Az első ötletem az volt, hogy Zoli ehetije mellé rakok egy kis megoldó kulcsot, de aztán ahogy elkezdtük kibontani a szálakat, végül úgy döntöttem, hogy csinálok belőle egy kis játékot, dupla csavarral.
Szóval hölgyeim és uraim, a szerkesztőség címére kommentben küldjék be, hogy:
A Satöbbi zenekar énekese miért olyan ismerős VALAHONNAN?
Melyik előadóra és korszakos nótájára céloz Zoli ?
@k0cs0g: Csapongok, mert ez a heti zene nekem ilyen lett, nem az eheti, hanem a projekt, eszembe jut valami és abból jönnek a sztorik a szálak, a számok, végeláthatatlan kötésekkel mindenhova.
Fiatalságunk meghatározó élménye a Satöbbi, akiktől gyakran hallottuk ezt a számot, magyarul.
S itt azonnal egy átkötés a múlt hétre: 1998 júniusában egy túlzás nélkül korszakos nóta jelent meg a The Housemartins basszusgitárosától, „that guy kicks ass”.
Szerencsére Dj Palotai az IndieTake-ban egy órás lemezjátszásában ezt le is adta (lehet még langyos volt a lemez annyira HOT! volt) – és mivel volt magnósok figyelem, én pont fel is vettem – , mi meg egész nyáron azt a mixet hallgattuk, és szerintem az első között voltunk itthon akik tudhattak, itt valami nagyon megindult, mert a robbanás valamivel később jött…
Amikor meghallottam Krisztián ehetijét, egyből beugrott egy régi emlék.
Balatonedericsen voltunk nyári táborban, két gimnáziumi osztály együtt. Hat osztályos gimnáziumba jártam, első évfolyam votunk, egy reál, egy humán osztály. A humán osztályban a kb. 30 főből volt 2 fiú, a reál osztályban (ahova én jártam) kb. fele-fele volt a nemek aránya.
A lényeg, hogy egy cimborámmal épp a táborozás alatt életünk meg óriási szerelmi csalódást a humán osztályba járó 1-1 hölgy kapcsán 🙂
Volt egy közösségi tér, terem, ahol az erősítőre kötött kazettás magnóból szinte loopolva hallgattuk a Guns’n’Roses – November rain című szenvedős nótáját…
A Million Tears hangulata és dallama ezt az emléket juttatta eszembe…
@utanbetydelse: Trees of Eternity, egy svéd zenekar, amit a finn Swallow the Sun gitárosa (Juha Raivio) és a csodálatos hangú Aleah Stanbridge alapított 2009-ben. 2013-ben jelent meg az első és egyetlen demojuk, aztán nekiálltak a nagylemeznek.
Ugyanebben az évben derült ki, hogy Aleah tumoros betegségben szenved. A kezelések ellenére képes volt folytatni a lemez feléneklését, de annak megjelenését már nem érte meg. 2016 áprilisában hunyt el, a lemez 2016 augusztusában jelent meg.
A zene melankolikus rock, amelyet doom riffek tesznek borongósabbá és Aleah éneke varázsolja igazán különlegessé. Nem az a fajta zene, amit a legboldogabb pillanatainkban esik jól hallgatni, de mégis gyönyörű. Aleah nem úgy énekel, ahogy a legismertebb rockénekesnők. Nem erővel, sikoltással vagy végtelen terjedelmű, opera jellegű áriákkal fejezi ki az érzelmeket, hanem lassú, balladikus énekkel, amely helyenként már-már suttogás. Mindezek ellenére a dalok szenvedéllyel, pátosszal teltek és gyönyörűek.
És ha már hangulatok. Norka zenéje nem is lehetne jobb folytatása az előző dalnak – amikor a listából hallgattam őket, fel sem tűnt, hogy már másik előadóról van szó 🙂
Mivel, mint tudjuk, London a második legnagyobb magyar város, így nem meglepő, hogy több ismerősöm is él ott.
Ami vicces, szinte mindegyik kötődik valamelyik módon a zenéhez, kreativitáshoz – azért ez is beszédes -, és az egyiktől egyszer azt kértem, hogy küldjön nekem – a zenei palettám szélesítése érdekében – aktuálisan Londonban felkapott zenéket, előadókat.
Így ismertem meg Emeli Sandé-t, Naugthy Boy-t, Sam Smith-t és a Rudimentalt is (Ella Eyre-vel egyetemben a Waiting All Night című dallal, ajánlom ezt az élő BBC-s felvételt, instant libabőr).
Vanda most egy Rudimental nótát hozott és felcímkézte lakossági dnb-nek, ami azért jócskán jogos. Ettől még szerethető és tényleg fülbemászó 🙂
A videoklipp pedig annyira angol, hogy angolabb már nem is lehetne. Korfu, bulizó angol lányok, ivászat, tetoválás, YOLOKA – érthető a cím: Die Young.
@v4nd4: Most kicsit lakossági dnb-t hoztam, Rudimental még a rádióban is előfordul, ez a szám nincs egy hónapos, annyira új még, de totál fülbemászó=]
Vannak dalok, melyek nem tudnak kikopni. Hogy ez amiatt van, mert annyira jók, vagy amiatt, mert annyira rosszak, hogy már jók – nos, azt döntse el mindenki maga.
Az viszont tény, hogy a Living On Video pár átdolgozást, feldolgozást, remixet már megélt.
Itt is van egy személyes kapcsolódásom: a 90-es években nagy U96 rajongó voltam és a Love Sees No Colour című dal egyik verziójában feltűnik az ismerős dallam (0:45-től).
Szöginek hála, most végighallgatom újra a U96 albumokat!
@szoges: Agyaltam, hogy mi legyen ezen a héten, aztán inkább nem agyaltam. Living On Video.
Hihetetlen túlélő ez a dal, az eredeti verzió 1983-as, és idén (is) ismét hozzányúltak nagy nevek, miután az eredeti Trans-X is kidobta a 2023-as (re-recorded) remixét.
És sajnos még mindig működik, nekem legalábbis betette a dallamtapa…-táskát.
Egy lényegretörő, 2 perces Mike Williams feat. DTale verziót linkelek, de mint írtam, idén is lehet válogatni. 🙂
A mostani muzsikát a múlt héten akartam bedobni, de aztán az utolsó pillanatban meggondoltam magam.
Nem is baj, mert korban teljesen jól passzol Zoli talányosan megfogalmazott előadójához és időszakához.
Egy amerikai DJ munkáját, pontosabban egyik munkájának a remixét hoztam, melyet Erol Alkan készített.
Josh Wink – az elektronikus zenében jártasaknak nem kell bemutatni, a pályája a szokásos, tinédzser korban, 13 évesen kezd el érdeklődi a dj-zés iránt, majd gyakornoki állást kap egy rádiónál, elkezd saját zenéket készíteni és szépen elindul a karrierje.
Olyannyira, hogy az ebből az időszakból megismert King Brittel közösen egy sikeres lemezkiadót alapítottak Ovum recordings néven, ahol pl. Trent Reznorral (NIN) is együtt dolgozott illetve 1-2 kivételtől eltekintve a saját zenéit is itt adta ki.
A Higher State of Consciousness egy alapmű az acid house műfajban, mely szinte összefonódik Josh Wink nevével.
A kötelező elem az acid house-ban a sikító Roland TB-303 hangszer, melynek érdekessége, hogy a japán gyártó a basszus gitáros „kiváltására” szánták, ez egy basszus szintetizátor. Az 1981-es megjelenést csúnya bukás követte, 1984-ben megszűntették a gyártását. Senki sem akarta kiváltani ezzel a basszust.
Aztán, ahogyan lenni szokott, később a 80-as évek végén, a 90-es évek elején, ahogyan kezdtek kialakulni a különböző underground elektronikus zenei stílusok, az acid house stílus felkapott alap hangszere lett, mára olyan hírnévre szert téve, hogy egy eredeti példányt arany árban lehet kapni.
Kis érdekesség: Magyarországon sokáig az a hír járta, hogy Császár Elődnek (mai ismertebb nevén Shane54) van egy eredeti példánya!
2019-ben lejárt az ipari védelem az áramkörökre, melyekből felépült a TB-303, és a piacon rengeteg klón jelent meg – persze egyik sem az igazi.
A Higher State of Consciousness és a TB-303 története annyira összefonódik, hogy még a Wikipédia szócikk is megemlíti az 1995-ben megjelent dalt, mint egy fontos felhasználási pontot, eseményt.
És ha valaki felkiáltana, hogy „ezt már hallottam valahol!”, akkor nem téved. 1996-ban a beszédes Porn Kings nevű formáció az Up To No Good (szintén kult nóta) című dalban felhasználta Josh Wink TB-303 szólamát sampling formájában.
(A liverpooli „hülyegyerekek” miatt ajánlom a klipet 😀 )
Egy hozzászólás a(z) “Heti Zene S04E13” című bejegyzéshez
[…] a két héttel ezelőtti Heti Zene S04E13 alkalmával meg akartam emlékezni két zenészről, akik azon a héten fejezték be végleg zenei […]