és a Covid időszak alatt nagyon nagyon nagyon sokszor hallgattam őt, mert segített kilépni a helyzetből. Főleg a most ajánlott Glass című darabot hallgattam, mert azonnal elvarázsolt, ahogy egy zongorára írt egy ennyire „folyékony” muzsikát, külön érdekessé teszi számomra, hogy a zongora mechanikus hagjait is felvette.
„Hiszek abban, hogy bizonytalan időkben és bizonytalan életet élve is békére lelhetünk önmagunkban, és bárhol képesek lehetünk otthonra találni. Ezt szeretném kifejezni a zenémmel – az ember beutazhatja az egész világot, de nem lát semmit. Nem az számít, hogy hová megyünk, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek látni és hallani a körülöttünk zajló dolgokat”
Egy gimnáziumi barátom küldött nekem zenéket, melyek erősen rendszer kritikusak (csak, hogy egyet említsek: Krúbi) és természetesen ezek után működött a YT algoritmus, elkezdte dobálni a hasonló nótákat.
Így jött velem szembe bongor – LÖLŐ című dala, ami klippel vagy klip nélkül nagy kedvencem lett.
A szövegen és az üzeneten túl ami nagyon tetszik benne, hogy a prózát hangszerként használja bongor (azaz Berta Csongor).
Például annál a srófánál, hogy „Dikk mán itt vagy Vikikém? Nekem elhiheted nem ciki ám, nyugodtan mondd el kicsikém, mi-mizu van a grazi klinikán”, ahol konkrétan a rap stílusban szinte kötelező elemnek számító lemezjátszón scratchelést imitálja a saját hangjával. Zseni!
De a másik nagy kedvencem a kicsit reggea stílusra hajazó „LÖLÖ” felkiáltás (1:34-nél), ami szintén zenei elemként is funkcionál.
Persze a klipp alatti komment szekcióban megjelenik a szomorú magyar valóság is, amikor a rádiós megjelenés kapcsán hol a meg nem értett szarkazmus, hol a teljes (bér)trollkodás kerül felszínre, no meg, hogy addig álljunk fél lábon, amikor ezt a zenét le meri játszani bármelyik magyar médium…egy 2023 Magyarországa.
Amikor meghallottam Norka eheti ajánlását, egyből a Qualitons zenekar ugrott be. Mondjuk ez nem véletlen, mert ők is ugyanebben a műfajban mozognak, mint a görög Naxatras.
@chanthahca: Mivel a sok kalandozás után úgyis mindig a pszichedelikus rocknál kötök ki – így jár, aki anyatejjel szívta magába a Pink Floydot -, mára egy Naxatras ajánlás:
Találós kérdés: Honnan ered az Anderson Council név?
Amikor Vanda ehetijéhez megkerestem a vonatkozó YouTube videót (azok számára, akik nem Spotify-on élnek), akkor örömmel olvastam az örömködő kommenteket a közel 1 éves videó alatt, hogy bizony bizony a 90-es évek drum&bass / jungle vonala szépen kúszik megint vissza.
Ami számomra azért is örömteli, mert gyakorlatilag ezen a vonalon nőttem fel „zeneileg”, igaz akkoriban sokkal korlátozottabb volt a zenékhez való hozzáférés, meg aztán el is kanyarodtam más elektronikus zenei irányzatok felé (rave, house, deep house).
A másik fontos momentum, hogy épp egy remixen (inkább bootleg, mert nem hivatalos) dolgozom, ami – láss csodát – drum&bass alapokon nyugszik. Ez csak annyiból lényeges, hogy így most összeállt bennem a kép, hogy szerintem kipróbálom magam ebben a szcénában.
@v4nd4: Ismét egy tehetséges és nagyon menő női dj-t hoztam nektek: Nia Archives.
Természetesen angol, de félig jamaikai… így majdnem teljesíti azt a tervem, hogy különböző országokból kerítek dnb zenét, bár ő inkább samba-jungle-nek hívja =D
Az a jamaikai vér, na. De tört ritmus, nagyon be tud szippantani a listája, ez pedig a legnépszerűbb zenéje:
Nem vagyok egy nagy anime rajongó, de ezt a zenét hallva teljesen magam elé tudom képzelni a villódzó képsorokat, az ázsiai pörgős életstílust. Energia? Na az van bőven!
@_adamtoldi_: Az eheti anime ajánlóba a Chainsawman-t küldeném be, remélem mindenki szereti az ilyesmit!
Vagyis a Chainsawman opening zenéjét, ami hozza a shounen animék upbeat feelingjét, a jrock tökéletes mintapéldánya, Kenshi Yonezu – KICK BACK. Tessék energetizálódni!
Reggel óta próbálok rájönni, hogy Szögi által hozott Elefánt zenekart honnan ismerem, mert tuti, hogy jött már velem szembe. Egy Petőfi Akusztik gyanús, hogy valami covert hallottam tőlük – úgy értem, az ő dalukat dolgozta fel valaki, de nem találom az emlékeim között a legnagyobb jóindulattal sem.
Éppen ezért (is) beszéljen (sic!) helyettem Szögi:
@szoges: Ritkán tudom egy héttel előre, hogy mi lesz a heti választásom.
A sok rossz mellett a közösségi médiának szerencsére van egy inspiratív oldala is, ezért most mondhatom, hogy @iamyank inspirálta ezt a választást azzal, hogy megosztotta TwitterX-en: „nagyon lassan ért be nálam, de magyar szöveg (ami nem rap) 15 éve nem talált be annyira mint az Elefánt – Én”.
Erre nekem rögtön beindult az agyam, hogy haló, az Elefánt én is szeretem, mégpedig a November a kedvenc számom tőlük, ami inkább egy szomorkásabb-melankólikusabb dal.
Két albumverziója is létezik, esküszöm egy hetet gondolkoztam rajta, hogy melyiket linkeljük be. Nekem a korai változat kattant be anno, de Ti az újabbat kapjátok, ez némileg pörgősebb, és talán nem kezdi el ezt hallgatva senki elreszelni valamelyik vénáját.
Az Elefánt egyébként egy 2011-től -kivételesen- máig működő alterrock-posztsanzon műfajban tevékenykedő zenekar. Az emlegett dal a 2013-as Vérkeringő albumról szállítódik, azóta már vannak sokkal populárisabb dalaik is, például az Én, iamyank ajánlásával! .)
Már a két héttel ezelőtti Heti Zene S04E13 alkalmával meg akartam emlékezni két zenészről, akik azon a héten fejezték be végleg zenei és földi karrierjüket…
Tony Bennett és Sinéad O’Connor is itt hagyott minket és bár lehet, hogy túl szentimentális ez most így, de szerettem volna megemlékezni róluk, a zenéjükön keresztül.
Ma Sinéadra esett a választásom, a munkásságának legpopulárisabb dalát választottam, amit bár valószínűleg nincs ember a Földön, aki ne ismerne, de mégis van egy érdekessége.
Mégpedig az, hogy ezt a dalt – a már szintén a másvilágon zenélő – Prince írta a Family nevű zenekarában.
a dal népszerűségét, nagyságát mi sem mutatja jobban, hogy olyan neves előadók is hozzányúltak (tiszteletből, megemlékezésből), mint pl. Aretha Franklin (Spotify, YT), aki egy remek jazz feldolgozást készített belőle, de említhetném Madonnát is aki a 2016-os Billboard díjátadón emlékezett meg Prince-ről vagy a már szintén elhunyt Chris Cornellt, aki önállóan és lányával együtt is feldolgozta a dalt. Utóbbit már halála után jelentette meg lánya, aki később James Corden Late Night Showjában is előadta.
A héten a szerkesztőség megérdemelt pihenését tölti, így a most ajánlott zenék minden különösebb kommentár nélkül kerülnek publikálásra.
De a Heti Zene nem maradhat el, így hát íme az ismét remek ajánlások sora!
@k0cs0g: Áron „Apey” András a magyar könnyűzene tündöklő üstököse, csillaga, meg úgy kb minden IS.
Nem istenítem tovább, mert nincs rá szükség, a tények makacs dolgok!
Theet Marks nevű projektje, ami valamikor januárban robbantott, ezzel a titokzatos videóval, odabasz. Annyira, hogy (legyen meg a kötés egy korábbi ajánláshoz), a közelmúltban a Pantera is azt mondta, legyenek ők az előzenekar, a második koncerten.
12E megtekintés?!!?!!! CSICSKA AKI NEM NÉZI MEG FULL HANGERŐN, LEGALÁBB HÁROMSZOR!!!!!
@utanbetydelse: Bizonyára többen is emlékeznek a K-141 Kurszk nevű atomtengeralattjáró katasztrófájára, amely 2000. augusztus 12-én következett be.
Hogy pontosan mi történt, arról különböző elméletek keringenek, de azt biztosra veszik, hogy a második robbanás után is maradtak túlélők, akik a tengeralattjáró kilencedik rekeszében vártak és bíztak a csodában. Az oxigén fogyott, a szén-dioxidszint pedig emelkedett. Kálium-szuperoxidot használtak oxigén előállítására. Ez az anyag a szén-dioxiddal reakcióba lépve kálium-karbonátot (avagy hamuzsírt) eredményez és a reakció során oxigén szabadul fel.
Nem tudni, hogy pontosan mennyi ideig maradhattak életben, de a feltételezés szerint a halálukat szintén a kálium-szuperoxid okozta. Az anyag vízzel érintkezett, amelynek eredménye robbanás lett. A rekeszben lévő víz alá bukva néhányan túlélték a robbanást, de az azzal járó tűz felemésztette a maradék oxigént…A mentőcsapatok csak augusztus 20-án érték el a kilencedik rekesz mentőnyílását.
Egyes források szerint kb 6 órán keresztül reménykedhettek a menekülésben. Erről a hat óráról emlékezett meg az Explosions in the Sky nevű amerikai post-rock zenekar a Six days at the bottom of the ocean. Avagy amikor (reménytelenül) vársz, rohadt lassan telik az idő.
@szoges: Mivel a héten rámtört a Massive Attack nosztalgia, ezért nem volt kérdés az eheti választás.
A zenekar Paradise Circus című dalát hoztam, de Gui Boratto zenei producer remixében, amely egyébként a Massive Attack: Heligoland albumára is felkerült, az eredeti dalváltozat mellé. Azért is szeretem ezt a verziót, mert dupla olyan hosszú, mint a gyári. 🙂
Ahogy TwitterX-en is elszentimentáltam, amikor Massive Attack-et hallgatok, mindig eszembe jut Dyuri, vele hallgattuk még időszámításunk előtt a Schönherz koliban, szerintem az ottani FTP-ről töltöttem le az első albumokat, azóta szeretem!
Massive Attack egy 1988-ban alakult angol trip-hop csapat. A Paradise Circus egy kollaborációs dal William Emmanuel Bevan, azaz Burial-lel, aki szintén egy brit elektrozenész.
Insider info: régebben, amikor vaksötétben kellett vezetni, sokszor ezt a dalt tettem be, van egy feelingje, próbáljátok ki! 🙂
Kivételesen egy dupla ajánlást hoztam, mely számomra egyfajta megerősítés (nyilván erős torzítást/részrehajlást nem figyelmen kívül hagyva), mivel pontosan az történt a dal kapcsán, amire én is alapozom a remixeim koncepcióját.
A koncepció lényege, hogy egy jól sikerült remix eljuttatja és megismerteti az eredeti dalt olyan közönséggel is, mely amúgy az eredeti dalt nem feltétlenül hallgatta volna meg.
Így jártam Sade egyik művével, akinek munkásságát ugyan ismerem, de a Haunt Me című romantikus dalt korábban nem hallottam még.
Történt viszont, hogy (ha jól emlékszem, megint Anthony Pappa volt a „bűnös”) egy dj szettben felcsendült a dal Forniva remixe és egyből nagy kedvenc lett.
Forniva név egy Szarajevói származású, de Valenciában élő és alkotó úriemberről van szó.
És mitől kettős a mai ajánlásom?
Hát attól, hogy miután megtetszett a remix, beleszerettem az eredeti dalba is – no meg azért is kettős a mai ajánlás, mert a remix nincs Spotify-on, sőt, ingyenesen letölthető a Soundcloudról.
Amikor meghallottam, nekem egyből az itt a Heti Zenében már ajánlott Edwin Collins jutott eszembe.
@k0cs0g: James Brownt mindenki ismeri, csak nem mindegy, hogy melyiket.
Van ugyanis egy belfasti változat is belőle. Szerényen csak The King művésznéven dolgozgatott, főleg a 90-es évek végén.
The King, Elvis theking Presley, igen, Jim bizony Elvis imitátor, abból is a jobbféle. Szerencsére láttam őt a PeCsában (szóval valamikor kurva régen) élőben is, rendkívül szórakoztató közel 3 (!) órás koncert volt.
Fuhh…emésztenem kell még amit hallottam, de semmi esetre sem mondanám, hogy rossz, sőt, elgondolkodtat.
Vanda francia kritikája annyira jogos, hogy ha lenne olyan, hogy franciakum (jajj), akkor a „furán csinálás” tuti az lenne.
3:41, de van itt minden, mint a szatócsboltban. Sanzon hangulatú zongora, arabos beütés, nagy színpadi „Santana” gitárszóló, hibátlan tört ütemek, fülbemászó manapság trendi férfi énekhang, végletekig torzított szinti…ALL IN! De valamiért mégis összeáll és végig leköt.
@v4nd4: Végre nem angilali’ dárrenbézt küldök, fura is rendesen, de talán pont azért tetszett meg amit művel a srác. =] na de mondjuk a franciák mit nem csinálnak furán…
Kimondottan örülök Ádám ajánlásának, mert már régen hallgattam Funktasztikust, akit én még 2009-ben ismertem meg, a Fanyarország című dallal. Ennek a dalnak az érdekessége a dátum (!) és a társelőadó, Sub Bass Monster. Eltelt 14 év, Funktasztikus rendszerkritikája továbbra is valid és önazonos, míg Sub Bass már nem biztos, hogy szívesen társulna…erről és hasonlókról egy nagyon jó interjú itt olvasható a 444-en.
@_adamtoldi_: Gondoltam rögtön egy bangerrel térek vissza így elő is venném a hip-hop vonalon a kedvenc magyar előadóm, Funktasztikust.
Sose értettem ezen a vonalon, hogyhogy nem ő lett az ellenkultúra zászlajára tűzve itthon.
Najó de tudom, mert ő is sokat megtett azért, hogy ne legyen a mainstreamben jó híre, de én újfent részrehajlóan autentikusabbnak is tekintem őt emiatt.
A tehetség abszolút ott van szövegírásban, flowban, kritikám max arra lehet, hogy hát ő se kezdett érzékenyebb lenni bizonyos témákra, de hát a #sorsodborsod ebben is közrejátszik szerintem.
Ma úgy látszik ilyen nap van, hogy egyből beugrik valami korábbi dal egy ajánlásról, az In Flames-ről a Tales of Evening nevű zalai formáció Lázadás című dala – nyilván a stílusjegyek miatt 🙂
@utanbetydelse: Az In Flames zenekart senkinek sem kell bemutatni, legalábbis remélem. Ez az együttes a göteborgi death metal (a.k.a. melodic death metal) egyik legismertebb bandája, a Dark Tranquility és az At the gates mellett.
Tudom, hogy sokan a Whoracle, a Colony és a Clayman albumok hármasára esküsznek, de én jobban szeretem az ezek előtt megjelent két sorlemezt és a Black-Ash Inheritance EP-t. Az utóbbit azért, mert ezen van a – sorlemezen* ki nem adott – Goliaths disarm their Davids című dal, ami messze a legnagyobb kedvencem. Azzal a nyers hangzással…zseniális!
(*Az EP-n ill. a Whoracle japán verzióján hallható.)
Régi szokásom, hogy ügyeletben mindig In Flamest hallhatok, amikor megfáradok, és mivel ma is ügyeletes vagyok, egyértelmű volt, hogy melyik dalt fogom választani.
Joey nevet meghallva sokáig egyértelműen a Jóbarátok karaktere és az őt alakító Matt LeBlanc jutott az eszembe, de pár éve ez kiegészült egy fiatalemberrel, Joey Alexanderrel.
A 2003-as születésű zongorista zseni már 10 éves korában felkeltette a jazz „nagyjai” figyelmét és a 2015-ös debütálásakor már nem csak felfigyeltek, de fel is kapták a fejüket…Wikipédia szócikk, vicces is tud lenni néha 🙂
Én próbáltam visszakeresni, hogy mióta tudok róla, de sajnos nem találom. Ami biztos, hogy a Warna címet viselő albumát rongyosra hallgattam, már amennyire ez értelmezhető a Spotify korában 🙂 Kedvencem arról az albumról a Lonely Streets.
Hogy fokozzam és legyen egy kis cukiságfaktor is, kivételesen beágyazok egy videót is, íme egy 8 évvel ezelőtti studiófelvétel az első albumán található „My Favourite Things” dalból.
Viszont amit ma hoztam, az a legfrissebb tőle és a címe miatt még passzol is a Heti Zenébe: mit szeretnél hallgatni?
Az első ötletem az volt, hogy Zoli ehetije mellé rakok egy kis megoldó kulcsot, de aztán ahogy elkezdtük kibontani a szálakat, végül úgy döntöttem, hogy csinálok belőle egy kis játékot, dupla csavarral.
Szóval hölgyeim és uraim, a szerkesztőség címére kommentben küldjék be, hogy:
A Satöbbi zenekar énekese miért olyan ismerős VALAHONNAN?
Melyik előadóra és korszakos nótájára céloz Zoli ?
@k0cs0g: Csapongok, mert ez a heti zene nekem ilyen lett, nem az eheti, hanem a projekt, eszembe jut valami és abból jönnek a sztorik a szálak, a számok, végeláthatatlan kötésekkel mindenhova.
Fiatalságunk meghatározó élménye a Satöbbi, akiktől gyakran hallottuk ezt a számot, magyarul.
S itt azonnal egy átkötés a múlt hétre: 1998 júniusában egy túlzás nélkül korszakos nóta jelent meg a The Housemartins basszusgitárosától, „that guy kicks ass”.
Szerencsére Dj Palotai az IndieTake-ban egy órás lemezjátszásában ezt le is adta (lehet még langyos volt a lemez annyira HOT! volt) – és mivel volt magnósok figyelem, én pont fel is vettem – , mi meg egész nyáron azt a mixet hallgattuk, és szerintem az első között voltunk itthon akik tudhattak, itt valami nagyon megindult, mert a robbanás valamivel később jött…
Amikor meghallottam Krisztián ehetijét, egyből beugrott egy régi emlék.
Balatonedericsen voltunk nyári táborban, két gimnáziumi osztály együtt. Hat osztályos gimnáziumba jártam, első évfolyam votunk, egy reál, egy humán osztály. A humán osztályban a kb. 30 főből volt 2 fiú, a reál osztályban (ahova én jártam) kb. fele-fele volt a nemek aránya.
A lényeg, hogy egy cimborámmal épp a táborozás alatt életünk meg óriási szerelmi csalódást a humán osztályba járó 1-1 hölgy kapcsán 🙂
Volt egy közösségi tér, terem, ahol az erősítőre kötött kazettás magnóból szinte loopolva hallgattuk a Guns’n’Roses – November rain című szenvedős nótáját…
A Million Tears hangulata és dallama ezt az emléket juttatta eszembe…
@utanbetydelse: Trees of Eternity, egy svéd zenekar, amit a finn Swallow the Sun gitárosa (Juha Raivio) és a csodálatos hangú Aleah Stanbridge alapított 2009-ben. 2013-ben jelent meg az első és egyetlen demojuk, aztán nekiálltak a nagylemeznek.
Ugyanebben az évben derült ki, hogy Aleah tumoros betegségben szenved. A kezelések ellenére képes volt folytatni a lemez feléneklését, de annak megjelenését már nem érte meg. 2016 áprilisában hunyt el, a lemez 2016 augusztusában jelent meg.
A zene melankolikus rock, amelyet doom riffek tesznek borongósabbá és Aleah éneke varázsolja igazán különlegessé. Nem az a fajta zene, amit a legboldogabb pillanatainkban esik jól hallgatni, de mégis gyönyörű. Aleah nem úgy énekel, ahogy a legismertebb rockénekesnők. Nem erővel, sikoltással vagy végtelen terjedelmű, opera jellegű áriákkal fejezi ki az érzelmeket, hanem lassú, balladikus énekkel, amely helyenként már-már suttogás. Mindezek ellenére a dalok szenvedéllyel, pátosszal teltek és gyönyörűek.
És ha már hangulatok. Norka zenéje nem is lehetne jobb folytatása az előző dalnak – amikor a listából hallgattam őket, fel sem tűnt, hogy már másik előadóról van szó 🙂
Mivel, mint tudjuk, London a második legnagyobb magyar város, így nem meglepő, hogy több ismerősöm is él ott.
Ami vicces, szinte mindegyik kötődik valamelyik módon a zenéhez, kreativitáshoz – azért ez is beszédes -, és az egyiktől egyszer azt kértem, hogy küldjön nekem – a zenei palettám szélesítése érdekében – aktuálisan Londonban felkapott zenéket, előadókat.
Így ismertem meg Emeli Sandé-t, Naugthy Boy-t, Sam Smith-t és a Rudimentalt is (Ella Eyre-vel egyetemben a Waiting All Night című dallal, ajánlom ezt az élő BBC-s felvételt, instant libabőr).
Vanda most egy Rudimental nótát hozott és felcímkézte lakossági dnb-nek, ami azért jócskán jogos. Ettől még szerethető és tényleg fülbemászó 🙂
A videoklipp pedig annyira angol, hogy angolabb már nem is lehetne. Korfu, bulizó angol lányok, ivászat, tetoválás, YOLOKA – érthető a cím: Die Young.
@v4nd4: Most kicsit lakossági dnb-t hoztam, Rudimental még a rádióban is előfordul, ez a szám nincs egy hónapos, annyira új még, de totál fülbemászó=]
Vannak dalok, melyek nem tudnak kikopni. Hogy ez amiatt van, mert annyira jók, vagy amiatt, mert annyira rosszak, hogy már jók – nos, azt döntse el mindenki maga.
Az viszont tény, hogy a Living On Video pár átdolgozást, feldolgozást, remixet már megélt.
Itt is van egy személyes kapcsolódásom: a 90-es években nagy U96 rajongó voltam és a Love Sees No Colour című dal egyik verziójában feltűnik az ismerős dallam (0:45-től).
Szöginek hála, most végighallgatom újra a U96 albumokat!
@szoges: Agyaltam, hogy mi legyen ezen a héten, aztán inkább nem agyaltam. Living On Video.
Hihetetlen túlélő ez a dal, az eredeti verzió 1983-as, és idén (is) ismét hozzányúltak nagy nevek, miután az eredeti Trans-X is kidobta a 2023-as (re-recorded) remixét.
És sajnos még mindig működik, nekem legalábbis betette a dallamtapa…-táskát.
Egy lényegretörő, 2 perces Mike Williams feat. DTale verziót linkelek, de mint írtam, idén is lehet válogatni. 🙂
A mostani muzsikát a múlt héten akartam bedobni, de aztán az utolsó pillanatban meggondoltam magam.
Nem is baj, mert korban teljesen jól passzol Zoli talányosan megfogalmazott előadójához és időszakához.
Egy amerikai DJ munkáját, pontosabban egyik munkájának a remixét hoztam, melyet Erol Alkan készített.
Josh Wink – az elektronikus zenében jártasaknak nem kell bemutatni, a pályája a szokásos, tinédzser korban, 13 évesen kezd el érdeklődi a dj-zés iránt, majd gyakornoki állást kap egy rádiónál, elkezd saját zenéket készíteni és szépen elindul a karrierje.
Olyannyira, hogy az ebből az időszakból megismert King Brittel közösen egy sikeres lemezkiadót alapítottak Ovum recordings néven, ahol pl. Trent Reznorral (NIN) is együtt dolgozott illetve 1-2 kivételtől eltekintve a saját zenéit is itt adta ki.
A Higher State of Consciousness egy alapmű az acid house műfajban, mely szinte összefonódik Josh Wink nevével.
A kötelező elem az acid house-ban a sikító Roland TB-303 hangszer, melynek érdekessége, hogy a japán gyártó a basszus gitáros „kiváltására” szánták, ez egy basszus szintetizátor. Az 1981-es megjelenést csúnya bukás követte, 1984-ben megszűntették a gyártását. Senki sem akarta kiváltani ezzel a basszust.
Aztán, ahogyan lenni szokott, később a 80-as évek végén, a 90-es évek elején, ahogyan kezdtek kialakulni a különböző underground elektronikus zenei stílusok, az acid house stílus felkapott alap hangszere lett, mára olyan hírnévre szert téve, hogy egy eredeti példányt arany árban lehet kapni.
Kis érdekesség: Magyarországon sokáig az a hír járta, hogy Császár Elődnek (mai ismertebb nevén Shane54) van egy eredeti példánya!
2019-ben lejárt az ipari védelem az áramkörökre, melyekből felépült a TB-303, és a piacon rengeteg klón jelent meg – persze egyik sem az igazi.
A Higher State of Consciousness és a TB-303 története annyira összefonódik, hogy még a Wikipédia szócikk is megemlíti az 1995-ben megjelent dalt, mint egy fontos felhasználási pontot, eseményt.
És ha valaki felkiáltana, hogy „ezt már hallottam valahol!”, akkor nem téved. 1996-ban a beszédes Porn Kings nevű formáció az Up To No Good (szintén kult nóta) című dalban felhasználta Josh Wink TB-303 szólamát sampling formájában.
(A liverpooli „hülyegyerekek” miatt ajánlom a klipet 😀 )
Az eheti különlegességét az adja, hogy ma, amikor kikerül, csütörtök van nem szerda. A másik különlegességet a szuper jó zenék és a hozzá fűződő sztorik adják!
Zoli ehetije egy fura emléket idézett fel bennem. A Groove Armada régóta nagy kedvenc, több nótája is rendre forgott a „kezeim alatt”. Igen, 1999-et írunk, ekkor kezdtem az egyetemet és a dj „mellékállásom” miatt bár rengeteg zenét hallgattam, a TV nézés az szinte teljesen visszaszorult abban az időszakban. A YouTube még a kanyarban sincs, a videoklippek egyetlen forrása az MTV vagy a Viva, nagyon boomereknek a Z+.
Így fordulhatott elő, hogy bár a korszak rengeteg slágerét ismertem/ismerem, rendre rácsodálkozok, mikor valamilyen oknál fogva meglátom a videoklippjüket. Így jártam például a most következő Groove Armada dallal is, a Heti Zene miatt a YouTube-on rákeresve láttam életemben először a klippet.
Hozzá tartozik, hogy bár ezt bármikor megtehettem volna az eltelt idestova 24 évben (holy fuck!), de nálam a zenehallgatás platformja nem a YouTube.
Amúgy némi párhuzamot vélek felfedezni Dj Eric Prydz – Call On Me klippjével – amit szintén későn érkezőként először talán 5-6 éve láttam 🙂
@k0cs0g: Van egy előzetes listám, amiből válogatni szoktam a heti ajánlatot, de ezt nem láttam jönni.
A minap belekeveredtünk egy kisebb buliba. Valami Dorfmeister nevű „noname labanc” rakta a zenéket.
Előtte melegített néhány magyar lemezlovas. A közönség (javarészt 40+ -os emberek) pavlovi reflexe látványosan már ekkor beindult, és a sörök felett elindult a bólogatás olyanokra, mint a Groove Armada – I see you baby. 1999. Ok, Boomer!
A héten Norkától egy egész listát kaptam, majd felhatalmazott rá, hogy válasszak belőle egyet. A nehézséget az okozta, hogy a listáról kimondottan sok dal mellett volt ott a Spotify-on nálam a zöld szívecske, azaz már korábban mentettem, mert tetszett.
Rüfüs Du Sol egy ausztrál formáció, több ezer kilométerről meg lehet ismerni a stílust, amit képviselnek.
A héten Szögi olyan szép hosszú háttértörténetet írt, hogy megint nem szívesen veszem el tőle az olvasási időt, talán csak annyit fűznék hozzá: imádtam a Liza, a rókatündér képi világát.
@szoges: Ezen a héten igyekszem megosztó, de ugyanakkor egy érdekes, nem mindennapi alkotói folyamatot is bemutatni. Nagyon nem kell igyekeznem, mert a magyar film eleve az, ezen belül a Liza, a rókatündért is van, aki szereti, de aki nem, az inkább kifejezetten utálja.
A film egyik ikonikus dala a Dance Dance Have a Good Time (ダンスダンス ハバグッタイム), az első magyar-japán surf rock, a ’60-as évek kamuázsiai beat popzenéje.
A dalt Tövisházi Ambrus szerezte és énekli, japánul. A filmben van egy japán szál, ezért is japán a dal, azonban a korabeli japán dalok szerzői jogait nem sikerült megszerezni a filmhez, ezért teljesen új dalokat kellett írni.
Plot twist: Ambrus nem tud japánul, a feladat viszont adott volt.
Hogy lehet „japán dalt” írni úgy, hogy nem tudsz japánul? 🙂 Tövisházi szerencséje az volt, hogy a japán hangzás jellegzetességét egyebek mellett az adja, hogy a szótagfelépítés kevéssé változatos, rááadásul a hangkészlet is viszonylag szűk, csupán öt magánhangzójuk van. A szigorú szabályok következtében az idegen szavak japán „honosítása” is szótagszerkezeti átalakítással lehetséges, pl: ice cream => [aiszu kurímu]–ezt sokszor kihasználják a dalban is. Nem akarok nagyon nyelvtannáculni, akit érdekel, Nyesten elolvashatja bővebben is. Ambrus a dalhoz rengeteg ázsiai popzenét hallgatott meg a ’60-as évekből, hogy elérjék a korszak jellegzetes beat hangzását. A hangszerelésnél és a felvételnél is külön figyelmet szenteltek annak, hogy csak korhű technikát használjanak: Neumann mikrofonokat, Ludwig dobfelszerelést és a gitárhangzást is ehhez igazították. Így bátran mondhatjuk, hogy akár Japánban is felvehették volna az anyagot, hatvan évvel ezelőtt.
És a szöveg? Ambrus japán hangzás szerint összehalandzsázta a dalt, majd a produkció felkért egy japán fordítót, Eiko Todát, hogy a kamu szövegből szabad asszociációval faragjon igazi, odaillő japán szavakat. Miután így megszületett a japán szöveg, Eiko lefordította angolra, hogy Ambrus értse is, majd kandzsikkal és fonetikusan is leírta azt, amit már Ambrus fel tudott énekelni. Szóval, így kell egy ismeretlen nyelven énekelni! 🙂
Szerintem érdekes alkotói folyamat lehetett ez, izgalmas nyelvi csavarral.
Érdekességképpen: a filmzene 2015 karácsonyán kiadásra került 7″-os „vinil” EP-n, csupán 500 darabos, limitált példányszámban. Természetesen egy példányának én is boldog tulajdonosa vagyok.
Tövisházi egyébként az Erik Sumo Bandból is ismerős lehet sokaknak, erre még szerintem visszatérünk később.
Krisztián sem volt fukar a karakterekkel jó szokásához hűen, és ismét egy érdekes […nehezen behatárolható stílusú…] zenét hozott a héten.
@utanbetydelse: Aki követ(ett valaha is) a Twitteren, azt tudja, hogy az egyik kedvenc zenekarom a Thy Catafalque.
Eredetileg Juhász János és Kátai Tamás alkották a bandát, de jó ideje már csak Kátai egyszemélyes projektjét rejti a név. A TC zenéjét nehéz bekategorizálni, mert rengeteg, egymásnak látszólag ellentmondó elemből építkezik, de ennek ellenére a végeredmény nem egy emészthetetlen hangmassza, hanem valódi remekmű! A stílus hivatalos (?) megnevezése: experimentális avantgárd metal.
A TC zenéjét nem lehet egyetlen dallal vagy albummal bemutatni. Az első két albumon még több volt a black metal, de aztán egyre több újabb és újabb elemmel színesedett a zene, egyre több lett a kísérletezés. Ha alaposan kivesézünk egy lemezt, akkor találhatunk rajta black, death és industrial metalra jellemző komponenseket, amelyekbe ambient, dark wave, folk és jazz noir elemek vannak ágyazva vagy éppen fordítva, a lágyabb alapok vannak vegyítve morózusabb összetevőkkel. A lágy, tiszta női énekhang mellett elfér a death metálos acsarkodó, vérhányós hörgés és a black metálos, mocsárbűzös károgás is, ahogy a mélyre hangolt gitárok mellett hallható pl. a szaxofon, a citera vagy az úd (arab lant). Egy-egy igazán komplex dal több ötletet tartalmaz, mint egy tucatzenekar komplett diszkográfiája!
A zenét és az első hallásra időnként nehezen értelmezhető szövegeket Kátai Tamás írja, de énekelni ritkán szokott, legfeljebb vokálozik egy kicsit. Ugyanakkor nagyon jól választ énekeseket. 🙂 Kátai egy multiinstrumentalista zseni és ahogy az lenni szokott, az ilyen emberek zenéje ritkán hallható koncerten. 1998-ban indult a Thy Catafalque, de az első koncertre 2021-ig kellett várni (Mezolit – Fekete Zaj fesztivál, válogatás a TC dalaiból). Az én kedvenc lemezem a Rengeteg. Ez az első album, amit Kátai egyedül készített. A dalokat Bakos Attila énekelte fel, de sajnos a koncerten már nem ő adta elő őket. (Bakos Attilának egyébként volt egy nagyon jó, atmoszférikus black metal projektje, a Taranis. Hallgassátok meg a Storm című dalt. A YouTube-on megtalálható. Zseniális!)
Ahogy írtam, nehéz bemutatni a Thy Catafalque zenéjét egyetlen dallal, de ha meghallgatjátok az alábbit, akkor betekintést nyerhettek Kátai csodálatos világába.
Nem ez volt az eredeti választásom, de gondoltam előre hozom a kedélyek borzolását és bedobom most.
Ricardo Villalobos egy chilei születésű dj, producer, aki 3 éves kora óta Németországban él, ahová szülei Pinochet diktatúrája elől menekültek.
Többször szerepelt már a Resident Advisor TOP100-as listájának élén. Kedvelem a stílusát, mindig picit sötét, picit tompa, picit depresszív deep house-t alkot, de van mindig benne egy csipetnyi bors, ami kiránt az unalomból.
Egy remixet hoztam tőle és kivételesen az eredeti, Mari Kvien Brunvoll norvég jazz-folk művész által előadott Everywhere You Go-t is javaslom meghallgatni a különleges hangzás miatt (perkusszív hangszerek és beatbox).
Varázslatos, rabul ejtő, sejtelmes, picit monoton, de mégis változatos dallam.
Ricardo fogta a 7 és fél perces eredeti dalt és másképp, talán kicsit nagyobb mértékben montonná tette, de mégsem unalmassá (bár erről biztos vagyok, hogy meg fognak oszlani a vélemények).
Egy soha véget nem érő, de mégsem 8 ütemes loop. 28 percen keresztül elvarázsol minket és nincsenek kétségeim afelől, hogy TALÁN némi tudatmódosító befolyása alatt alkotta. 🙂
Többször játszottam már mixben, remek menekülődal arra az esetre – persze, ha csak stílusban oda passzol – ha nem találod a következő nótát.
Zoli ehetije kellően vicces, poén a végén 🙂 Még jópár hete – előre dolgozik – küldte az alábbiakat:
@k0cs0g: „Endre a sörpadról homályosan látja a mellette álló két szervezőt. Arról beszélnek egymással, konkrétan az ő feje fölött, hogy mit kezdjenek vele, mármint Paksi Endrével.
Ez annyira felháborítja, hogy közli, Paksi Endrével senki nem kezd semmit, főleg közvetlenül a koncertje előtt nem. Hogy itt most buli lesz, mégpedig a pokolnál hangosabb. Ez általános derültséget okoz, a rajongók tapsolnak, énekelnek, kiabálnak, Endre pedig egy határozott mozdulattal talpra áll, majd egy ugyanolyan határozott mozdulattal rátámaszkodik a szervezők vállára, és azt mondja, gyerünk.
A szervezők két oldalról támogatva kísérik a nagyszínpad backstage-be, ahol a zenekari tagok végső elkeseredésükben vízzel itatják és locsolják Endrét, aki ezt már azért egy kicsit túlzásnak értékeli.”
Puskás Panni: A pokolnál hangosabb
(in: Stay Brutal! – szerk.: Cserna-Szabó András, Helikon kiadó 2023.)
Aztán később kaptam ezt a kiegészítést:
Hallod-e!
Az originált is be lehetne ebbe még linkelni, mert úgy kerek a sztori:
Még Twitteren írt róla Krisztián, hogy lesz új Sigur Rós album…aztán jól elfelejtettem meghallgatni, szerencsére a héten pont ezt hozta el nekünk.
@utanbetydelse: Most nem egy régi lemezről választok dalt, hanem egy kifejezetten új albumról.
június 16-án, 10 évvel a legutóbbi sorlemez után új Sigur Rós album jött ki. Sorban a nyolcadik, a címe Átta (gyanítom, hogy ez azt jelenti, hogy “nyolc”, mert svédül Åtta lenne).
Szóval, amikor évekkel ezelőtt először meghallottam a számomra első Sigur Rós dalt borzasztóan irritált az énekes (Jónsi) vinnyogó üveghangja, de a zene tetszett. Minél több dalt/lemezt hallgattam, annál kevésbé zavart a vinnyogás és végül arra jutottam, hogy ezt a zenét nem is tudnám már más énekkel elképzelni.
Eddig a Ágætis byrjun volt a kedvenc albumom és lehet, hogy csak az újdonság varázsa okozza, de most az Átta ugrott az első helyre.
Hogy milyen a Sigur Rós zenéje? Post-rock. De nem a sablonos fajta, hanem rendkívül egyedi. Ami pl annak is köszönhető, hogy a gitárt időnként vonóval szólaltatják meg. 🙂
Atmoszférikus, éteri, álomszerű, misztikus és érzelmes. Hallgasd meg!
Norka ehetije meglepett. Egyből mentettem is az albumot a könyvtárba, mert a minimalista, főként ritmikus elemekkel játszó zenék nagyon találkoznak az ízlésemmel.
@_adamtoldi_: Mivel mint említettem a kicsit undergroundabb/trve része a zenei szcénáknak általában favorizáltak a részemről, így hadd kaparjak elő valamit 17 évvel ezelőttről.
A Jazzékiel magyar alter és hip-hop keveréke – imho lehetett volna Vad Fruttik vagy Hiperkarma, nem tudom miért nem lett, ennyire nem vágom a storyjukat, de mindig szívesen veszem elő a kezdeti anyagaikat (és néha a későbbieket is), nosztalgiázni.
A Matek című szám meg pont a zeneszeretetről szól és kamu pityingerlaci emlegetések történnek de gitárszólónak is jut hely benne.
Fura dolog történt velem mikor Szögi ehetijét hallgattam. Végig azon kattogott az agyam, hogy tényleg mennyire „filmzenés” a darab amit hozott, tiszta Kontrol feelingem van, de még bevillant Zagar is, hogy „milyen Zagaros”.
Erre mit dob be a Spotify következőnek? Zagar – Parachute to Eterinty. Ijesztő és zseniális egyben!
@szoges: Mielőtt Robi megvádolna azzal, hogy belesüllyedtem a kétezres évek magyar alterpoprockjába, igyekszem hozni egy kicsit meglepőbbet. Az 1989-ben alakult MáSFél zenekar Remíz nevű dalát, ami csak annyira alter, hogy védőfelszerelés nélküli fülelése nem ajánlott.
„A zenekar olyan instrumentális stílust képvisel, ahol a megszólalás erős, dinamikus, váratlan váltások, páratlan ritmusok és lüktető szaxofon jellemzik, de éppenséggel pszichedelikus elemek is találhatók benne. A zenekar maga úgy fogalmaz, ők az elektronikus gitár-pop egy keverékét képviselik, valahol a jazz, a drum and bass, az acid-jazz és a modern rock között.” A dalok címei pedig külön misét érnének. Példának okáért: Veseszörp, Jelzőbárány, Gömbhullám, Rozsdabogár, stb.
Nyitrai Márton 1997-es vizsgafilmjéhez (amely a Villamos címet viseli) készült a Remíz. Ha van nyolc perced, érdemes megnézni, én imádom.
Azért is jutott eszembe a zenekar, mert nemrégiben újra találkoztam egy olyan régi baráti társaságommal, akikkel körülbelül húsz éve nem láttuk egymást. A házigazda lakásának falán pedig bekeretezve találhatók MáSFél relikviák, korabeli koncertplakátok, albumplakátok. Bahia kiadó. Gondolhatjátok, hogy arconvágott az idő, amikor megláttam ezeket.
Olaszországhoz különös viszony fűz. Nagynéném – még az „átkosban”, igaz a vége felé, 1988-ban – Olaszországba ment férjhez, így amikor megnyíltak az országhatárok, nem volt kérdés, hogy hova megyünk minden nyáron nyaralni.
Ebből adódóan már gyerekként magamba szívtam az olasz kultúrát, légkört, életstílust – imádom és gyűlölöm is egyszerre.
A személyes és családi élményeken túl olyan remekművek is segítették az olasz imádatomat, mint a Giuseppe Tornatore által rendezett Malèna című remekmű, melynek van magyar vonatkozása is: Koltai Lajos volt az operatőr és Oscar-díjra is jelölték.
A zene amit a filmből hoztam, a Ma l’amore no című dal egy jazz feldolgozása.
A filmzenét a mester, Ennio Morricone szerezte, szintén Oscar jelölést ért. A filmet végig kísérő zenei motívum egy autentikusnak mondható, 1942-es dal, melyet Lina Termini adott elő.
Loopolva tudnám hallgatni egész nap. Mondjuk ebben sokat segít, hogy azért párszor bevillannak emlékképek a filmből, melynek női főszereplője Monica Bellucci, akitől lánya, Deva Cassel jócskán örökölt a szépségéből.
A héten az történt velem, hogy miközben keresgéltem zenét a grillteraszon folyó munkálatokhoz (egy fából készült szerkezetet építek), gondoltam egyet és a mi közös szellemi termékünket, a Heti Zene S04 Spotify playlistet bedobtam a „fülesbe”.
És baromi jól működött, segített kikapcsolni az agyam és csak a feladatra fókuszálni. Valószínűleg a számomra szokatlan és az ismerős stílusok, zenék keveredése is közrejátszott.
Egy másik érdekesség volt – bár minden ajánlást végighallgatok -, hogy felfedeztem korábban nem megfigyelt részleteket.
Az egyik ilyen meglepetés volt a Heti Zene S04E02-ben @utanbetydelse által ajánlott Ghymes nóta vége. Talán azért, mert fülesben hallgattam, de frankón megijedtem, mondom ki liheg itt a nyakamba 🙂
Node, ezen a héten nem szaporítom a szót, beszéljenek helyettem ajánlótársaim, illetve dübörögjenek a zenéik!
Robi korábban azt írta, más benyomása volt a zenei ízlésemről. A sztereotipiak működnek, mint ahogy működik ez a Motörhead feldolgozás is a Sepulturától. 1991-ben vagyunk, a Sepu Arise albumának japán és brazil kiadású lemezein. Bonus track volt!
@v4nd4: Következő zene Koven-től van, elképesztő a csaj. Eljutottam az első budapesti bulijára az A38-ra (pàr nap alatt lett sold out a buli) Ő énekel, nyomja a bulit, tombol…. Besétál a bulizó tömegbe ugrálni.. hatalmas bulit csinál =]] …és bírja szusszal. Ez az egyik legjobb zenéje szerintem:
De YouTube-on fent levő Save the rave szettje is zseniális, ott meg lehet nézni, hogy nyomja a bulikat 🤩🤩
@_adamtoldi_: Ezen a héten a magyar hip/hop felé akartam deep diveolni már, de helyette ismétlem magam egy kicsit.
Említettem a Foreign Beggars-t, és mivel egy 20. évi jubileumi mini turnét tolnak (Bp mint az egyik megálló!) így promóznám, hogy ez valószínűleg vissza nem térő alkalom.
Ehhez kapcsolnám viszont az egyik tag solo projectjét – Orifice Vulgatron aka Pavan Mukhi azóta PAV4N néven egy rakat az indiai gyökereire reflektáló anyagot hozott ki marhajó visuallal a klippekhez így itt én is a klippet emelném ki elsődlegesen.
@utanbetydelse: Mivel éppen úton vagyok Svédországból Magyarországra nincs időm hosszabb ajánlót/ismertetőt írni, ezért egy olyan dalt választottam, amit nem is nagyon kell ismertetni.
A Tankcsapda Agyarország utáni lemezeit nem szabad meghallgatni, de az első négy albuma kötelezően ajánlott. 😃
Számtalanszor meghallgattam már ezeket a lemezeket, de mivel a hazaút hosszú, most is előkerültek. Kedvem lenne rekedtre énekelni (üvölteni) magam, de nem egyedül ülök a kocsiban.
Régebben nagy rajongója voltam a Boiler Room sorozatnak, az egyik az kedvencem volt, amikor a NAGY DJ-k (által bérelt/saját) villáiba elmentek Ibizára és onnan közvetítették a kvázi VIP bulikat. A másik pedig egyértelműen Sven Väth „bulija”.
Aztán persze teltek az évek és ahogyan lenni szokott a népszerűséggel együtt jött a minőségi romlás is, sok esetben olcsó magamutogatássá züllött a sorozat – legalábbis az én szememben.
Nade: van egy viszonylag ritkán szereplő zenész/DJ, akire még a saját hazájában is (!) nemzeti kincsként hivatkoznak a rajongók és egyáltalán nem túloznak: Bonoboról van szó, nagyon bírom a stílusát. Ismét felbukkant a Boiler Room egyik buliján, ahol a szettjében megszólalt Jasper Tygner – Need You című dala.
Jasper egy feltörekvő (ha már nem befutott, lol) észak londoni srác, elmondása szerint nagy garage rajongó és rendre az albumok „B oldalát” hallgatta – erről azt kell tudni, hogy a bakeliteken általában itt kaptak helyet a remixek, melyek sokszor nagyobb karriert futottak be DJ-k körében, mint maga az eredeti dal.
Megfigyeltem magamon egy fura mintát: valahogy mindig kilyukadok a brit underground (pontosabban ma már underground gyökerekkel relndelkező) zenéknél…NEM LEHET VÉLETLEN! 🙂
PS.: A YouTube linken a hosszabbik 6 perces verzió található, valamiért ez a Spotify-on (legalábbis magyarisztánból) nem elérhető.
Igazából az a jó a drum&bass (aka dnb, d’n’b, d+b, dáré) stílusban, hogy ha megfelezed a tempót, akkor olyan, mint ha reggea-t hallgatnál. Ez persze egy d&b buliban lehetőséget is ad egy kis pihenésre 🙂
És igen: darálós dáré tökéletes projekt menedzsmenthez.
@k0cs0g: Vandának kőkóla vagy „Uuuu bébi, hatvanHz”!
Engem ez a mix (2001-ből, estFM 60Hz ftw!) sok vizsgára készített fel és azóta is előszeretettel használom ha rushban kell írni valami gigafontos előterjesztést az üzemben.
Sötét, veretős dáré, ahogy én szeretem!
Ha kell egy nótát kiemelni, akkor legyen ez (bár ez a műfaj szerintem igy patent, hogy soundcloudról egy komplett „műsor”).
Figyeljétek meg azt a reakciót, amikor egymásra néznek nevetve, miután Snétberger elvét egy hangot (3:24-nél), és hamis lesz: Richard Bona ránéz „wtf”, majd Snétberger mosolyogva konstatálja, hogy igen, elszúra. Zseniális 🙂
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez egy „soundcheck” felvétele, azaz a koncert előtti kvázi utolsó hangpróba. Ebből adódóan a felvétel nincsen fent Spotify-on, így abból a listából hiányozni fog ez a dal.
@chanthahca: Ma is varázsvilág egy szeletét hoztam.
Snétberger Ferenc magyar szinto muzsikus, de már régóta Berlinben él, ott tanít a zeneakadémián.
Amikor hazajön, sokszor hoz kiváló zenészeket. Akadémián, MÜPÁ-ban lehet utolérni őket, mindig olyanok a koncertek, hogy elröpíti az embert a felhők fölé.
@_adamtoldi_: Tovább folytatva a hip-hop flowt, itt van a Doomtree – Bangarang-je.
Minden zenei műfajban kicsit biased vagyok az undergroundabb vonalakra, és bár ismeretlennek nem mondanám őket, nemzetközi A-listerek sem voltak tudtommal.
Azt tekintve, hogy mennyi zenei kultúrát exportál az USA, ez azért kicsit meglepő, mert a minőség minden képpen ott van.
A Doomtree kollektívája Minneapolisban verődött össze, és sok egyéb befolyás is megtalálható amúgy a zenéjükben, punk rockon át a jazzig.
Nem tudom megmagyarázni az okát, de már sokadszor futok bele abba, hogy van egy-egy régóta ismert zenei formáció, akiknek a zenei munkásságát ismerem, de úgy mélyebben nem olvastam utánuk, nem kerestem rájuk, csak akkor, amikor a Heti Zene kapcsán valami érdekesség után kutatok. Pedig a lehetőségem adott lenne…
Az extra infót most Attila hozta nekem, fogalmam sem volt róla, hogy Eli&Fur két hölgyet takar 🙈
A heti nóta részemről két londoni hölgy és két liverpooli úriember szerelemgyereke.
Eliza Noble és Jennifer Skillman vagy ahogy jobban ismerik őket, Eli & Fur az előző évtized közepén zavarta meg jelentősen az étert majd amióta az Anjunadeep kiadóhoz szegődtek, nagyon komoly deep house katalógust produkáltak. Nem csak a zeneszerkesztő szoftverek, a gitár és a zongora de a mikrofon mögött is kifejezetten megállják a helyüket.
2021-ben érkezett erősen várt debütáló nagylemezük, a Found In The Wild, ami a második dedikált bakelit a repertoáromban és nagyon szívesen pörgetem meg bármikor is.
Az egyik kedvencem a lemezről a Waiting című nóta, amit a liverpooli DJ és producer duóval, a CamelPhat-tal közösen jegyeznek és egy akkora lazaság, hogy a fal adja a másikat.
Krisztián ajánlásával a Heti Zene számomra szintet ugrott: nem csak új zenét kaptam tőle, hanem egy film ötletet is, amit a leírása és a zene alapján kedvem támadt megnézni!
Számomra hasonló zene-film tökéletes együttálást a Gladiátor Soundtrack hozott anno, dehát Hans Zimmer az Hans Zimmer, szóval nem csoda 🙂
2006-ban jelent meg a The Fountain című film. Darren Aronofsky rendezte, Hugh Jackman és Rachel Weisz a két főszereplő. Pillanatnyilag 7.2/10 az IMDB szerint, de nekem az egyik legnagyobb kedvencem.
Nemcsak a idősíkokkal játszó történetet és képi világot szeretem, hanem a zenét is. Egy jó filmzene sokat javíthat a film “összképén”, egy rossz jelentősen ronthat rajta. Vannak filmek, amelyeknek a zenéjére egyáltalán nem tudok visszaemlékezni, míg más filmek kapcsán szinte csak az maradt meg. Ennek a filmnek a zenéje TÖKÉLETES!
(És megint csak azt tudom írni, mint korábban is néhány alkalommal, hogy érdemes az egész albumot meghallgatni.)
A zeneszerző: Clint Mansell
Közreműködők: Kronos Quartet (korábbi közös munkájuk az egyébként szintén zseniális Requiem for a dream filmzene) és a Mogwai (az egyik kedvenc post-rock bandám).
Egy ideje elengedtem a zenék strict stílusba sorolását, így meglepetésként hatott rám, hogy Vanda eheti ajánlása a liquid dnb „besorolást” kapta. Az meg aztán végképp, hogy mikor rákerestem erre, akkor megtaláltam az igazi nevét, mely liquid funk.
@v4nd4: Nem nagyon tud az ember (lánya) úgy dnb-t hallgatni, hogy ne találkozzon Hybrid Minds-szal.
Oké, ez megint inkább liquid dnb, de ezt ugyanúgy nagyon szeretem, mint a halálrapattogóst’ 😊😊
Szeretem, hogy Szögi rendre magyar előadóktól válogat és most állt össze bennem a kép, hogy az eddigi ajánlásai tényleg a régi-új pre NER Petőfi Rádióra emlékeztetnek.
Utólagos engedelmével nem az eredeti dalt YouTube linkjét tettem be, hanem egy Petőfi Akusztik felvételt, mivel nagyon jól bemutatja, milyen jó zenészek a Voler Mouche tagjai és nem csak studio körülmények között szólnak jól.
Eheti választott a Voler Mouche – Thrill Seeker című dala.
Nem szoktam előre dolgozni, de már egy hete megvolt, hogy ez lesz a következő.
Szomorúan gondoltam vissza a 2010-es évek Petőfi Rádiójára, ahol lemehetett ez a dal. Azért vagyok szomorú, mert nagyon sok láthatatlan zenekar kapott így esélyt a befutásra, és nagyon sok kis zenekarra találtunk rá és szerettünk bele akkoriban.
Végül a Voler Mouche is 2016-ban feloszlott, pont ahogy a Petőfi ilyen jellegű iránymutató tevékenysége is megszűnt.
„A Voler Mouche francia eredetű szóösszetétel, jelentését tekintve „szállni légy”, nyelvtanilag helytelen, mint ahogy műfajában sem kategorizálható, udvariasan kísérletező, elektroakusztikus kortárs zene.” – írják saját magukról.
2002-ben járunk, amikor megjelent a Hotel Costes 5. kiadása, melyet a már „veteránnak” számító dj, Stéphane Pompougnac gondoz. Ezen a válogatás albumon hallottam először a 2001-ben megjelent Summer In Paris című dalt DJ Cam „tollából”.
Most már szinte biztos, hogy van valami fura kötődésem a basszusgitár játékokhoz (lásd korábbi kiemeléseim, ezen a héten fentebb Richard Bona…), mert ebben a dalban is ami magával ragad – Anggun gyönyörű és érdekes énekhangján túl – az Daniel Romeo basszusjátéka. Ebben a tempóban, ilyen groove-ok, wow.
Igazságtalan lenne nem megemlíteni a dobost, Laurent Robint, aki szintén a jazz világában utazik.
A zene engem annyira magával ragad, hogy szinte képes vagyok ugyanabba a flow-ba kerülni, amibe (feltételezem) a dal készítésében részt vevő zenészek is kerülnek: akár órákon át is lehetne játszani, variációkkal, szólókkal. Megunhatatlan!
Személyes élmények, egyéni emlékek. Igazából a Heti Zene esszenciája. Társaim nagyon finom muzsikákat hoztak. Ismét 🙂
Bevallom, Zoli hozza a legnagyobb meglepetéseket számomra a Heti Zenében, mert teljesen más benyomásom volt az ő zenei ízléséről. Azon túl, hogy ez a meglepetés rettentő pozitív, sajnos azt is látni kell, hogy kb. egy időben voltunk fiatalok (na na na, most is azok vagyunk! 🙂 ) és lassan kezd olyan érzésem lenni, mintha a Muppet Showból a két öregember idézgetné a múltat … de hát ez már csak ilyen.
A leíráshoz egy kis szótár segítség: CEO – chief executive officer, jelen esetben az asszony, a főni, az élete szerelme.
Az ADF kiválóságát pedig nem kell eldönteni, ez olyan axióma mint Newton törvényei.
Szóval ADF-et mindig szerettem, jöttünk, mentünk, ugráltunk, élveztük. Aztán mikor a CEO-val összesodorva minket ez élet és rendeztük a CD-ket a közös ingatlanban, előkerült a Rafi’s Revenge album. És ment a sztorizgatás, hogy hát én ezt mennyire szeretem, és hogy húha, Szigeten mekkora volt, emlékszem, előtte a Radio1-en volt egy interjú is az IndieTakeben.
A CEO elhallgat, nagylevegő, majd belekezd: „Az van, hogy abban az interjúban én voltam a tolmács!”
Bár ajánló társaim – tudtommal – nem egyeztetnek a heti ajánlások kapcsán, mindig jót mosolygok véletlen egybeeséseken.
És egyben baromi jó érzés is, hogy megosztanak velem, veletek egy-egy szeletet a személyes terükből, a múltjukból, az emlékeikből.
Norka mostani zenéjét hallgatva többször volt megmagyarázhatatlan libabőröm, a legdurvább akkor, amikor Tcha a szájával „trombitál” és hegedül egyszerre…majd ezt megfejeli azzal, hogy mindezt két szólamban!
@chanthahca: Akkor most egy nagyon személyes ajánlás.
Tcha Limberger egy belgiumi szinto családban született, és mint olyan sokatn a ’70-es években koraszülöttként inkubátorba kerülve az oxigénszint félreszámolása miatt megvakult. Egyébként is zenész családba született, így aztán még jobban kihegyeződött a hallása.
Tcha nagyon sokat utazott és lakott mindenfelé. Amikor a 2000-es években megismerkedtünk, épp Kalotaszegen élt és tanult ottani cigány zenészektől.
Esküvőjükön (barátnőmmel) a Szászcsávási Banda fiatal tagjai mellett Neti Sanyi bácsi is muzsikált… Egy albumot és egy számot is szeretnék tőle mutatni, ilyen „bevezetőként” kevésbé az egyébként autentikus népzenei életéből, sokkal inkább szinti-szvinges-mánus-dzsezzes-djangoreinhardos vonalból.
Mozes Rosenberggel nagyon sokat zenél egyébként, érdemes rájuk keresni.
A másik személyesebb, amúgy is szeretem nagyapóm miatt ezeket a régi dalokat. Ebben a feldolgozásban kíséri Ágit. Egyszer az idők hajnalán a nappalimban hegedülte ezt Tcha…
Nincs ennél szívmegszakadósabb hegedűszóló, 1:45-től
Tessék sokkal több cigányzenét hallgatni <3
Ja, 16-ig számoltam Neti Sanyi bácsi pálinkáit azon az esküvőn 😀 😀 😀 😀
Volt már itt szó a samplingről, nos Vanda mai ajánlásában Dr. Dre – Still D.R.E. gigaslágeréből lehet ismerős a zongora dallam, amit viszont Scott Storch készített Dr. Dre-nek, itt el is mondja, hogyan.
Viszont itt nem egyértelmű samplingről van szó, sokkal inkább „inspirációról” 🙂
Egy ponton vitatkoznék: ez nem séta, inkább futás 🙂
Ádám olyat hozott, ami nagyon meglepett tőle és szerintem téged is meg fog, főleg, ha a korábbi zenéire visszagondolsz.
Nagyon tini koromban egyébként ért jócskán hip-hop/rap benyomás, bár akkoriban bevallom: hiába tanultam angolul, egy büdös szót nem értettem, már-már „bikicsunáj” szinten. Fiatalság, bolondság.
@_adamtoldi_: Az előző hétről szépen lassan átcsúszunk majd a hip-hop ajánlásaimra, köztes lépésként itt egy újabb közreműködés – Dj Shadow és RTJ mentek nagyot már együtt a Nobody Speak klippjükkel, de Kings and Queens-t legalább annyira szeretem a storytelling miatt <3
Akik felületesen ismerik Nick Cave munkásságát, valószínűleg leragadtak a Nicole Kidma Kylie Minogue-gal közös duettjüknél.
Egy remek darab érkezett most a Heti Zenébe. Felhívnám a figyelmet a háttérben szolídan búgó remek basszusgitár játékra.
Jut eszembe: a bakancslistámon van egy basszusgitár beszerzése és, hogy megtanuljak rajta játszani.
@utanbetydelse: Nick Cave életéről, zenei és irodalmi munkásságról könyveket lehetne írni, sőt írtak is, ezért a méltatását meghagyom azoknak, akik ehhez jobban értenek.
Én pusztán szeretem a zenéjét és a könyveit. Ismervén az életét, nem csoda, hogy az elmúlt években egyre komorabbak lettek a dalai, de mind a korai, mind a késői lemezeit is szeretem. Kevés olyan előadó van, akinek ennyire érzelemdúsak a dalai, akiből ennyire árad a lírikus szenvedély. Nincs olyan lemeze, ami ne szeretnék valami miatt.
Ez a dal nem egy kevéssé ismert gyöngyszem, hanem az egyik legjobb albumának az egyik legjobb dala. De biztos van olyan, aki még nem hallotta. Ezért választottam ezt.
Attila szokásához híven olyan részletes leírást adott, hogy nem is rabolnám előle az időt soraimmal. Talán csak annyit: még nem találkoztam olyan „baleár trance” nótával, ami képzeletben ne repített volna el egyből egy tengerpartra – a foglalkozás elérte célját!
Valószínűleg minden olyan ember életében, aki tovább jutott az alkalmankénti autóban történő rádióhallgatásnál ami a zenefogyasztást illeti, van egy-két olyan album, aminek az összes nótáját képes bármikor és bármilyen körülmények között újrahallgatni bármennyiszer.
A tökéletes lemez.
Az etalon.
Az a bizonyos léc.
Nos, nálam ilyen Roger Shah német producer 2007-es ‘Another Day On The Terrace’ című nagylemeze, ami definiálta a „baleár trance” fogalmát.
Az album a specifikusan emiatt megalkotott „Sunlounger” alteregó tarsolyából pottyant ki és az akkori 18 éves énemet egy fülledt nyári napon úgy kapta le a lábáról, mint szürke szamár a lovát a ködben. Nem tudom, már mit csináltam akkor, de beraktam háttérzenének és többször meg kellett állnom, mert nem hittem el, amit hallok, annyira rezonált velem az egész hangzásvilág. És ez azóta is így van.
Az ‘Another Day On The Terrace’ sosem jelent meg bakeliten, de pár kislemez és egy ‘sampler’ igen és kering is még belőlük egy pár példány online. Olyanok is, amiket valamilyen számomra megmagyarázhatatlan indoktól hajtva egyes emberek még el is akarnak adni.
Így hát álljon itt most a sampler lemezről a ‘Balearic Dinner’, amihez nem fűznék sokat, mert inkább hallgassátok meg.
Úgy tapsikoltam, amikor kibontottam a bakelitet a kabátjából, mint egy retardált fóka!
Limonádé. Találó Szögi hasonlata, az eredeti dalból egy igazi nyári „feelgood” muzsika készült. Mondjuk, hogy a kőkemény rapperek ehhez miként adták a beleegyezésüket, azt el nem tudom képzelni, dehát van az a pénz ami kell lóvéra!
@szoges: Ez alkalommal semmi tudományos kiválasztás nem történt, az egyik playlistemet görgettem, és hangulatnak megfelelően választottam Matoma & The Notorious B.I.G., Ja Rule, Ralph Tresvant – Old Thing Back c. dalát, hiszen a régi jó dolgok…visszatérnek!
A dal már nem eredeti, a norvég DJ-producer Matoma 2014-es remixe, amivel gyakorlatilag sikerült berobbannia a popbizniszbe.
Nade miben lett más ez a zene, és hogy lehet egy raphangsúlyos dalt remixelni?
Nem tuctuc került bele, hanem darabokra lett robbantva, fülelhetünk benne zongorát, gitárt, de még rézfúvóst is, OMG, nem tipikus!
Valahogy úgy tudnám némi túlzással jellemezni, mint amikor a gettóban…pardon, a telepen balesetet szenved egy limonádészállítmány, így az alapdal nyári slágerré hígul. És most befejezem inkább az agymenést. 🙂
A Jazzanova számomra mindig is különös zenekar lesz. Volt a zenei ízlésem fejlődésének egy, khm, hogy is mondjam, öntudatlan szakasza, amikor a Napster korszakban a kollégiumi bulikra készülve (me as the dj) húztunk le minden zenét ami mögött ott volt, hogy „VINYL”, mert „az biztosan bakelitről van és az jó” felkiáltással. 1999-et írunk, a Google még csak bontogatta a szárnyait, de a tudatos információk utáni keresés mint olyan is még kialakulóban volt.
Na, egy ilyen pakk letöltésekor találkoztam először a formációval és egyből megfogott az izgalmas zenei világuk, ami elég széles határok között mozog, de alapvetően jazz alapú mindig.
Számos remixet is készítettek tipikusan House/Acid Jazz/Latin House előadóknak, mint pl. Ian Pooley vagy a Masters at Work.
Ezért különösen pikáns, amikor az ő művükből készül egy remix, ráadásul egy szintén jazz vonalon mozgó páros kezei által. A Kyoto Jazz Massive amolyan japánosan precíz remixet készített a Face at My Window című dalból és lehet, hogy eretnekség ilyet mondani, szerintem jobb lett mint az eredeti.
Zenész körökben, de sokkal inkább a produceri körökben szokott az a tanács gyakran elhangozni – nem alaptalanul -, hogy válogass össze pár referencia zenét, melyek azt a célt szolgálják, hogy tudsz mihez viszonyítani hangzásban, mixben, arányokban. Mi az, ami számodra etalon, amihez hasonlót te is szeretnél alkotni vagy csak szimplán szeretnél fejlődni és eljutni arra a szintre, hogy reprodukálni tudd a hallottakat.
Nos, nálam ez a dal az egyik ilyen referencia zene, az arányok, a kompresszorok, a dinamika, a MINDEN. Imádom!
És még egy apró hangtechnikai finomság: eddig bármilyen eszközön hallgattam, tökéletes élményt nyújtott, pont annyira pumpál a basszus és a lábdob, amennyire kell, kihallani minden finomságot. Akár halkan, akár hangosan.
NA ÍGY kell producálni (nincs ilyen magyar szó), mixelni és masterelni egy nótát.
A számmisztikát max annyira kultiválom, hogy van egy olyan bekattanásom, mely szerint az ébresztő órát mindig prímszámra állítom be. No meg persze, ha zenei vonatkozású posztnál vagyunk, nem szabad a klasszikus BT – Fibonacci sequence című művet sem kihagyni, de igazából amiért megemlítem a számmisztikát: a 7-ik epizód, pont június 7-én jelenik meg, ami nevezetesen egybe esik a névnapommal (amit nem tartok, de köszi előre is! 😂) és egy kis autós érdekességgel is, ma jelentik be a Volvo EX30-at.
Ja, a 7 is prímszám!
Nade, zene!
Amikor Zoli elküldte az eheti (kb. 2 héttel előre 🤦🏻♂️), gyanús volt az album második dala. Ismerős. Nézem jobban a Spotify-ban, hát látom, ott virít a szívecske, ezt már 2020-ban elmentettem magamnak. Gyorsan el is újságoltam Zolinak, hogy milyen „véletlenek” vannak 😂
@k0cs0g: Robi, mikor Bo Kasperrel benyitottam, elárulta, hogy a svéd vonal nála erős.
Hát akkor jól van: Esbjörn Svensson sajnos már régen nem él (fránya dolog az a búvárkodás, twitteresek is okosan csinálják inkább!!!), de tőle húzunk most egy ívet, mert az EST tagja volt Dan Berglund nagybőgős és Magnus Öström dobos, aki valamikor egyszer összeálltak a norvég Bugge Wesseltofttal, ő ilyen billentyűs féle.
Ebből lett a Rymden. Szép, jó, csodás, kihagyhatatlan szupergroup.
De most mégis a kettő közötti állapotra hívom fel a figyelmet, mert Róbert mindig előjön ezzel a dudorog a house-meg mittomén, nem az én világom.
Szóval Wesseltoft egyszer összeakadt Henrik Schwartz német DJ-vel, majd bevettek Berglundot és csináltak egy Trialogue című agymenést.
Ami talán ezen a koncertfelvételen a legjobb:
Nagyon ajánlom.
De minden összefügg mindennel és mindenkivel, talán még megvan Truffaz a múlt hétről. Itt összehordta a szemetet a szél:
Tipikusan egy olyan album érkezett ma Norkától, amit ha elindítasz, simán végigpörög, egy percig sem unatkozol, remek háttérzene. Ugyanakkor a figyelmet mégis megragadja, mert érdekes hangzású hangszerek jelennek meg remekül ötvözve a Trip-Hop elemekkel.
@chanthahca: Következő legyen Hugo Kant. A The Old Times-ot sokan ismerik, nekem mostanában az „új” (2020-as) albuma a kedvencem:
Szerintem az már a koromból is adódik, hogy a Trip-Hop visz mindent, ami kezdődött a ’80-as, ’90-es végi alternatív rock szeretetével és kilyukadt ilyen fura fazonok zenéjének szereteténél.
Krisztián egy nagyon érdekes albumot hozott a héten, amit bevallom: egyelőre nem tudom hova tenni. Első hallgatásra azt mondanád: az összes dal ugyanolyan. Aztán felfedezed, hogy egymás variációi és az albumot egészében kell értelmezni.
Második hallgatásra pedig egy jelenet villant be a Csengetett Mylord S01E06-ban, amikor Aubrey Winslow a versét olvassa fel, ami zenei aláfestést kap – és ezt most nem gúnyosan írom. Az albumot hallgatva olyan érzésem támad, mintha egy vers felolvasáson lennék, ahol a zongorista improvizál.
@utanbetydelse: David Tibet és a Current 93 neofolk zenét játszik.
A „Soft Black Stars” a kedvenc albumom tőlük. Kicsit sötét és kicsit misztikus hangulatú, főként akusztikus hangszerek és David Tibet karakterisztikus énekhangja jellemzi. Lassú tempójú, melankolikus.
Ha lenne egy sub hangfalam, akkor most dolgozna rendesen 🙂 Ezt már csak onnan is tudom, hogy a saját kis amatőr stúdióm nincsen basszus csapdákkal kezelve és bár a lehallgatási pozícióban (aka a monitor hangfalaim és a fejem által alkotott háromszög csúcsán) nem érzékelem az állóhullámok kialakulását, a szoba egy adott pontján már észlelhető. Csak annyit mondok: a kutya kimenekült.
@_adamtoldi_: Ezennel megkezdeném a „vótmá” szekciót, mivel a BSE-t @v4nd4 már ajánlotta.
Annyi az extra, hogy ebben a számban közreműködik a Foreign Beggars is (RIP Ebow), így nem csak a BSE zenéje adja a sötétebb/sci-fi hangulatot, hanem így a hozzá illő szöveg is ott van.
Ha valaki őket nem ismerné, elég sok hasonló közreműködésük van, akár a Noisival is (sőt, közös formációjuk is volt I am Legion néven), hiphop/dubstep/DnB vonalon eléggé megkerülhetetlenek voltak Európában, amennyire én vágom, ha sikerült elkerülni, itt az ideje a pótlásnak! 😛
Ezennel megalapítom a leghipnotikusabb hangú énekesek és dalok versenyét, ahova az első nevezettem Silvia Pérez Cruz, aki itt éppen egy duettet énekel a nem kevésbé elragadó Natalia Lafourcade társaságában.
Attila szerényen csak egy dalt emelt ki, pedig az egész album, egyben hallgatva zseniális.
@attilagyongyosi: Az előző ajánlómhoz hasonlatosan ismét van hollandiai kötődés, ugyanis a mai nóta a hanglemez-repertoáromból nem más, mint a Cubicolor ‘Once Around’-je.
A Cubicolor Peter Kriek, Ariaan Olieroock és az angol Tim Digby-Bell formációja, ahol az első két úriember alkotja a 16 Bit Lolitast (vagy manapság már 16BL-t) is.
Peter és Ariaan a 16 Bit Lolitas gúnyája mögé bújva már nagyon sok zseniális dalt lerakott az asztalra (extra ajánlóként például a Premium Emo-t, ami nulla másodperc alatt írta bele magát az örökranglistámra), de Timmel, mint énekes kiegészülve valami egészen különleges kémiával megáldva írnak dalokat.
2016-os debütáló albumuk a Brainsugar önmagában megér egy forgatást, aztán épp a COVID-19 világméretű kitörése előtt jöttek ki a második nagylemezzel, a Hardly A Day, Hardly A Night-tal, ami szintén egy olyan downtempo és deep house megjelenés, amit bármilyen élethelyzetben szívesen teszel be a Youtube-ba, Spotify-ba, lejátszóba.
Na jó, a Once Around egy pusztán instrumentális darab, amiben Tim épp nem csillogtatja meg énekhangját, de ettől függetlenül szerintem a legjobb zene az albumról és ezt a Spotify lejátszási adatok is alátámasztják. Csodálatos, elvarázsoló zongoraszólamok, amikből bőven kérni fogsz még akkor is, miután lecsengett az utolsó hang.
@szoges: Ezúttal a The Carbonfools – Paris c. dalát hoztam.
A stílus a „szokásos” poprockelektro, érdekesség, hogy a zenekar első magyar nyelvű dala 2013-ban jelent meg, tiltakozásul a magyar parlament által megszavazott médiatörvény magyar rádiók zenei kvótája ellen.
Eszerint csak az számít magyar dalnak, amely dalszövege is magyar nyelven szól ezzel pedig kirekesztik azon hazai előadókat és zenekarokat, akik például angolul vagy más nyelven írják a számaikat.
És akkor tőlem az eheti. Gondban voltam, hogy a héten milyen zenét ajánljak, mert több impulzus is ért olyan zenék által, melyek még nem jelentek meg, csak a napokban, hetekben fognak. Az impulzus főként a mester, Anthony Pappa volt, akinek sikerült elcsípnem egy live streamjét.
Aztán végül a „Liked songs” listám segített.
Egy igazi „feelgood” zenét hoztam, mely a méltán híres norvég elektronikus zenei duó, a Röyksopp egyik dalából készült remix Baauer által.
Fun fact, egyszerűen évek óta nem bírom jól leírni a Röyskopp (látod!) Röyksopp nevét.
Pedig csak meg kellene jegyeznem, hogy a név az óriás pöffeteg norvég nevét takarja: röyk mint füst és sopp mint gomba.
Baauer becsületes nevén Harry Bauer Rodrigues olyan szerény eredményekkel bír, mint egy dupla platina lemezes dal a Harlem Shake, mely a Spotify számlálója szerint lassan 83 millió (!) lejátszásnál tart.
A remixben az fogott meg, hogy iszonyat jó a hangulata, kicsit gyorsabb mint az eredeti dal (ami egyébként szintén zseniális) és számomra egyértelműen hozza vissza a 90-es évek rave korszakát hangulatban. Nem ő az egyetlen, aki visszanyúlt már stíluselemekhez ebből a korból, egy másik nagy kedvenc SubFocus is a Ready To Fly-ban.
Talán a nosztalgia, talán mert akkor voltam tinédzser, de imádtam a rave/UK garage korszakot!
A Heti Zenében az a szép, hogy az ajánlótársaim nem tudják egymásról, éppen ki milyen zenét fog bedobni a közösbe.
Vannak stílusban stabil tagok és vannak széles palettán mozgó ajánlótársak. Ebből persze adódhat olyan együttállás, hogy eltolódik teljesen akaratlanul a hangsúly egy-egy stílus irányába, de az eheti nem ilyen: baromi izgalmas és változatos zenéket hoztunk!
Ha jól emlékszem, egyetemista korszakomban és talán még pár évig utána volt nagy kedvencem a Café del Mar és Hotel Costes válogatások, a chill out stílust népszerűsítő kettő, talán legismertebb válogatás sorozat. Az egyik ilyen albumon szerepel is a Slackwax, így nem csoda, hogy egyből ez ugrott be Norka ajánlásáról.
@chanthahca: egy német duó, elektronikus zenét játszanak, amiban azért jócskán akad jazz, blues és R&B is.
A korábbi Heti Zene évadok során a Spotify link mellé magát a YouTube videot ágyaztam be, melyek nagy részét sajnos már vagy törölték az oldalról, vagy a WordPress megváltozott szerkezete miatt nem jelenik meg – ezeket folyamatosan javítom, sok van na.
Éppen ezért, az előző évadban is már a Spotify lejátszót ágyaztam be, de most egy olyan eset állt elő, amikor kivételesen ismét a video klip kapja a fő szerepet, mert ahogyan Zoli is írja: ez egy csoda!
Massive Attack amúgy nálam is gyakran hallgatott zenekar, volt már ajánlásban is – szintén erős a klip!
Vanda mai ajánlása a Chase & Status – No More Idols albumáról van, mely számomra sem ismeretlen, leginkább a Blind Faith című dal miatt, melyet rongyosra hallgattam a Dirt3 játékban 🙂
@v4nd4: Fura társulásból született zenét hoztam most, nem is mai darab.
Plan B nem feltétlen a dnb vonalról ismert, Chase & Status pedig cserébe furcsa szerzet: ha nem dj setben lépnek fel (ketten), akkor (a háromból) egyikük tényleg dobszerkóval nyomja a dnb-t a színpadon, ketten meg foglalkoznak minden mással (basszus/gitár, billentyű stb) =D
Amióta megjelent (2011!) ez a zene, nem került le a lejátszási listámról – semelyikről.
A következő dal hallgatásához a következő a tippem: próbáld meg a lábdobokat végig utánozni (mindkét lábaddal, dupla pedál van), majd figyeld, mennyi idő után áll be a görcs a vádlidba.
Aztán gondold hozzá, hogy mindenközben (bár viszonylag egyszerű ütemeket) a két kezeddel is játszanod kell. 4 perc 52 másodpercen át. Pontosan. Ütemre. Egy koncerten.
@utanbetydelse: Ha valaki meghallja a Burzum nevet, akkor rögtön a fatemplomok gyújtogatása jut az eszébe, de ezt most tegyük félre.
A Burzum tulajdonképpen Varg Vikernes egyszemélyes projektje, a black metal egyik alapköve. Legalábbis szerintem. Nekem a Burzum a kedvenc black metal “zenekarom”.
Varg Vikernes manapság a neofolk, pogány és nacionalista nézeteiről ismert és persze arról, hogy megölte Euronymust, a Mayhem gitárosát, de zenei körökben megkerülhetetlen a neve. 1992 januárja és 1993 márciusa között négy Burzum albumot rögzített. Az első négyet. A legjobbakat. És közben feljátszotta a basszussávot a Mayhem ikonikus lemezére (De Mysteriis Dom Sathanas), valamint írt dalokat és szövegeket két Darkthrone lemezre is. Egy őrült zseni.
1994 májusában 21 év börtönre ítélték, de végül 15 éve után, 2009 márciusában szabadult. A börtönben is rögzített két albumot, majd azóta további hét lemezt írt. A zenéjére nemcsak a black metal, hanem a dark ambient és a neofolk is jellemző. (Vannak tisztán black metal és tisztán ambient lemezei is.)
Az első 4 Burzum lemezt bármikor meg tudom hallgatni. Nehéz volt egy dalt választani. Ez a legelső albumról van:
Tudtam, hogy „baj” lesz belőle, mégis leírtam 🙂 Szerencse, hogy Ádám vette a lapot, sőt még valahol igazat is adott.
A mostani ajánlását egyébként simán el tudom képzelni péntek délután délután 3 óra körül egy irodában, ahol megjelenik az ügyeletes hangulatfelelős és a hétvégére ráhangolódás már-már rituálét idéző mozzanataként félhangosan berakja ezt a zenét a lejátszóba és még a munkáját éppen akkor megkezdő takarítónő is vidámabban kezdi el kiüríteni a papírkosarakat.
@_adamtoldi_: Amikor Robi leEuropeozta a Magnus Karlssonos ajánlómat, tudtam, hogy… lesz még Europeosabb is ennél. 😛
Össze is kötöm koncert ajánlóval, hogy elvegyem Zoli kenyerét is a kis circleből, amit itt tolunk.
Az Eclipse „természetesen” egy svéd banda, akik a Dynazty es a Powerwolf elött fognak fellepni a Barba Negraban 2 het múlva.
Mivel elég egyértelmű, hogy a glam meg hard rock dolgok kimentek a divatból egy jóideje, én mindig nagyra értékelem, ha valaki ilyenkor is azt a zenét tolja, amit igazán szeret.
Mondhatjuk, hogy a hosszútávú betting (99-ben alapultak) mégis bejött, a sleaze metalnak van némi reneszánsza és ez felfele húzta őket is.
És ha már koncert, akkor itt egy kifejezetten erre teremtett szám is – „Saturday Night (Hallelujah)”.
Tartozom egy vallomással: indokolatlanul nem követem a munkásságát az Everything But The Girl brit duónak, annak ellenére, hogy imádom szinte minden egyes zenéjüket.
Mint a generációmból sokunknak, az első találkozásom velük a Missing című dal volt, ami szerintem, minden idők egyik legszebb vallomását tartalmazza („And I miss You, Like the deserts miss the rain”), természetesen a Todd Terry féle remix pörgött belőle, de engem is megihletett és készítettem egy saját bootleget belőle (bizonyos elemeit ma már nehezen vállalom, de egész jó lett 🙂 )
A mai ajánlásommal találkozásom a klasszikus történet arról, ami igazából a DJ-k létjogosultsága volt a kezdetekben: hallgatom az egyik nagy kedvencem, példaképem, Anthony Pappa aktuális mixét és záró dalként megszólal egy ismerős stílus, kicsit depresszív, dallamos, intelligensen összerakott darab, még az énekhang is ismerős, de nem vágom rá, hogy ez az EBTG.
Tracy Thorn hangja kicsit érettebb lett, de még mindig zseniális. Először azt hittem, valami férfi énekel, vagy utómunkában eltolták a hangmagasságot, de nem. Idősebb lett, a hangja is változott.
És hát ha a Missing anno megpengetett érzelmi húrokat, akkor a Nothing Left To Lose egyenesen rád rúgja az ajtót, darabokra szed, majd a végén rád parancsol, hogy kapd össze magad!
Kis érdekesség, megkérdeztem a chatGPT-t is, miként értelmezi a dalszöveget:
„Az Everything But the Girl – Nothing Left to Lose” című dal egyik értelmezése a következő lehet:
A dal egy fájdalmas és keserű szerelmi szakításról szól. A szövege alapján úgy tűnik, hogy a narrátor kapcsolata végérvényesen véget ért, és semmi sem maradt már neki veszítenivalóként. A dalban a szerző elmeséli, hogyan próbálja feldolgozni ezt az érzést és túllépni a szakításon.
Az „Everything But the Girl” duó (Ben Watt és Tracey Thorn) többnyire személyes és érzelmes témákról szóló dalokat ír. Az „Nothing Left to Lose” is ezek közé a témák közé tartozik, és az énekesnő kifejezi a kiüresedést, amit az érzelmek elvesztése és a kapcsolat vége okozott neki.
A dal szövege mély érzelmeket hordoz, és a szerző nyíltan beszél a veszteségről, a magányról és az ürességről. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a dalban a szerző egyfajta megbékélést is keres, és igyekszik újra talpra állni, és továbblépni az életben.
Természetesen az értelmezés szubjektív lehet, és másoknak más jelentése lehet a dalnak a saját élettapasztalataik és érzelmi állapotuk függvényében.
Ez az eheti epizód mottója és talán majd csak a saját ajánlásom magyarázatánál nyer igazán értelmet. De ez egyben azt is jelenti, hogy ajánlótársaim által elmondottakhoz én most nem fűzök semmi kommentárt, jó házigazdaként hagyom a „vendégeket” kibontakozni.
Apropó vendégek: nagy örömömre ezen a héten is van vendég ajánló, sőt, van egy vendégajánlóból állandó ajánlóvá avanzsált új tagunk @chanthahca személyében. Norkának van egy kész listája, amit – nagyon helyesen – nem akar magában tartani.
A vendégajánlónk pedig @BIPisti, aki a zongorára írt darabok sorát gyarapítja egy izgalmas német szerzővel.
Ha nem szeretsz olvasni és csak a zenéért jöttél, íme a lejátszási listák.
@k0cs0g: Lehet fikázni a „reppeseket”, de, ahogy ezt a számot összerakták, az nem fika! Hallgassuk meg utána ezt a kettőt és ámuljunk a tehetségtelenségen!
Valahogy a hét elején eszembe jutott, hogy rég hallgattam Black Sun Empire-t, kezdem a régi kedvencekkel, de az újak közül becsípődött a Steppenwolf. Jó kis megborulós dnb, vagy inkább már neurofunk. Az első pillanattól lehet tudni, hogy a drop után véged 😁😁
@longhand: Jeff Beckről túlzás nélkül elmondható, hogy úgy gitározott, ahogy senki más.
Nagyon egyedi stílusban, félreismerhetetlen hangzással.
Nem használt pengetőt. Amíg a hüvelykujjával pengetett, a többi ujjával a tremolót és hangerő potmétert mozgatta a Stratocasterén, nagyon kifinomult technikával.
Eric Clapton a napokban adta ki a januárban közösen rögzített Moon River feldolgozást, ami Jeff Beck talán a halála előtti egyik utolsó felvétele.
@utanbetydelse: 2008-ban jelent meg a Vorkuta és a Woods of Desolation 100 darabra limitált splitalbuma, kazettán! (Az előbbi egy zalaegerszegi black metal banda, az utóbbi pedig egy ausztrál one-man band.) Akkor hallottam először a Woods of Desolation zenéjét és tulajdonképpen azonnal megszerettem.
2008-ban jelent meg az első, 2011-ben a második WoD album, amely azóta is az egyik kedvenc lemezem ebben a stílusban. A megjelenéskor esélyem sem volt a bakelitverzió megvásárlására, mert túl későn tudtam meg, hogy kijött a lemez. Nagy rajongótábora nincs ennek a zenének, de végül 11 év várakozás után újra kiadták az albumot és végre sikerült megszereznem.
Hogy milyen a zene? Atmoszférikus black metal, helyenként post-metal és shoegaze elemekkel. Több száz hasonló stílusú, jellemzően “one-man band” létezik, de kevés az olyan, amelyik nem sablonokból építkezik, hanem egyedi stílusa van. A Woods of Desolation ilyen! A black metal jelző senkit ne rémisszen meg. Ez egy könnyen befogadható, kellemes zene, amely épp a károgó ének adta kontraszt miatt lesz tökéletes.
@_adamtoldi_: Ezúttal gondoltam, hozok valami nagyon frisset.
9 év után végre új dalokkal jelentkezett a Scar Symmetry, akik a „melodeath” műfaj egy kultikus bandája. Természetesen ők is svédek, én nem tehetek róla, hogy a jobb fajta metal zenekarok 50%-át a finnek és a svédek szállítják évek óta. :shrug:
A műfaj sajátossága, hogy a darálást sok dallam kíséri vagy váltja, és gyakoribb a clean vokál is. Itt jelenleg 2 énekes szolgáltatja ezt, Christian Älvestam helyett, aki 2008-ban hagyta el a bandát és egyedül volt ebben a szerepben.
Természetesen ez is olyan dráma egyeseknek, mint anno Tarja és a Nightwish, szóval van, aki szerint 15 éve nem csinál a banda jó zenét, de én tartom, hogy ez sokszor úgyis attól függ, hogy mivel ismerted meg egy zenekart, és én az új felállással kezdtem, így pont ugyanannyira tetszik, mint a régi Symmetry.
Műfajban ismeretlenek számára a max hangerejű/fejhallgató kombót nem ajánlom kipróbálásra 😛
@szoges: Az eheti választottam a Cloud 9+ Radio című dala.
Sajnálatos apropó, hogy pont egy hete jelentette be a zenekar, hogy idén feloszlanak, az utolsó koncertjüket ősszel adják.
A Cloud9+ sajátossága, hogy az élőhangszeres rock/hiphop zenét ötvözik az elektronikus drum and bass és dubstep elemekkel. Feszes dob és basszus alapok, effektelt gitárok és massziv elektronikus hangminták jellemzik a zenei alapjaikat.
A fiúk szerint az elmúlt tíz évben kikopott ez a stílus, amit ők képviselnek, ezért méltóképpen szeretnék befejezni, nem a baktalórántházai falunapon. Idén nyáron még néhány fesztiválon lehet pörögni ezekre a dalokra, szerintem van bennük powa’.
@BIPisti: A Spoty ajánlotta fel ezt a lemezt még nagyon rég és mivel akkoriban kezdtem zongoraalapú dolgokat hallgatni, így tettem egy próbát Martin Kohlsted Strom című albumával. Az első alkalommal meglepett a hangzás és azóta is nagyon gyakran hallgatom.
És akkor az én ajánlásom, melyhez kell egy kis magyarázat.
Legutóbb pont a Buborék jelenségről írtam itt a blogon és arról, hogy ennek vannak jó és rossz oldalai. Épp az egyik ilyen buborékom (YouTube ajánlásai) hozta az általam korábban nem ismert információt, hogy 2017-ben Sting kapta a neves Polar zenei díjat, és beszédében felhívta a figyelmet a csendre (ajánlom meghallgatni, értékes gondolatokat oszt meg).
A csendre, mely ugyanúgy a zene része. A csendre, melyre sokszor kimondhatatlanul nagy szükség van. A csendre, melyet sokszor bölcsebb megtartani, mint megtörni.
A másik díjazott Wayne Shorter volt, aki egy amerikai jazz-szaxofonos, sajnos idén márciusban elhunyt.
A díjátadón és az azt követő banketten több előadó is méltatta a díjazottakat, hol saját, hol pedig a két díjazott szerzeményeivel.
Mai ajánlásom Wayne Shorter egyik méltatója Esperanza Spalding.
Nálam mondjuk eleve beüt a libabőr, ha egy nőt látok basszusgitározni, ez biztosan valami fétis, ha még hozzá jazz zenét is játszik…aww.
Wayne Shorter nagy inspiráló ikonja volt Esperanzának, az Endangered Species című dalt neki és a generációjának címezte.
Kivételesen a Polar banketten felvett YouTube változatot ajánlom a Spotify meghallgatása helyett, a vizuális élménnyel teljes a dal. Ne félj, nem benned van a hiba, ha nem érted végig a szövegét, erre a bevezetőben ki is tér.
Új hét új ajánlások. Nem csak zeneileg, de zenehallgatásilag és stílusjegyileg. Az epizód alcíme pedig legyen Albumok.
Zúzdát társítottam Zolihoz – megkaptam a zúzdát. Meg még mást is, ami magyarázatra szorul. De csak a zene után.
@k0cs0g: A Darrell tesók nélkül, hiszen ők már nem élnek (Vinnie Paul nem annyira rakandrollosan, álmában hunyt el, de Dimebag ebben is különleges volt – mint, ahogy gitárosként is – őt egy ámokfutó koncert közben, a színpadon lőtte le), a heroinista, alkoholista, mindenista, az utóbb időben meglehetősen „benácult” Phil Anselmo és a basszusgitáros Rex Brown, a hírek és U2 vidik tanúsága szerint, egy meglehetősen impresszív nosztalgia reunion turnét dobott össze. 2023. május 30-án és 31-én együtt üvölthetjük velük a Barba Negraban, hogy
Respect, walk Are you talkin’ to me? Are you talkin’ to me? Walk on home, boy
A 1992-es Vulgar Display of Power album egyike a nagy klasszikusoknak, nem csak a Pantera, de szerintem a metal történelmében is.
Az album különlegessége, hogy egy kiváló spinning edzést is le lehet vele hozni.
1. Mouth for War 3:56 bemelegítés 2. A New Level 3:57 hegy 3. Walk 5:15 hegy 4. Fucking Hostile 2:49 sík 5. This Love 6:32 hegy (refrénekben hegyi hajrá!) 6. Rise 4:36 sík 7. No Good (Attack the Radical) 4:50 sík 8. Live in a Hole 4:59 hegy 9. Regular People (Conceit) 5:27 hegy 10. By Demons Be Driven 4:39 sík 11. Hollow 5:45 levezetés, nyújtás
Robi kérésére pedig jöjjön egy recept, szerintem koncert előtti nap csináljatok meg, egy napot jót tesz neki, ha érnek az ízek, a pogó meg úgyis kiveszi az energiát… szóval másnaposan pont jó lesz.
És akkor a magyarázat. Még múlt héten zajlott le köztünk az alábbi beszélgetés.
Még két nóta kell majd?
Hogy még kettő?
Meg két hét vagy mennyi?
őőő nincs vége dátum
Jaaaa
kevered az alapötletet adó 30 nap 30 dallal 😄
Akkor nem kell húzni a listán 😂
itt toljuk amíg jön kontent
nem nem, bővítsd nyugodtan 😄
Mert akkor megint programajanlos lesz, plusz spinning edzés tippek 🙄
dobj hozzá valami jó receptet is
Hát így kaptunk a végére egy marhapöri receptet!
Vanda ajánlása is már múlt héten megérkezett és ismét egy pörgős d’n’b-t kaptunk tőle. A legnépszerűbb dnb/jungle loop természetesen ebben a zenében is jelen van, így gyorsan be is ugrott, hogy remek alkalom megosztani a BearingUK YouTube csatornát, ahol Vanda és általam is nagyon kedvelt brit stílusok nagyon mély és korrekt magyarázatát, eredetét göngyölítheted fel. És a loop (5:45-től), ami mindennek az alapja, magyarázata, amolyan 42.
Szóval nagyon igyekszem majd valami veretős dnb-t is küldeni, de egyelőre inkább ezek a liquidek esnek jól a lelkemnek.
Alig tudtam választani goddard. zenéi közül, későbbre el is raktam egy másikat is, de most ez nyert. Továbbra sem tudok elszakadni ezektől az angol dj-ktől =]]
Ez a hét úgy tűnik a komplett album ajánlások hete, de hát tényleg van olyan, hogy egyszerűen nem lehet és nem is szabad kiemelni csak egy dalt egy albumról, mert maga az album az egység. Íve van, története, jelentése. Krisztián ajánlása pontosan ilyen.
Emlékszem, amikor zeneiskolába jártam, volt olyan óraelem a szolfézs tantárgy keretén belül, hogy zenehallgatás. A tanárnő felrakta a kétes minőségű lemezjátszó-erősítő-hangszóró kombóra a bakelitet, meghallgattuk a művet, majd kibeszéltük, ki mit hallott, elemeztük.
A rohanó mindennapok sajnos sokszor eltörlik ezt a gyakorlatot, ezért külön köszönet jár érte, hogy Kriszitán a saját zenehallgatását bemutatva feleleveníti ezt a módszert. Egyébként Rick Beato YouTube csatornáján is láthatsz hasonlót, imádom ahogyan figyel a(z inkább zenei) részletekre és kielemez egy-egy zenét.
@utanbetydelse: Van olyan zene, amit úgy is lehet hallgatni, hogy csak zörög, zümmög, dübörög a háttérben, amíg az ember főz, pakol, takarít, stb. és van az a zene, amit mindenképpen odafigyeléssel kell hallgatni.
Én többnyire nem szoktam úgy elindítani egy lemezt, hogy szóljon valami, amíg molyolgatok. Ha zenét hallgatok, legyen az bármilyen stílusú is, mindig odafigyeléssel teszem. Kizárva a környezetet, csak a zenére koncentrálva.
Na, ez az, amire kevés lehetősége van az embernek, ha már családja van. 🙂
A MONO egy japán poszt-rock banda. Nincs olyan albumuk, amit ne hallgatnék szívesen, de a Hymn to the immortal wind a kedvencem. (Évekbe telt mire sikerült vinylen is megszereznem.) 2009-ben jelent meg, a zenekar 5. lemeze. Egy instrumentális konceptlemez.
Az egész album gyönyörű, ezért csak azt tudom javasolni, hogy a teljes albumot hallgassátok meg! A szokásos gitár, dob, bassgitár mellett glockenspiel, csembaló, orgona.
Valódi dallamorgia! Leírni nem tudom, hallani kell! Hallgassátok odafigyeléssel!
(Egyébként csütörtökön – május 11. – MONO koncert lesz az Instantban!)
Amikor meghallottam Ádám eheti zenéjének intróját és az első verse-t, rá kellett néznem az előadóra, hogy tényleg a Europe-tól hozott valamit? 🙂 A svéd gyökerek és a stílus is azonosak, így hát nem csoda a tévedésem.
@_adamtoldi_: Ezúttal igyekeznék aktuális maradni és egyben színt is vallani a legkevésbé populáris ajánlásommal.
Igen, power metal. Solo project. Klippje sincs. Magnus Karlsson’s Free Fall a gitáros/zeneszerző Magnus projectje és a mostani a 4. solo albuma.
Ő ilyen háttérben megbúvó egyéniség a neoclassical/symphonic/power metal szcénaban, +1 gitáros a Primal Fearben (de nem igazán turnézik velük) és a legtöbben talán a Russell Allen / Jorn Lande project miatt ismerik, akik ilyen top 5 vokalistaként vannak számon tartva a szcénaban.
Az általam kiemelt számban (Nightbird) pedig Michael Eriksen énekel, aki tökéletes párosítás a zene mellé amit Magnus ír, bár a Circus Maximus zenekar miatt jópáran ismerik de én egy másik projectben ismertem meg (Ayreon, amiről tuti fogok még írni valamikor).
Az a huncut helyzet, hogy máris pofátlan módon megtöröm az első epizódban tett „ígéretemet” és most nem a lemezgyűjteményemből hozok egy nótát.
Pedig hjajj, ha lenne belőle bakelit lemez, igencsak ott csücsülne a nappalimban a többi között.
Azán meghallgattam a zenét és meglepődtem rendesen. Aztán elolvastam a leírást és megértettem, hogyan került Attila repertoárjába a muzsika, majd jót nevettem, hogy én is sokszor ilyen alapokon „húzok” be előadókat, dalokat a kedvelt listába.
@attilagyongyosi: Mivel lassan 14 éve Debrecenben élek és pár éve még a lakcímkártyám is ide szól, így úgy érzem nem árt, ha itteni formációkat is támogatok egy kicsit.
Van egy fiatal „suhancokból” álló zenekar itt a pusztában, akik a Heavy Brains névre hallgatnak. Talán le is csúsznak a radaromról, ha nem raktunk volna már le egy-két sört a törzshelyemen a banda pár tagjával.
Megmondom őszintén, még én is csak most ismerkedek behatóbban az eddigi kiadványaikkal, de összességében nagyon tetszik, amit csinálnak, sok-sok fantázia és kreativitás van benne.
Az apropó egyébként nem más, minthogy nem rég voltak az M2 Akusztik műsorában és zenéltek egy örömtelit.
Amit pedig kiemelnék ezen alkalommal, az az „Egymás Holdjai” című számuk, ami egyébként tavaly jelent meg, nem mellesleg pedig egy kissé melankolikus, érzelmes nóta jól eltalált szöveggel és tökéletesen passzoló produceri munkával.
A zenélés sokszor pontosan arról szól, amit Gábor leír a Dope Calypso kapcsán. Vannak akik a hírnévre, a pénzre, a groupiekra vágynak és vannak akik csak zenélnek és kész.
@szoges: Az eheti választottam a Dope Calypso – New Car Stereo c. dala.
A DC egy közel tíz éves garázspunk-alternatív-indie zenekar. Talán a legkisebb, akit követek: Spotify-on havi 2.000 hallgatója van, de a Facebook like-jaik száma sem sokkal több.
A választott dal talán a leginkább POPuláris tőlük, ennek megfelelően kicsit lassú, chilles is. Általában pörgősebbek a zenéik, és néha indokolatlanul rövidek is, nem ritkák a másfél perc alatti dalok, úgyhogy viszonylag gyorsan végigpörgethető a diszkográfia. 😀
Találtam egy Lángolós interjút velük, ahol azt mondják: „Miklósnak semmi hangja, így kézenfekvő volt, hogy csakis ő énekelhet, és mivel az agya képtelen ritmikailag bármilyen függetlenítés kicsiholására, ezért gitároznia is kell. Balázs képzett énekes, ezért őt bosszúból a dobok mögé ültették, Lacinak így nem maradt más kihívás, mint hogy basszusgitár alkalmazása nélkül betöltse a basszusgitáros szerepét.”
Pont így képzelem én is, ők nem a gázsiért játszanak! 🙂 Voltunk egyszer egy Kabinos (tudjátok, a Népszigeten ott lehet inni) koncertjükön (összesen vagy 100-an), ahol az egyik exem megjegyezte, hogy ebben a zenekarban is pont az a tag vetkőzik a koncerten, akinek nem kellene.
Ez eléggé megmaradt. 🙂 Szóval füleljétek meg, én imádom őket!
Kezdem azt hinni, hogy az újraindult Heti Zene népszerűségét mutatja, hogy a múlt heti „vendég ajánlás” után ketten is jelentkeztek nálam, eseti jelleggel ők is szeretnének zenét ajánlani.
Így érkezett a mai dal is Nórától Norkától, pontosabban nem is egy dal, hanem egy egész album. A címadó dalból pedig még számomra kedves remixek is találhatóak az albumon, ami azért meglepett egy ilyen jellegű – hozzáteszem, nagyon kellemes – gitárzenés album végén.
@chanthahca: Jacob Gurewitsch egy dániai zsidó, aki spanyolgitározik, és az album címe pedig „Lovers is Paris”.
Pont akkor talált meg, amikor már szakításban, válófélben voltam, „rongyosra” hallgattam, elég pontosan tükrözött akkoriban.
És akkor a végén jövök én a hétre. Sokat gondolkodtam, hogy ebben a sokszínű felhozatalban mit ajánljak és végül egy olyan zenét választottam, melyet egy Netflix sorozatban, a Te című pszichothrillerben hallottam. A beazonosításban segítségemre volt Siri, pontosabban a Shazam amit használ. Emlékszem még arra, amikor ez a fajta technológia új volt, kb. varázslatként tekintettünk rá.
Az 1990-es születésű Laura Cahen remekül hozza a francia elektronikus és klasszikus zene ötvözését, teljesen átjön számomra az ún. francia életérzés.
Az utóbbi 10 évben 180 fokot változott a franciákkal szembeni világnézetem és mára már nem tagadom, óriási a szerelem. Köszönhető ez annak is, hogy többször nyaraltunk az országban, sőt (kvázi) helyiek vendégszeretetét is élveztük, így kicsit közelebb kerülhettünk a francia kultúrához, életérzéshez, ami talán túlmutat a Kelet-Európából ismételt prekoncepciókon.
Nade, Poussière, magyarul Por. A dal a türelemről és a szerelemről szól és ezt pontosan visszatükrözi a zenei alap. A legendás TB-303-ra hasonlító basszus alap monoton játékossága és a filtertekergetés okozta színek pont azt a feszültséget teszik a zenébe, mint amiről a szövege szól.
I’ll wait for the dust to settle – J’attendrai que retombe la poussière
A YouTube linken pedig az előadónő egy akusztikus verzióval lep meg minket, amiből egyből érthető, miként volt meg a gitár alap először a dalszerzéskor és ebből egy jó producer hogyan csinálta az analóg szinti basszust.
Ha a múlt hét alcíme Erős kezdés volt, akkor a mostani epizód tutira a Kontraszt címet kapná. No, még véletlenül sem a minőség miatt, sokkal inkább a stílusok miatt.
Ahogy számítottam rá, megint remek muzsikák pottyantak be a Tücsök és Bogár szerkesztőségébe (jézusom, ez mennyire boomer már), sőt, még egy meglepetés ajánlónk is van a hétre.
Zoli komolyan veszi a Heti Zenét.
Hogy honnan tudom? A múlt héten az első epizód megjelenése után már elküldte az eheti ajánlását.
Ráadásul olyan zenét hozott, amit instant mentettem is a találóan Jazz elnevezésű listámba – pontosabban 2 teljes albumot mentettem le, mert nagyon szeretem ezt a fajta egyszerű, mégis részlet és tartalomgazdag jazz zenét, igaz nem vagyok aktív rajongó (értem ezalatt azt, hogy aktívan nem keresem és mentem a zenéket – bár mostanában teljesen leszoktam az ilyesfajta „gyüjtögetésről”, talán pont a streaming platformok tették ezt velem?!).
@k0cs0g: Ez egyben egy programajánló is. Avishai egy izraeli, nagybőgős, énekes, aki általában változó összetételű trioval járja a világot. Május 9-én pl az Erkel Színházban ad koncertet. Ahol valami ilyesmire lehet számítani.
A covid lecsengése óta (ami alatt egyébként Avishai zenész haverjaival „kék ajtós” koncerteket adott online, just for fun a videón szereplő fiatal, de rendkívül tehetséges dobos lánnyal, Roni Kaspival és egy azeri sráccal Elchin Shirinovval turnézik.
Mi eddig 4-szer láttuk koncerten, de ott leszünk az Erkelben is 😉
Mondtam, hogy kontraszt lesz. A múlt heti izlandi zene után magyar vizekre evezünk Krisztián jóvoltából.
@utanbetydelse: Unottam lapozgattam az Egyetemi Életet (újság), amikor megláttam, hogy Ghymes koncert lesz a Lovardában. Fogalmam sem volt, hogy milyen zenekar lehet, csak annyit láttam, hogy népzenét játszanak. A Muzsikáson kívül nem nagyon hallgattam népzenét, úgyhogy “miért ne?” alapon elmentem a koncertre – és beleszerettem a Ghymes zenéjébe.
A Rege, a Smaragdváros és a Héjavarázs albumok zseniálisak! A mai napig a kedvenc lemezeim közé tartoznak (sajnálom, hogy bakeliten nem lehet megvenni őket). Bujáki Andor és Pukkai Attila távozásával/kirúgásával a brácsa és a cimbalom eltűnt a dalokból, így a későbbi albumok gyengébbre sikerültek. Legalábbis szerintem.
Ha a három lemez közül kellene választanom, akkor egyértelműen a Rege a kedvencem. Minden dalt szeretek a lemezen, de azért választottam az alábbit, mert egy időben (kb 2 éven keresztül) minden este, lefekvés előtt meghallgattam. Azóta sem untam meg.
Gábor egy olyan dalt hozott, mely egy számomra ismeretlen, de érdekes projektből származik. A magyar Hip-Hop szcéna szerintem soha nem látott magasságokban van, sikerült kinőni a (khm) Rapulők árnyékából és elhárítani az okozott károkat, ugyanakkor van egy fura (ugyan nemzetközi, de ettől még nem jó) trend, amit sajnos idehaza is meg lehet figyelni – ennek elemzésébe most nem fogok bele, ízlésről nem vitatkozunk.
Talán a Hip-Hop zenészeken lehet a legjobban megfigyelni a zeneipari hardver- és szoftvergyártók fejlesztéseinek hatását, mely szerint a zenélés belépő szintje, a belépési küszöb sokkal könnyebben elérhető, mint mondjuk 10 vagy 20 éve. Hogy ez jó, vagy rossz, azt döntse el mindenki maga.
A közel negyven Beatmaking zenéből, amit az M-Squad-osok csináltak ez a tizenkettedik darab.
A sorozat lényege röviden, hogy a srácok meghívott előadókkal közösen alkotnak egy közös dalt, kvázi egy mini Dalfutár. A dalok klipje egy feeling és ‘hogyan készült’ videó-egyveleg, ahol egy kis betekintést is nyerhetünk az alkotói folyamatba. Azért is tetszenek ezek a zenék, mert mindegyik előadó igyekszik azért benne elhagyni a komfortzónáját, amiből meglepő dolgok születhetnek.
Engem megvett anno kilóra, pedig nem mondható kedvencemnek a hip-hop/rap stílus.
Azért nem teljesen légből kapott a mai epizód címe, a Kontraszt. Ádám konkrétan a saját ajánlását szándékosan úgy gondolta ki, hogy az a múlt heti nu-metal zenétől a koordináta rendszer ellentétes pólusába tartozó zenét hozzon mára.
Zörejek, apró tökéletlenségek. Ezek teszik az Ichiru albumot szerintem emberivé és ezzel éri el azt a hatást, amikről Ádám is.
@_adamtoldi_: Gondoltam kontrasztolom az előző hetet és a kedvenc zongoristámat hozom ezúttal.
Márcsak azért is fura a kedvenc megnevezés, mert nincsen masik és azt gondoltam sose lesz kedvenc, mert „magában” a zongora egy idő után kicsit unalmassá válik nekem, mint az instrumentális zenék is úgy általában.
Daigo Hanada egy erős kivétel. A Ichiru album végig egy akusztikus performance, amihez minden zörejt felvesz, ami a zongorán játszással jár. Valójában ez fogott meg elsőre, de a valóság az, hogy valamiért olyan dallamvezetéssel ír dolgokat, hogy az mindig eltalált valamit az érzelmi palettán nálam és nehez nem végtelenítve pörgetnem egy számot vagy albumot.
Nem nagyon van más instrumentális zene, amit aktív figyeléssel tudok hosszan magában hallgatni azon kívül, amit ő ír. 🙂
Gitárzenét ígértem, megjött Péter és gitárzenét kaptunk. És egyben egy szomorú történetet is egy kollégáról (szintén zenész-gyógyszerész).
@longhand: A Spotify sok olyan zenészt hozott, akiknek a dalait évek óta hallgatom visszatérően, de az előadókról igazából semmit nem tudok, néhány alap információn túl.
Cristiano Parato is egy ilyen zenész, akiről annyit tudtam, hogy egy olasz basszusgitáros és valószínűleg azért ajánlotta a Spotify, mert közös projektjei voltak Mike Sternnel, akit sokat hallgattam egy időben.
Pár nappal ezelőtt az eszembe jutott, hogy hiányzik már a basszusjátékának a remek dinamikája, ami helyre tudja rázni az embert jól.
Mivel hosszabb ideje nem hallgattam, megnéztem, hogy van-e új albuma. Láttam, hogy régóta nincsenek új feltöltött dalok.
Rákerestem Googleben és szembesültem a ténnyel, hogy Cristiano 2019-ben meghalt, önszántából. A haláláról beszámoló cikkből kiderül, hogy gyógyszerészként dolgozott egy kis falu patikájában, a zene nem is főfoglalkozása volt. Ennek ellenére komoly zenészekkel működött együtt és hagyott maga után 6 remek albumot.
A 4 napos hét mindenkit megkavart – engem is -, így Vanda last minute ajánlása is befutott és milyen jól tette, hogy küldte!
Talán már megvallottam párszor, hogy kifejezetten nem kedvelem a 80-as évek zenéjét. Persze vannak kivételek, melyek vagy jók vagy szimplán annyit hallottam, hogy az idő megszépítette őket.
Pont ilyen kivétel Vanda által küldött feldolgozás alapjául szolgáló Men at Work – Down Under, kimondottan szeretem. Ez a d’n’b változat pedig pattint is a kedvelt zenék listába 🙂
És még valami: az eredeti dal a Spotify-on 630 millió (!) lejátszásnál tart, ez a feldolgozás pedig 2 év alatt 235 millió lejátszásnál! Elképesztő számok.
Ígértem, hogy van a héten egy meglepetés vendégünk, ő pedig nem más mint Özv. Dízelné Hadházy Aranka, azaz neo21670.
Igazából Marci, és aki ismeri, tudja, hogy benzin folyik az ereiben. Éppen ezért nem lepett meg, hogy egy autós játék, a Forza Horizon egyik trackjét hozta el nekünk.
Yay, nem maradunk d’n’b nélkül a héten sem 🙂
@neo21670: Első lejátszásnál fogalmam sem volt, hogy ez ilyen Forza Horizon OST történet, de az átjött, hogy ennek lesz valami autós vonatkozása.
Gyors Google után legfeljebb csak elméleteket tudok gyártani, hogy Tom Mundellt legalább egyszer kivitte már valaki egy igazi éjszakai csapatásba, ha nem egyenesen a volán mögött ült, mert 4 perc alatt tökéletesen le van festve egy ilyen éjjel összes jelenete: az első gyülekezőn várakozás közben betolt sajtburger-cigi, ami mellett érzed a zizegést a levegőben; a melegedő blokkok által szabadjára engedett egyre nagyobb tempót, a feszes kanyarokat, amiket egyre jobban közvetít a futómű; aztán egy gyors tankolás valami isten háta mögötti, éjjel-nappali kúton, szinte hallod, ahogy az összes kútfejen egyszerre pörögnek a számok, aztán kövér gázzal lőttök ki a következő etapra, tizedmásodpercekre kattan szét, majd össze a kuplung, az összes neuronod az aszfalt mintájával ritmusban sül ki, úgy, hogy az utolsó végehajrát talán már egyikőtök sem érti, hogy éltétek túl, de annyiban egyetértésben álltok az célnál a parkolóban, hogy ha másfél-két órára, a maga törékeny múlandóságában is, de az élet egy lokális maximumát éltétek át: nektek aznapra ez volt az utópia.
És akkor jövök én a hétre. Az idei szezonban most már látom, azt fogom tenni a saját ajánlásaimmal, hogy hagyom a társak zenéit, hogy hatással legyenek rám, befolyásoljanak és a poszt megírásának végén döntöm csak el, mit fogok ajánlani.
Ádám zongoráról írt gondolatai és a zene amit hozott, megihletett és az én hasonlóan instant érzelmi húrokat pengető – igazából vonós, lol – hangszeremet mutatom be egy zenével: a csellót.
A cselló (aka kisbőgő, gordonka). Egy vonós hangszer.
Egyszerűen meghallom és instant libabőr. Nem jöttem még rá a magyarázatára, bár van rá próbálkozás: olyan dopamin löketet okoz, amitől kialakul ez a fura, gerinc tájékon érezhető bizsergető érzés (a tudományos cikk itt, egy érdekes elmélkedés itt).
A zene amit hoztam ennek szemléltetésére, eléggé hatásvadász, már-már populáris, Twilight rajongóknak pedig ismerős.
Egy feldolgozása, csellóra interpretálása Yiruma zenéjének. Igazából ki nem állhatom az ilyen bájgúnárok által érzelmesen előadott zenéket, valahogy zsigerből taszított mindig is ez a fajta újraemésztése és opportunista felhasználása egy műnek. Mondom ezt én, aki többnyire remixeket tett le eddig az asztalra. Irónikus. 🙂
Nade, a hangszer a lényeg és gondoltam nem sokkollak egyből egy Vivaldi vagy Dvořák concertoval 🙂
Erős kezdés. Azt hiszem ezt a címet adnám az epizódnak. Nagyon jó zenéket kaptam, teli meglepetésekkel.
A dalokat a szerkesztőségbe beérkezés sorrendjében osztom meg.
Kezdjük rögtön az elején, Zoli abszolút meglepett a húzásával és egy nagyon finom zenét hozott. Vicces, hogy a svéd kötődéseim miatt van már pár listám, főleg jazz muzsikákkal.
Ez egyik legszebb szerelmes nóta a zenetörténelemben. Önmagában a svéd nyelv dallama ad egy kellemes , megmagyarázhatatlan hangulatot. De az, hogy „Vi är ett virus i en statistik” az odab*sz!
Du och jag Är vi ett annat slag? Är vi ett undantag? Du och jag, du och jag?
Te és én Külön faj vagyunk? Mi kivételek vagyunk? Te és én, te és én? Vírus vagyunk a statisztikákban
A zenekar amúgy a ’91 óta létezik. ’98-ban kaptak egy Grammy-t. Abban az évben jelent meg az I Centrum albumuk, amin az Undantag van. Talán ez hozta meg a díjat „artist of the year”, btw. Bár lassan ez a Grammy is olyan, mint a Superbrand, mindenkinek van.
Attila meglepett egy ügyes húzással és bár nem mondom, hogy titkon nem reméltem, igazán örülök neki, hogy a következő üzenettel nyitotta az első ajánlását:
Szeva Robi,
Küldöm hát akkor az első nótát.
Van egy olyan elképzelésem, hogy a bakelit “kollekciómból” válogatok majd és onnan hozok 1-1 dalt hetente.
Erre csak azt tudom mondani, amit Matisz Papa: E örö e bódottá!
Pierce Fulton és Gordon Huntley már jó pár éve ismerte egymást a zene és zeneírás iránti közös szeretetük kapcsán, de ez a kapcsolat akkor teljesedett ki igazán, amikor egy nap Pierce-nek támadt egy ötlete Gordon egyik készülő nótájához és összeültek kicsit jammelni a los angelesi Laurel Canyon hegyei között. Annyira egy hullámhosszon voltak, annyi jó ötlettel gazdagították egymás pár hét alatt, hogy miután Pierce-nek el kellett hagynia Laurelt (lásd a duó neve) megfogadták, hogy azért ezt még kéne folytatni valamilyen formában.
Így szól a legendárium kettejük első és igencsak utolsó nagylemezéről, ami szintén a “Leaving Laurel” nevet kapta. A megjelenés színültig van kellemes, könnyen fogyasztható breakbeat/house/alt nótákkal, igazából körülírni is nehéz. 2021 egyik nagy meglepetése lett számomra.
A Falling Apart egy olyan dal, amit biztos, hogy újraindítasz, amint véget ér.
Pierce Fulton 2021. április 29-én, mindössze 28 évesen öngyilkos lett, a lemez pedig poszthumusz, augusztus 20-án látott napvilágot.
Krisztián történetén jót mosolyogtam, hiszen egy újabb bizonyíték arra, hogy a zene összeköt! A majd 9 perces mű pedig tele van fordulatokkal. Az izlandi zene nagyon jó választás, én ugye más vonalon, de szintén Izlandhoz kötődöm zeneileg a GusGus kapcsán, aki az évek során most már biztosan mondhatom, hogy a kedvenc csapatommá nőtte ki magát.
Helga, köszi!
@utanbetydelse: 2009-ben egy válogatáslemezen hallottam a Köld című dalt, ami az azonos című albumon jelent meg. A zene post-metal, senkit ne ijesszen meg a kezdeti darálás. Gyönyörű dal! A lebegő dallamok és a kántáló jellegű, izlandi nyelvű ének együttese…tökéletes! Ha meghallgatod, felsejlik előtted a fagyos, sötét és komor észak.
Ugyanakkor fogalmam sem volt, hogy miként szerezhetném meg a teljes albumot. Nem találtam az országban olyan lemezboltot, ahol forgalmazták volna és külföldről rendelni borzasztó drága lett volna, legalábbis a rezidensi fizetésemhez képest.
Egy-két hónappal később beosztottak hozzám nyári gyakorlatra egy végzős külföldi orvostanhallgatót. Egy gyönyörű, szőke lányt, Izlandról! Persze rögtön megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e a Sólstafirt. Nem is hallott róla. 🙂
Az a néhány hetes nyári gyakorlat gyorsan eltelt, utána hazautazott Reykjavíkba.
Valamikor augusztus végén ügyeletes voltam. Hívott a portás, hogy egy lány vár a portán. Nem beszél magyarul. Helga volt. Visszautazott Magyarországra, hogy kipakoljon az albérletéből, mielőtt végleg elhagyja az országot. És elhozta nekem a Köld különleges, limitált kiadását.
Végre meghallgathattam a teljes albumot, ami azóta is az egyik kedvenc lemezem.
(Helgával azóta nem találkoztam, de időnként hallatt magáról a Facebookon. Nem rég Svédországba költözött. Írt, hogy nem tudunk-e találkozni valamikor.)
Egy vallomással kell kezdenem. Sosem szerettem a System of a Down-t. Meg a stílust sem, amit képviselnek. Aztán egyszer átkattant valami és elkezdtem érteni a zenéjükben pontosan azokat az érzéseket, amiket Gábor is leír. Ja, nincs karakterlimit 🙂
@szoges: Robi nem mondta, mennyi a karakterlimit, úgyhogy igyekszem rövid lenni, ez már az! 🙂
Így első bálozóként sokat gondolkoztam rajta, mi legyen az első zene. Aztán arra esett a választás, ami mostanában először eszembe jutott, hiába nem igazán populáris. A System of a Down (SOAD) amerikai alterrock együttes A.D.D. (American Dream Denial) dala. Érdekesség, hogy örmények a zenekari tagok, és már a kilencvenes években is dalszövegben szólaltak fel a háborúk és az értelmetlen terror ellen.
Némi szomorúsággal tölthet el minket, hogy 2023-ban hozzánk is (ismét) ennyire közel került a háború. Nálam ez a zene tökéletesen reprezáltálja azt az érzéskupacot, amit ezzel kapcsolatban érzek. Dühöt, elkeseredettséget, ugyanakkor tenni akarást — ezek a hullámzások szerintem benne vannak a dalban is.
Hogy kicsit a múltba is révedjünk, az együttes tinikorom egyik meghatározó zenekara volt. Már a 2000-es években is ámulva néztem a rögzített felvételeket, hogy micsoda koncerteket tudnak adni, teljesen őrültek. Az 1995-ös alapítás óta egyetlen egyszer jártak Magyarországon, 1998-ban a Slayer előzenekaraként, de akkor még itthon nem igazán voltak ismertek, kevés volt az internet.
A Szigeten egyszer majdnem felléptek, aztán országunk sajnos kiadott egy baltás gyilkos néven elhíresült férfit Azerbajdzsánnak, aki egy örmény férfi haláláért is felelős volt, emiatt igencsak megharagudott ránk az egész örmény nép. 2020-ra rehabilitáltak minket, mert úgy nézett ki, hogy egy Arénás koncert szerveződik, aztán beütött a Covid, úgyhogy ez is meghíusult.
Remélem, hogy hamarosan újra Európába is téved a zenekar, mert így huszonév után most már tényleg megnézném őket! 🙂
Ádám, Ádám…a szívbajt hoztad rám! Az első pár ütemet meghallva, mondom MIVAN?! Ez biztosan valami tévedés lesz tőled, hiszen ez már-már egy holland gabber nóta. Aztán elolvastam a leírását és megértettem.
@_adamtoldi_: Finn banda, akik az arrafelé kevésbé klasszikus nu metal vonalon mozognak. Van benne elektronikus veretéstől a screamingen át minden. Elég jól passzoló előzenekar voltak az Electric Callboy budapesti koncertjéhez. Bónusz infó, hogy ők is képviselték a finneket Eurovizion, de ellentétben a Lordival, nem nyertek 🙁
Az én ajánlásom is lehet, hogy meglepő lesz azok számára, akik ismerik a zenei ízlésemet, munkásságomat.
Kevés annyira megosztó zenekart/formációt ismerek, mint az Emil.RuleZ!
Eleve már, milyen név ez?! Rulez…Emil, meg Winkler, meg Eldé? Mi van?!
Szóval van aki imádja, van aki utálja. Az Emil.RuleZ! hallgatásához meg kell érni, fel kell nőni. Hegyi Gyuri szövegei a humor mögött nagyon komoly és mély mondanivalót rejtenek sokszor – persze nyilván az Emil.Rulez! kapcsán ez is sok vitára adhat okot.
A Kukuruku ugyan kicsit szomorkás, de nagyon tudok hozzá kapcsolódni, hiszen évekig én is „céges autón ér a révbe” ember voltam – de erről majd egy későbbi posztban.
A szövegek mellett zeneileg is zseniális az Emil.RuleZ!, pont azokat az akkordmeneteket pengeti meg Hajós, amire az én lelkem tud rezonálni. A bossa novát ugyan túlzottan szereti, de nem tudok rá ezért haragudni.
Itt szeretném viszont még azt kiemelni, hogy amit Hajós művel a Dalfutárral most már évek óta, az a létező legjobb dolog, ami a magyar médiában történhetett és el nem tudom mondani, mennyire örülök a sikerének.
Na jó, nem bírom ki. Miközben a Kukurukuhoz kerestem YouTube linket, megtaláltam ezt a covert, amit egyszerűen nem tudtam ott hagyni és nem megosztani veletek – versenyen kívül 🙂
A blogoláshoz visszatérésemet bejelentő posztban ígértem, hogy jönni fog. Hát íme, elindítom útjára az én kis főnix madaramat, a Heti Zene S04 a mai nappal hivatalosan is kezdetét veszi.
Egyből helyreigazítás. Szóval a mai egy soft launch igazából, röviden bemutatom a projektet, a résztvevőket és, hogy miért kértem fel őket.
A Heti Zene
A Heti Zene alapötlete egy 30 napos dal kihívásból indult, ahol a feladat nagyon egyszerű volt: minden nap más szempont alapján kellett egy-egy dalt kiválasztani, volt aki anno ezt Facebookra posztolta, én a blogon csináltam belőle sorozatot.
Innen már csak egy lépés volt a Me Gusta – Napi Zene (a történetét itt írtam le, ismét köszi Gyuri! 🙂 ), aminek még kódneve is volt, akkoriban nagyot ment a „Me Gusta” mém.
A Napi Zene 59. részből állt, majd átálltunk Heti Zenére, kényelmesebb volt mindenkinek, a kedves olvasó pedig ugyanannyi zenével gazdagodott, csak tömbösítve.
Eleinte YouTube videok linkjei kaptak helyet a posztokban, melyek egy része mára sajnos már eltávolításra került, illetve valamit maga a YouTube mókolt a beágyazásnál (vagy csak a WordPress frissítések kavartak be), de sok régi posztban, így a 30 napos dal kihívás, a Napi Zene és a Heti Zene posztjainál nem látszanak a még elérhető videok sem.
Elkezdtem kijavítani őket, idővel remélem a végére érek.
A szereplők
A negyedik évadhoz felkértem kettő, az első Napi Zenében is oszlopos tagot, illetve új ajánlótársakat is.
Mindenkit a Twitterről ismerek – igen, arról a Twitterről, amit éppen elhagytam. Azt hiszem 🙂
Internetes forgalomszámláló. És nagyon megbízható „szállítója” a gitár alapú zenéknek. Persze nem szeretném őt ebbe a skatulyába szorítani, de mivel saját maga is pengeti a húrokat, szívéhez ez áll közel. Egyik legjobb ajánlási élményem vele kapcsolatban a Napi Zene 17. részében volt, amikor is az azóta egyik kedvenc filmemmé avanzsált Midnight In Paris betétdalát hozta nekem.
Korábban Endoril, Endy Smyl, Chipa néven futott, aztán megkomolyodott, férj és senior fejlesztő lett 🙂
Két remix projektben is alkotótársam volt, külön-külön készítettünk egy-egy remixet a George Smoog duó számára. Régóta próbálom rávenni Attilát, hogy csináljunk közösen valami zenei projektet, de kb. mindketten lendület és idő hiánnyal küzdünk, szóval ez még várat magára.
Attila a legutóbbi Heti Zene óta lelkes bakelit gyűjtő lett, szép csendben növeli a ropogós EDM bakelitek számát. Remek érzékkel választ (szívemhez közel álló) zenéket, nagyon örülök, hogy ismét vállalta a feladatot.
Vandát kb. 2013 óta ismerem és azon túl, hogy némileg rokon szakmája van (ész ő is, csak durvább: vegyész), nagy d’n’b (magyarul drum and bass) rajongó. Üde színfoltja lesz az ajánlásoknak, főleg, mert magam is szeretem a stílust. Valahol megvan még a Roni Size bakelitem (Brown Paper Bag, mekkora zene!), ami 97-ben jött le a gyártósorról – Vanda ekkor még biztosan nem ezzel a stílussal ismerkedett, most viszont ő tud majd nekem újat mutatni, hiszen aktívan már nem követem a d’n’b szcénát.
Ádám a recruiterek világában dolgozik és messze földön arról híres, hogy nagyon segítőkész HR témákban. Többször fordultam hozzá tanácsért és bár IT területre specializálódott, mindig tudott nekem is tanácsot adni egy-egy állás váltás előtti-közbeni-utáni helyzetben.
A zenei ízlése teljesen más, mint az enyém, bár ez ugye egy érdekes kérdéskör. Mindig büszke voltam arra, hogy mindenevő vagyok és tényleg, legalább egyszer meg szoktam mindent hallgatni. Az már más kérdés, hogy még az általam kedvelt stílusokban is van, hogy 5-10 mp alatt el tudom dönteni, hogy kuka egy dal vagy se.
Nade, nagyon várom Ádám ajánlásait is, mert szerintem jó pár finom muzsikát fog hozni.
A zord nick ne tévesszen meg senkit. Zolival főként pénzügyi területen voltak eszmecseréink, de egy ideje felfigyeltem a tőlem szintén eléggé távol álló zenei ízlésére. Igen, jól sejted a mintát, direkt keresem a számomra új zenéket, stílusokat!
Van egy olyan érzésem, hogy lesz zúzda szép számmal!
Krisztiánnal az alapképzésünk legalább akkora átfedést mutat, mint Vanda esetében, igaz egy másik irányból, az élettudományok irányából. Orvosként dolgozik, nem régóta követjük egymást Twitteren, de az rögtön feltűnt, hogy széles sávban mozog az ő zenei ízlése is. Ráadásul szintén bakelit rajongó, titkon bízom benne, hogy a gyűjteményéből fog válogatni ajánlásokat.
Mindenki Szögije. Több szállóige büszke tulajdonosa, csak remélni merem, hogy nem lesz semmi gond a posztoknál és nem fog semmi csak úgy véletlenül, minden ok nélkül elromlani! 🙂
Szögivel kb. 4-5 éve tervezzük, hogy indítunk egy közös podcastet (most úgyis reneszánsza van), a megszűnt és mindkettőnk által kedvelt Abszolút Hallás Rádió podcast nyomdokaiba léptünk volna. De a remény hal meg utoljára, ki tudja mit hoz még az elkövetkező 10 év!
A listák
Alapvetően két lista fog készülni: egy Spotify és egy YouTube lejátszási lista. A posztoknál a Spotify lejátszót ágyazom majd be, de minden esetben (amikor lesz elérhető link) a YouTube linket is meg fogjuk osztani, ha valakinek nincs Spotify előfizetése, vagy épp más streaming platformot használ.
És már csütörtök van…kifutottam az időből, szerdán akartam ezt a bejegyzést kitenni, mivel minden héten szerdán fog megjelenni a Heti Zene S04 újabb epizódja.
Akár a korábbi Heti Zene epizódokból, akár a harmadik évad nyitó epizódjából tudhatjátok, hogy @tepi77 nagy Jean-Michel Jarre rajongó. Tőle hozott ma nekünk zenét.
@tepi77: Az Oxygene albuma megjelenésének 40. évfordulójára Jean-Michel Jarre elkészítette az Oxygene-trilógia harmadik lemezét.
A második folytatás 1997-ben, az első lemez 21. évfordulójára készült el, így elmondható, hogy Jarre úrnak csak húszévente van szüksége némi oxigénre 🙂
Na de ez az új album december 2-án jelenik meg, és itt az első track, amit a mester közreadott belőle.
Nem szégyellem, volt nap, amikor egymás után tízszer ment le a dal a kocsiban – ez november 10. volt, amikor Jarre Budapesten játszott, és a koncertről mentem haza 🙂
Pont a héten futottam bele egy igazi 90-es évek beli rave muzsikába, aminek azért köze sincs ahhoz a Rave című dalhoz, melye @andan81 hozott. Egyetértek a kollégával: beugrik egy-két raves emlék 🙂
@andan81: Sam Paganini olasz dj/producer egy régebbi muzsikáját hoztam nektek a hétvégére. A Rave egy igazi modern klasszikus hangzású techno. Remek kis groove-okkal, és jó kis lépegetős ütemekkel. Hogy mennyi köze van a régebben fénykorát élő rave zenéhez? Talán nem sok, de amikor az analóg hangzású szinti beúszik az alapra, akkor az bizony instant libabőr. Nekem akkor azért beugrik 1-2 akkori rave zene hangzásvilága. Lehet pont ez volt a cél. Nincs túlerőltetve a retro hangzás, sőt, picit modernebben is szólal meg.
Remélem nektek is tetszik ?
A héten zorius olyan hibátlan leírást küldött, hogy nem akarok belerondítani a gondolatokba. Talán egy apró kiegészítés: a női producerek iránti rajongás közös „perverzió”, nálam valahol Björknél kezdődött és legutóbb Maya Jane Colesban teljesedett ki.
zorius: Két dolog miatt lesz ez az alkalom érdekes. Egyrészt páratlan sorszám, tehát stílus-kaland. Másrészt pedig van egy ‘perverzióm’, amit Robi is ismer már: a női producereknek kiemelt figyelmet szentelek. Az elférfiasodott zenei szakmában nem könnyű érvényesülni egy lánynak, tehát az már magában tiszteletet érdemel (és itt most kicsit szégyellje magát minden hím soviniszta Heti Zene közreműködő, mert eddig még senki nem tett ilyet rajtam kívül). Persze itt nem előadókra gondolok, hanem valódi női producerekre, akik maguk készítik, mixelik stb a zenéjüket. És a nagy kedvenceim ( Avalon Emerson , Cassy , Helena Hauff , Kyoka , Laurel Halo , Paula Temple ) érdekes módon olyan nagy nevek a techno-house-experimentális zenében, hogy ha nem tudnám, hogy lányok, akkor is az elsők között említeném. Ebben lehet valami olyasmi is, hogy a nők nyilván máshogy állnak mindenhez, más megközelítéssel, és van egyfajta bája a zenéjüknek, bár ez mondjuk Paula Temple ‘Deathvox’ című trackje esetében nem feltétlenül igaz 😉
Ebbe a sorba lép be új felfedezettem, Marie Davidson, egy tündi kis leányzó, aki szép csendben önmegvalósít néhány éve, művészkedő klipekkel erősíti a kifejezését, és a cuki kanadai akcentusával végképp elvarázsol, és megszínesíti amúgy puritán zenéjét. Ami techno alapokon nyugszik, de – itt jön az érdekesség – retrós, dark electro-new wave-industrial-EBM elemekkel oltja be, ami megint csak egy olyan műfajcsoport, hogy az emberek többségének eszébe sem jutna ahhoz nyúlni (nekem sem), de általa kicsit megismerhetjük ezt a szubkultúrát is.
Önkényesen választottam a ‘Good Times’ című nótát a végéről, de ez tényleg egy olyan lemez, amit végig kellene hallgatni az elejéről. Javasolt kedvencek: ‘Interfaces’, ‘Denial’, ‘Inferno’ – erős techno banger témák; A ‘Naive to the Bone’ pedig a másik nagy kedvencem a ‘Good Times’ mellett.
Sokan szidják a Spotify szolgáltatást és van is benne igazság. Például mióta nem prémium előfizető vagyok, furcsa mód vannak érdekes bugok…node, vannak ám azért jóságok is. Ilyen például a mi kis Heti Zene ajánlásunkhoz hasonló „Heti Kaland” és a nemrég (amúgy zorius által) felfedezett Release Radar, melyben az általam korábban mentett, kedvelt, hallgatott előadók friss megjelenései gyűlnek össze hétről hétre – nehogy lemaradj valamiről.
Régi kedvencem a Sub Focus (akiről most látom, hogy még nem írtam itt?!). Ma jelent meg a legújabb, Love Divine nótája, mely kicsit visszakalandozik a 90-es évek brit drum’n’pop/garage irányába. Az úriember egyébként eléggé komoly drum’n’bass produkciókat hoz ki, őt és korábbi albumát vicces módon egy Red Bull reklám kapcsán és a Last jungle című dalán keresztül ismertem meg. Három évnyi hallgatás után most jött ki az új maxi, remélem album is érkezik hamarosan.
Szóval most igazi dj-s ősbemutató, Love Divine! Instant libabőr nálam!
Az új(abb) olvasóim talán nem tudják, de @attilagyongyosi remixertársam abban az értelemben, hogy két George Smoog „maxin” is együtt szerepelünk (Blackstar és Life), csak ott még Attila úr korábbi aliasaival szerepel. Házi feladat: a ma hozott zenéje alapján találjátok ki, melyik remix tartozik hozzá a két említett albumról 🙂
Az internet beköszöntével és elterjedésével eljutott az emberiség arra a szintre, hogy másodpercenként annyi adatot termel, mint még eddig soha.
Ez az átlagember számára abban manifesztálódik, hogy borzalmas mennyiségű információt kap az arcába.
Saját felelősségünk leszűrni ezeket és csak azokra koncentrálni, amelyek tényleges értéket hordoznak, legyen szó hírekről, blogbejegyzésekről, mozifilmekről vagy akár, a mi esetünkben, zenékről.
A rengeteg céltalan elektronikus zenei töltelék közül magasan emelkedik ki Marcello Pacheco, vagyis ECO, aki az amerikai trance újhullám éllovasa. Körülbelül tíz éve folyamatosan minőségi anyagokat ad ki magából és az egyik kedvenc producereim közé sorolhatom.
Maga a nóta nem a legerősebb darab az albumról, de az üzenet, amit hordoz mindenképp megfontolandó; ezért választottam.
A klip 3 lazán összefüggő emberi sorsot vázol és arra hívja fel a figyelmünket, hogy minden ember, akivel találkozunk küzd valamivel és megvannak a maga problémái. Sose a felszínt nézzük.
Egy olyan zenét hozott most zorius, aminek bevezetőjéről nekem elsőre bevillant a 70-es évek végének szinti őrülete, mikor mindenféle – akkoriban – űrzajnak titulált „zenét” adtak ki még akár olyan zenekarok is, akiknek nem kellett volna. Emlékezzünk csak a Queen – Flash Gordon albumára, ami csúnya bukás volt. Persze Xiao Long Bao produkciója igazi remekmű, külön tetszik az elektronikus dob (TR-909) és az akusztikus cinek keverése.
zorius: XLB, azaz, Xiao Long Bao, ami egy kínai étel, egy gőzölt, töltött batyu. Nem tudom, mivel töltötték azt, amit az alkotó fogyasztott, de én is kérek belőle. Ugyanis az általa megihletett elmeháborodott ámokfutás erősen pszichedelikus élményre vall.
Igazából maga a nóta nem éppen különleges, a kezdeti dob-hat-clap téma nem sejteti a későbbi elborulást. A fő téma, a bugyborékoló-vízalatti hatású szintetizátor hang itt a lényeg. A háttér alapok nincsenek is kifejezetten kidolgozva, olyan az egész, mint egy elnagyolt vázlat, ami hirtelen felindulásból született egy ilyen ihletett pillanatban. De lehet, hogy részletesen kibontva, már hiteltelen lett volna az egész, ez úgyis egyszer üt igazán nagyot, első hallgatásra.
Ahogy a bevezető után, 2 perc körül elhalkul a dob, és átadja a terepet a fortyogó szintinek, olyan feszültség épül fel, hogy konkrétan ez az év (legalábbis legpszichedelikusabb) egyperces dropja. Már csak emiatt is megéri időt szentelni rá.
Az illető amúgy Ben Ufo és Pangaea mellett a Hessle Audio nevű UK bass-techno labelt viszi, de ez a nóta inkább a saját egyéni stílusára jellemző, nem reprezentatív az említett kiadó és az angol underground zene szempontjából. Azért egy hallgatást talán megér, de azt viszont nagyon.
Talán már írtam korábban, hogy vannak dalok, melyek megmagyarázhatatlan oknál fogva tetszenek. Ugyanígy ennek a fordítottja is igaz.
A mai fogást Martin Iveson szállítja, aki az Atjazz alias mögött áll, sőt egy egész kiadót igazgat Atjazz Record Company néven. Deep house, nu Jazz, house, hip-hop zenékben mozog, de jelentős ismertséget a videojátékipar hozott neki, hiszen olyan játékok zenéiben működött közre, mint például a Tombraider.
Remixerként sem utolsó, olyan neveknek készített és készít a mai napig remixeket, mint Jazzanova, Bob Sinclar.
Több szempontból is különleges a Heti Zene mostani epizódja. @longhand jóvoltából egy frissen Nobel-díjjal elismert művész következik
@longhand: A múltkori négyakkordos dal után, ideje ajánlani egy háromakkordost.
A ’90-es évek elején ismertem és szerettem meg ezt a dalt a U2 előadásában, később Jimi Hendrixen át végül lassan eljutottam Bob Dylanig, az eredeti szerzőig.
Még a Heti Zene S03 indulásakor @andan81 előállt egy ötlettel, aminek ma teret is adok. Nevezetesen, hogy az ajánló is bemutatkozik. Íme tehát Bonta Viktor, alias Andan bemutatkozása és eheti ajánlása
Andan
1981.06.25-én születtem Mezőkövesden. Jelenleg Tiszalúcon élek. Mindig érdekelt a zene, már 3 évesen hallgattam a szüleim bakelitlemezjátszóján a lemezeket. Gyerekként megtetszett az elektronikus zene; Kraftwerket szerettem leginkább hallgatni. Később gyűjtögettem a kazettákat, megfogott nagyon az acid a house, és a techno zene. 1995-től barátokkal szerveztünk kisebb bulikat, ahol már zenéltem. Többre vágytam, nagyon érdekelt a Dj szakma, szerettem volna tovább fejlődni, ezért elkezdtem partykra járni, ahol megfigyeltem a Dj-ket munka közben. Nagy hatással volt rám Sven Väth, The Advent, Chris Liebing, Dj Zsíros, és Budai. Lemezlovas pályafutásom 2000 elején indult. Kisebb klubokban, házibulikon játszottam, főleg techno-t, és tech-house-t.
2007-ben felhagytam a nyilvános fellépésekkel. A zene iránti szenvedélyem továbbra is fennmaradt, nyomon követtem a kiadók által megjelentetett zenéket.
2011-ben mixek rögzítéséhez megfelelő felszerelést szereztem be, otthonomban készítettem mixeket a Mixcloud oldalra.
Bedroom Dj-ként a mixek készítése egyfajta önkifejezés volt számomra. Mindig a techno világában éreztem otthon magam. A techno-n belül is az analóg húzósabb, fémesebb hangzást kedvelem.
2015-ben találkoztam B-Vendel kollégával, aki többször meghívott rádióműsorába. 2016 februárjában megalakult a Techno Force formáció, melynek jelenleg tagja vagyok.
Ebben a csapatban nagyon jól érzem magam, hiszen azt a zenét képviseljük mindannyian, amit mindig is szerettem. Ugyanakkor a techno zenén belül saját stílusomat képviselhetem.
@andan81: Most egy kicsit lágyabb hangzású, mondhatni house-osabb techno-t hoztam nektek. (No azért annyira nem puha a muzsika) 2000 and One track-jeit mindig szívesen játszom, hihetetlen jó bassline-okat, loopokat és drumokat használ a holland producer.
A Kawasaki egy 2015-ös darab, bár a house loop-ok engem a ’90-es évek house zenéire emlékeztetnek. Erre jön a lüktető dob, és csörömpölő cin. Eme remek zene a táncparketten mindig megállja a helyét. De ha csak otthon hallgatod tuti elkezdesz bólogatni, mint ahogy most én is teszem, miközben az ajánlót írom nektek 🙂
Fogd a telefonod, tedd rá zorius eheti zenéjét és ha mersz, menj ki sétálni a sötétben!
zorius: Amikor stro-B felkért a Heti Zenére, tettem egy fogadalmat: no MODERNLOVE, especially no Demdike Stare. Ez részben könnyűnek tűnt, mert a Modern Love, mint a legtöbb magára valamit is adó (valóban) underground label, nincs fent a Spotify-on, és a Heti Zene (egyébként nagyon helyesen és praktikusan) Spotify központú. Másrészt nagyon nehéz volt megállni, mert nekem ők az igazi, örök kedvenceim, inspirációim. Úgyhogy most ezt a fogadalmat szépen megszegem, mert olyan kedvem van 😉
Egy remix véletlenül felkerült valahogy a Spotify-ra: Boddika Nonplus Records label-énél jelent meg, egy eredetileg jungle-d’n’b nóta átdolgozása (finoman fejeztem ki magam). Ezzel folytatjuk kalandos utazásunkat a nem hétköznapi stílusok világába, ugyanis az eredmény egy drone zene lett. Ez megint csak olyan, az abstracthoz hasonlóan, hogy épeszű ember magától nem hallgat ilyet: nálam is évekig pihent porosodva, mígnem, miután ezernyi más zenét meguntam, rávettem magam, és azóta véglegesen rabul ejtett. A drone, egy minimalista, erősen ismétlődő, zajos, kissé indusztriális zene, kísérteties vokálokkal.
A Demdike Stare duó kiemelkedő mestere ennek, és ez bár csak egy véletlenül bekerült nóta, azért jól fémjelezi zenéjüket, nem csak kényszerűségből mondom.
Túladagolt zengetők, és a címadó vokál szöveg a kezdő motívum, talán ez az egyetlen, ami az eredetiből, megmaradt, zeneileg teljesen más. 1 perc erősödő káosz után teljes csend, majd egy sejtelmes analóg elfojtott basszus elkezdi a fő témát. Ez egészül ki a már Autechre-nél is hallott katedrál zengetővel megtámogatott percussion-el, és egy szintén analóg, szélszerű zajjal, aminek az intenzitása, frekvenciája végig változik, erősödik, mint egy vihar. A basszuson finoman tekeredik a cutoff, hogy ne legyen unalmas, és ez is fokozza a hangulatot (a hangja gyönyörű, valószínűleg egy Roland SH-09, amit épp lenyúlt tőle Andy Stott, de nem meri visszaadni, mert rendetlenkedik a masina 😉 Majd jön az említett ‘haunted’, kísérteties vokál hang, egyik fő védjegyük. A szám második felében eluralkodik az indusztriális zaj.
Nagyjából ezzel a nóta tartalmilag ki is merült, ezek változnak, erősödnek, kombinálódnak a szám végéig, ahol aztán jön a megnyugvás.
Nem egy vidám dal, de hallható, hogy milyen mesterien lehet szinte zenei hangok nélkül, zajokkal is érzéseket kifejezni.
A mai napig a kilencvenes évek bulihimnusza a csengőhangom, amiről még a Heti Zene elődjének tekinthető 30 napos dal kihívásban írtam. Egy másik ilyen bulihimnusz számomra az Energy 52 – Café del Mar című dala, mely kicsit – nagyképűen – a védjegyemmé is vált: nem volt olyan buli, amikor ne játszottam volna le. Az eredeti dal 1993-ban jelent meg, de igazán nagy karriert az 1997-es Three’n’One remixe futott be, ez vált igazi bulihimnusszá.
Több körös remix megjelenésen van már túl a dal az eltelt 23 évben (te jó ég, még leírni is szörnyű!), de nemrég újabb remixek jelentek meg. Az egész album érdekes, erről hoztam ma egy dalt.
@longhand: Ilyen az amikor jazz zenészek játszák a popzenében talán leggyakrabban előforduló akkordmenetet a C-dúr skáláról. Szeretnivaló, lenyugtató zene.
Amit ma zorius hozott, egyből landolt is a „mix candidate” listámban. Nevetni fogsz, de ez a rövid decay-es (elcsípett) clap (taps) engem egyből megvesz kilóra. A szaxofonos téma nekem annyira nem jön be, de erről talán a Wham és a Careless whisper tehet 🙂
zorius: Mielőtt folytatjuk a kalandjainkat az izgalmas, nem hétköznapi stílusok világába, hadd kínáljak egy kis lágy, könnyű desszertet, a múlt heti Autechre után, ami könnyen megfeküdte a felkészületlen halandók gyomrát.
DeWalta nevű, (természetesen) Berlinben regnáló úr és Mike Shannon hozta össze ezt a kellemes nótát. Nem tudom, ki mennyi részt vállalt benne; DeWaltáról annyit tudok, hogy javarészt analóg szintiket, moduláris cuccokat használ, ami a hangzásban nagyon jól átjön: ez nem a plugin világ, az biztos. Ugyanakkor ő jazz zenével kezdte tanulmányait, tehát a szaxofon téma nyilvánvalóan az ő érdeme (szereti a fúvosokat, sokféle van a repertoárjában).
Nótái általában live jam-ként kezdik az életüket, majd az összegyűlt megfelelő mennyiségű zenei anyagot emészthető hosszúságúra vágja, véglegesíti. Nagyon nem elemezgetném ezt most, ez egy professzionális szintetizátor használó, és a zenét kiválóan értő alkotó munkája, mely kifejezetten táncparkettre termett, de azért nagyszerű zenehallgatási élményt nyújt más helyzetekben is.
Az Indexen kifejezetten gyűlölöm a Velvet rovatot, de annyira erőszakosan (bár az utóbbi években kicsit szelidült) nyomul az arcomba a kontent, hogy néha elcsábulok és rákattintok. Így történt ez a mai napon is, amikor kivételesen egy értékes bejegyzést találtam, melynek kapcsán eljutottam a zenéhez, amit ajánlok.
A sztorit nem lövöm le, mert (tényleg) érdemes elolvasni a Velveten, egy fontos problémára hívja fel a figyelmet.
Massive Attack. Régi nagy kedvencem. Az 1998-ban alakult brit tip hop zenekar számos slágerrel ajándékozott meg már minket. Mindre jellemző egyfajta melankolikus hangulat, tökéletes, szinte a végletekig kidolgozott zenei alappal. Live With Me!
A hétre @attilagyongyosi olyan zenét hozott, amire mikor rákerestem a YouTube-on, már ott figyelt rajta a felirat: WATCHED. Mondom mi?! És tényleg, korábban – valószínűleg egy automatán generált lejátszási listából – már hallottam. Fincsi muzsika, tényleg rabul ejt.
@attilagyongyosi: Az előző ajánlóhoz hasonlóan ismét csak egy 16 Bit Lolitas nótát hozok.
Na jó, nem teljesen, hiszen a holland duó Tim Digby-Bell énekessel kiegészülve a Cubicolor név alatt tevékenykedik.
Szeptember 16-án végre kikerült debütáló albumuk, a Brainsugar, amit már önmagában ajánlhatnék mert elképesztően jó lett.
A mágikus hetedik a lemezen, a Nights In Bloom viszont külön megér egy említést. Azok közé a zenék közé tartozik, ami lassan nő rá az emberre. Én először fel sem figyeltem rá, aztán meg azt vettem észre, hogy mindig ezt pörgetem. Megnyerő vokál és precíz motívumvezetés jellemzi, 5 perc környékén pedig elszabadul a perkusszió, amit verhetetlenül jól alakítottak ki.
Belekerült zorius abba a szituációba, melybe én is sokszor az ajánlásaim során: már szépen gyűltek a jelöltek, de beütött egy új megjelenés, egy új találat és borult minden.
zorius: Absztrakt zenét kevés ember ül le hallgatni önszántából. De legalábbis kell valami erős belső vagy külső motiváció, hogy megtegye valaki. Pedig csak arról van szó, hogy nem a megszokott klisék szabályok szerint épül fel a zene, hanem bonyolultabb rendszer van a ritmus és dallamvilágban, tehát ez nem a „bárhol, bármikor meg tudnám hallgatni” kategória; ehhez türelem és nyugalom kell, másképp reménytelen.
Ebben a műfajban az Autechre az egyik legelismertebb, legrégebbi duó, valóban egyedi hangzással. Legfeljebb a label (Warp) társait lehetne mellé állítani, de még Aphex Twin is legfeljebb annyiban hasonlít hozzá, mint egy kutya egy macskához.
Az évtizedek alatt egyre nehezebben befogadható lett zenéjük, én (is) úgy féltávnál lemaradtam, elvesztettem a fonalat, még rám vár a megemésztése. Viszont az épp kijött új lemezük (elseq 1-5 ~ 4 óra ‘zene’) első része (elseq 1) tartalmaz egy nótát, ami meglepően jól lavírozik a komplexitás és az emészthetőség határmezsgyéjén, tehát ismerkedésnek épp megfelelő.
Nem túl bizalomkeltő kezdés után, még ijesztőbb lesz, ahogy több szinti és ritmusszekció belép, majd a dobok elindulása után kezd egyre jobban eszkalálódni a káosz (még azt is imitálják néhol, hogy akadozik, lefagy a hangkártya). Bár nyomokban egy basszusdallam fellelhető már, de így is nem kis erőfeszítés átverekedni magunkat az első 3 percen. Mikor már épp feladnánk, akkor megkapjuk a jutalmunk: 3 és fél percnél elhallgat minden, és megszólal a fő téma, megfogható dallammal, katedrális zengetővel megtámogatva, aránylag épkézláb dob ritmussal. A szám vége felé haladva változnak a dallam hangszínei: temérdek gyönyörű digitális szintetizátor hangjába öntik a művészek, ugyanakkor egyre fokozódik a hangulat, keményednek a hangok, lassan eltűnnek a dobok, és a végén elhallgat minden, csak az űr, meg a visszhang marad. És a legvégén, fricskaként, egy halk, rövid, igazi dallamocska zárja le véglegesen.
Aki megpróbálta befogadni az Autechre-t, de nem kér belőle, most már tudja, mit nem érdemes erőltetni. Akinek viszont megjött az étvágya, az nyugodtan kezdje el hallgatni az életművüket, lehetőleg időrendben.
YouTube link – konkrétan nincs
Az én ajánlásom a hétre.
Komoly kutatási terület, hogy az emberi agy mi alapján dönt úgy, hogy egy zene neki tetszik vagy se. Vannak elméletek, melyek szerint az ismerős, hasonló sémákra épülő dallamok például könnyebben „megtapadnak”, míg más dalok, bár szakmailag teljesen rendben vannak, nem lesznek népszerűek.
Persze innen jön a következő gondolat: csak a népszerű zene a „jó” zene? Vagy épp pont fordítva, a népszerű, könnyen, nagy tömegek által befogadható zene a „nem jó”, hiszen azon nem kell sem gondolkozni, sem pedig a befogadásához mondjuk úgy fejlettebb érzékekkel bírni.
Minden ilyen beszélgetés vége általában az szokott lenni, hogy stílusról és ízlésről felesleges vitatkozni.
Ezt a bevezetőt csak azért írtam, mert a mostani ajánlásom nem igazán tudom megmagyarázni, hogy miért tetszik. Egyszerűen csak tetszik. Persze ha mélyebbre ások, azért meg lehet találni azokat az elemeket, melyek egy egésszé összeállva kiváltják a tetszést.
Ilyen például a legendás, finom TR-808 mélydob, vagy a szakmai berkekben dub techno chords néven ismert hangszín, vagy a zengető (konyhanyelven visszhang) kifinomult használata, esetleg az ütemezés és a delayek reagge stílusra hajazó használata. És természetesen nem utolsó sorban a finom, lágy női hang, Zaki Ibrahim személyében.
Vártam már ezt a pillanatot, mikor a Heti Zene harmadik évadjában tényleges bekapcsolódik @zencsaj és @longhand. Miért? Mert ők képviselik a diverzitást, az elektronikus zenei műfajok ellenpólusát. De még hogy!
Szepesi Matyit még a Pesti Estes időszakomból ismertem. Az eltelt tizenévben mindkettőnknek teljesen másfele szaladt a szekér, végül mindketten a műveszeteknél kötöttünk ki – ő a Magashegyi mellett a már hatéves Konyha zenekar énekese, „a kalapos srác”, akit számos random tripről is ismerhettek. Nos, az új album korántsem random, ellenben óriás trip. A Konyha pedig bulizenekarból szintet lépett. Versek és dallamok állnak össze, mint a fura hozzávalókból a legfinomabb süti, amit kóstoltál. Kicsit laza, kicsit költői, kicsit jazzes, de mindig csak annyira, amit a stílus megenged. Magyar zenekarhoz nem is tudnám hasonlítani, gyerekek, ez érettebb szint. Mint ahogy a klip is megér egy-két-sok misét. Elég annyi, hogy a Nero-rajongó @ddq épp itt dúdolgatja mellettem? :))
A bandával közös meglepetéssel is készülünk az október huszonkettedikei lemezbemutató alkalmából, de addig is íme a csodaklip, a szakma és a rajongók által is elismeréssel fogadott új (Sári megszólal: „BAJ”), az Idő van elég.
Ui.: Ha olvastad az Éjszakai cirkusz, azért. Ha nem, akkor utána úgyis elolvasod.
A skandináv zene valamiért közel áll hozzá, igaz főként az elektronikus vonal. Persze azért, mert inkább azokat ismerem. Szerencsére @longhand most bővíti a repertoárt, nagyon finom muzsikát hozott. Mentettem is az egész albumot a lejátszási listámba!
@longhand: Lars Danielssont még valamelyik hazai jazz zenész ajánlotta, belehallgattam és rá is szoktam egyből, sokat hallgatom szezonális jelleggel, őszi-téli időszakban, most hogy végetért a nyár, előkerült újra.
A Liberetto II a kedvenc albumom, arról egy kellemes dal az Eilat.
Szoktunk olyat „játszani” zorius kollégával, hogy napi szinten küldünk egymásnak érdekes zenéket, főként techno, dub techno műfajban. Lassan viszont kezdem úgy érezni, már nem fogok tudni neki újat mutatni, több ezres lejátszási listái vannak és ami még durvább: az alkotók hátterét is ismeri! Két lábon járó techno biblia.
Erről jut eszembe, azt meséltem már, hogy még tini koromban volt egy pólóm, amin egy Texaco logo volt ratja, de TECHNO felirattal?! Sajnos nincs róla fotó a neten, de lehet, hogy megcsináltatom 🙂
zorius: Xhin, a szingapúri születésű és székhelyű, nem is producer, inkább „sound futurist” legkomolyabb munkáját ajánlom a héten, amellyel debütált a híres berlini, Lucy vezette Stroboscopic Artefacts label-nél.
Sok más nótája között hezitáltam, de végül azért ezt választottam, mert ez kvintesszenciája életművének: egy dub techno gyökerű, lassabb, szuggesztív, hipnotikus és már-már pszichedelikus future techno. Mindez majd’ 11 percben, nem is ragozom tovább:
És akkor Szingapúrból vissza Európába, jöjjön az én találatom a hétre
Spotify kezd kiismerni és egyre jobban találja el az ízlésemet. Ezzel persze csak az a gond, hogy így nem kapok az arcomba a konfortzónámon kívül eső, új zenéket. De hát pont ezért van a Heti Zene, hogy az ajánlótársaim megtegyék ezt a kedvességet nekem 🙂
Pár hete került a könyvtáramba egy izlandi zenész (miért is ne?! 🙂 ) Ólafur Arnalds egy dalának remixe. Ólafur Arnaldsról azt mindenképpen érdemes tudni, hogy BAFTA nyertes művészről van szó, aki remekül keveri a zongora és hegedű hangját dalaiban az elektronikus hangszerekkel, loopokkal. A For Now I Am Winter címet viselő dal 2013-ban készült a szintén izlandi énekes Arnór Dan közreműködésével.
Ezt a dalt remixelte 2014-ben Kiasmos nevű duó, melynek egyik tagja Janus Rasmussen, aki a Feröer-szigetekről származik és a rejkjaviki electro-pop banda Bloodgroup agyának tartanak, míg a másik – most figyelj – Ólafur Arnalds. Ismerős a név? 🙂 A Kiasmos koncepciója az, hogy Ólafur zongora és hegedű orientált zenéjét ötvözzék Janus durván komoly electronica stílusával. Szerintem sikerült!
A Heti Zene S03 szokásaimtól most eltérően ide teszek egy élő produkciót, melyben az eredeti dalt adják elő, nem a remix változatot: instant libabőr.
Andan
