Amikor meghallottam, nekem egyből az itt a Heti Zenében már ajánlott Edwin Collins jutott eszembe.
@k0cs0g: James Brownt mindenki ismeri, csak nem mindegy, hogy melyiket.
Van ugyanis egy belfasti változat is belőle. Szerényen csak The King művésznéven dolgozgatott, főleg a 90-es évek végén.
The King, Elvis theking Presley, igen, Jim bizony Elvis imitátor, abból is a jobbféle. Szerencsére láttam őt a PeCsában (szóval valamikor kurva régen) élőben is, rendkívül szórakoztató közel 3 (!) órás koncert volt.
Fuhh…emésztenem kell még amit hallottam, de semmi esetre sem mondanám, hogy rossz, sőt, elgondolkodtat.
Vanda francia kritikája annyira jogos, hogy ha lenne olyan, hogy franciakum (jajj), akkor a „furán csinálás” tuti az lenne.
3:41, de van itt minden, mint a szatócsboltban. Sanzon hangulatú zongora, arabos beütés, nagy színpadi „Santana” gitárszóló, hibátlan tört ütemek, fülbemászó manapság trendi férfi énekhang, végletekig torzított szinti…ALL IN! De valamiért mégis összeáll és végig leköt.
@v4nd4: Végre nem angilali’ dárrenbézt küldök, fura is rendesen, de talán pont azért tetszett meg amit művel a srác. =] na de mondjuk a franciák mit nem csinálnak furán…
Kimondottan örülök Ádám ajánlásának, mert már régen hallgattam Funktasztikust, akit én még 2009-ben ismertem meg, a Fanyarország című dallal. Ennek a dalnak az érdekessége a dátum (!) és a társelőadó, Sub Bass Monster. Eltelt 14 év, Funktasztikus rendszerkritikája továbbra is valid és önazonos, míg Sub Bass már nem biztos, hogy szívesen társulna…erről és hasonlókról egy nagyon jó interjú itt olvasható a 444-en.
@_adamtoldi_: Gondoltam rögtön egy bangerrel térek vissza így elő is venném a hip-hop vonalon a kedvenc magyar előadóm, Funktasztikust.
Sose értettem ezen a vonalon, hogyhogy nem ő lett az ellenkultúra zászlajára tűzve itthon.
Najó de tudom, mert ő is sokat megtett azért, hogy ne legyen a mainstreamben jó híre, de én újfent részrehajlóan autentikusabbnak is tekintem őt emiatt.
A tehetség abszolút ott van szövegírásban, flowban, kritikám max arra lehet, hogy hát ő se kezdett érzékenyebb lenni bizonyos témákra, de hát a #sorsodborsod ebben is közrejátszik szerintem.
Ma úgy látszik ilyen nap van, hogy egyből beugrik valami korábbi dal egy ajánlásról, az In Flames-ről a Tales of Evening nevű zalai formáció Lázadás című dala – nyilván a stílusjegyek miatt 🙂
@utanbetydelse: Az In Flames zenekart senkinek sem kell bemutatni, legalábbis remélem. Ez az együttes a göteborgi death metal (a.k.a. melodic death metal) egyik legismertebb bandája, a Dark Tranquility és az At the gates mellett.
Tudom, hogy sokan a Whoracle, a Colony és a Clayman albumok hármasára esküsznek, de én jobban szeretem az ezek előtt megjelent két sorlemezt és a Black-Ash Inheritance EP-t. Az utóbbit azért, mert ezen van a – sorlemezen* ki nem adott – Goliaths disarm their Davids című dal, ami messze a legnagyobb kedvencem. Azzal a nyers hangzással…zseniális!
(*Az EP-n ill. a Whoracle japán verzióján hallható.)
Régi szokásom, hogy ügyeletben mindig In Flamest hallhatok, amikor megfáradok, és mivel ma is ügyeletes vagyok, egyértelmű volt, hogy melyik dalt fogom választani.
Joey nevet meghallva sokáig egyértelműen a Jóbarátok karaktere és az őt alakító Matt LeBlanc jutott az eszembe, de pár éve ez kiegészült egy fiatalemberrel, Joey Alexanderrel.
A 2003-as születésű zongorista zseni már 10 éves korában felkeltette a jazz „nagyjai” figyelmét és a 2015-ös debütálásakor már nem csak felfigyeltek, de fel is kapták a fejüket…Wikipédia szócikk, vicces is tud lenni néha 🙂
Én próbáltam visszakeresni, hogy mióta tudok róla, de sajnos nem találom. Ami biztos, hogy a Warna címet viselő albumát rongyosra hallgattam, már amennyire ez értelmezhető a Spotify korában 🙂 Kedvencem arról az albumról a Lonely Streets.
Hogy fokozzam és legyen egy kis cukiságfaktor is, kivételesen beágyazok egy videót is, íme egy 8 évvel ezelőtti studiófelvétel az első albumán található „My Favourite Things” dalból.
Viszont amit ma hoztam, az a legfrissebb tőle és a címe miatt még passzol is a Heti Zenébe: mit szeretnél hallgatni?
