Ez itt a bevezető helye, de vágjunk is bele, mert sok jó zene érkezett!
Zoli „ehetije” egyből bevillantotta, hogy mi lesz az én „ehetim” 🙂 Aztán a következő gondolatom az volt, hogy az én zenei könyvtáramban van egy hasonló, a jazz és az elektronikus zene határán ingázó stílus, ez pedig az Acid Jazz.
Kicsit utána olvasva Erik Truffaznak, a Wikipedia szerint is alkot acid jazz stílusban – az agyam nem csapott be. A másik poént majd az ajánlásomnál lövöm le.
@k0cs0g: Erik Truffaz Yuri’s Choice. Mert Truffaz örök!
Az 1998-as The Dawn meg egy elképesztő és klasszikus album!
Van egy gif, amikor az éppen tejes-kávét fogyasztó hölgy nevetésben tör ki és a kávét prüszköli minden irányba…na ez voltam én, mikor Krisztián leírásában a „csordavokálos” kifejezéshez értem 🙂
A zenében pedig ismételten a dob szekcióra hívnám fel a figyelmet!
@utanbetydelse: Nincs előre megírt listám a Heti Zenét illetően, hanem mindig az aktuális hangulattól függően választok zenét. Az elmúlt napokban gyönyörű, napsütéses idő van, elsősorban csordavokálos hard rock dalokat hallgattam, ezért mindenképpen közülük akartam választani, de nem tudtam, így belelapoztam a vinylekbe és találomra választottam egyet, de ebben is van hard rock! 🙂
A Borknagar 1996-ban adta ki az első albumát, amire a black, viking és folk metal jelzőket lehetne aggatni, ha mindenképpen kategorizálni akarjuk. Az évek során egyre több progresszív/hard rock és avantgárd elem keveredett a zenéjükben és egyre jobb lemezeket adtak ki. 2019-ben jelent meg a True North című lemez, ami – legalábbis szerintem – a legjobb lemezük lett.
Ennek a dalnak fantasztikus hangulata van! A ritmus, ICS Vortex hangja és a Hammond futamok, csodálatos! Az a fajta zene, amit legszívesebben egy fesztiválon, kezedben egy korsó sörrel hallgatnál és közben be-becsatlakoznál a csordavokálhoz!
Ha az előbb a dobszekcióra irányítottam a figyelmet, akkor most ismét. Elképesztő amit tolnak. És ahogyan Ádám írja is, a Devilskin énekesnője is figyelmet érdemel, főleg, hogy mennyire széles spektrumon mozog.
@_adamtoldi_: Nekem nagy kedvencem a “female-fronted metal”, még ha ez a kifejezés már nem is olyan kívánatos.
Ezen belül is kiemelten szeretem az olyan női énekessel rendelkező bandákat ahol a clean/gritty/scream/growl spektrumból minden is van.
Mivel még mindig alulreprezentált az ilyesmi így mindig üdítő kivételként hat ha beleütközik az ember. Ennek az egyik tökéletes példája az új-zélandi Devilskin. Bár én totál függője vagyok az ilyesminek, mégse ismertem amíg @gyulacsik kolléga be nem lőtte egy közös playlistbe egy bécsi triphez.
Bár van pár ikonikusabb számuk, de azért választottam a “Do you see Birds?”-öt mivel ez jó pár hangulatot tartalmaz, nem csak darálós számaik vannak, sőt kifejezetten “groovy”, amit általában csinálnak.
Kétszer is el kellett olvasnom a zenekar nevét, hogy jól látom-e, mivel a „patika” szóra (khm, szakmai ártalom) nagyon rááll a szemem. A YouTube csatornájukon a dal „klippje” alatt egy komment beszédes: „Hiperkarma keresztezése a Vad Fruttikkal.”
@szoges: Ezen a héten a Patikadomb zenekar Malőr c. számára esett a választásom.
Ők is egy 2013-ban alakult zenekar, én még anno a Petőfin hallottam őket, ott indult a szerelem. Sokat motoszkált bennem, hogy biztos van valami jelentése a névnek, de nem találtam sehol. Egyik kedves Twitteres ismerősem ügyesebb volt Google-ben, ő megtalálta az eredetét: „A Balatonszemesi vasútállomástól indul felfelé egy elég meredek emelkedő, aminek a tetején van egy gyógyszertár. Ezt a helyet nevezik a környékbeli emberek – korosztálytól függetlenül – Patikadombnak.” Cuki sztori! ❤️
Stílusra ők is alter, rock, elektro és pop mixe, amik akár dalok között is változnak. Érdemes a szövegre is figyelni, ebben több a mondandó, mint mondjuk a Süssön-ben. 🙂
Sosem szerettem, ha más-más zenei stílust kedvelő emberek egymásnak feszülnek, hogy de hát hogyan lehet ezt vagy azt a „szart” szeretni, meg az EDM vs. „valódi” hangszeres zene örök vitája is parttalan számomra.
Már csak azért is, mert ahogyan pl. ugyanazon parfüm ugyanazon emberen két különböző napon ugyanazon másik emberben teljesen más hatást válthat ki, így nem tudhatod, kinek milyen zene, ritmus, akkordmenet, hangszín, filter, gitár, „sound” okoz instant libabőrt és mindez milyen együttállásban.
Nálam a Fractal instant libabőr. De Sting is. Meg Bo Kaspers is. Szóval értitek… 🙂
Attila pedig visszatért közénk egy kis pihenő után a tőle már megszokott alaposságú ajánlással – és nagy örömömre, a gyűjteményéből.
@attilagyongyosi: Az elmúlt négy évben Hollandiát mondhattam szinte második otthonomnak, hiszen a munkámból kifolyólag jó párszor fordultam meg ott.
Ha az elektronikus zenét nézzük, akkor az ország igencsak hozzájárult a különböző stílusok kialakulásához, elterjedéséhez és támogatásához.
Az egyik kedvenc holland városom Utrecht és amit Utrecht az elmúlt évtizedben adott nekünk a villanynóták repertoárjába az a Tinlicker formáció. 2012-ben Micha Heyboer kezdett kiadni zenéket a saját kiadójánál, majd pár évre rá csatlakozott hozzá Jordi van Achthoven és aztán úgy igazán 2017-ben szivárogtak be a mainstreambe az első Anjunadeep kiadványukkal.
Én fél szemmel és fél füllel követtem őket, de amikor 2019 októberében Prágában találtam magam egy szabadtéri deep house afterparty-n és ők zárták az estét akkor… hát izé… életem legjobb bulija volt, azóta is libabőrös vagyok tőle és a feleségemet sem láttam soha olyan önfeledten élvezni zenét, mint akkor. Tyű!
Rengeteg zenét játszottak akkor az első igazi közös nagylemezükről, a This Is Not Our Universe-ről, amit én később születésnapra meg is kaptam hanglemezen.
Amit most ajánlanék az a Fractal című nóta a korongról, ami egyszerű ostinato vezérdallammal és subwoofer-barát mélytartománnyal operál; egyszerű és hatásos. Én Prágában másik tudatállapotba kerültem tőle.
És akkor az én ehetim. Jeleztem Zoli ajánlásánál, hogy van még egy poén, amivel az Erik Truffaz hallgatásakor még megviccelt az agyam. Mondom ez tiszta Roni Size, valaki valakitől tuti, hogy samplingelt már. Na, ha samplingről nincs is szó, a Yuri’s Choice című dalban meghivatkozza a dalszövegben Nya Roni Size-t és Alex Reece-t (sajnos nem találtam teljes dalszöveget a dalhoz, ha nagyon figyelsz, 2:01-nél találod).
Innentől már csak 1 lépésnyire van az ajánlásom.
Roni Size, Reprazent – Brown Paper Bag
Már utaltam rá, hogy a drum & bass stílusban az egyik kedvenc előadóm Roni Size, ráadásul ha nem csal az emlékezetem, akkor az első saját bakelit vásárlásom volt a Brown Paper Bag, amit Budapesten a Király utcában, a legendás Tommyboy lemezboltjában sikerült megvásárolnom. Meg is kell keresnem, mert valahol szüleim házában kallódik, egy szintén akkoriban Olaszországban vásárolt U96 bakelit társaságában. Aztán itt be is fekeződött a bakelit gyűjtésem – egy időre.
A legtöbb hallgató azt fogja mondani a Brown Paper Bagre, hogy unalmas. Tedd félre a monoron dobot és basszust (khm, drum & bass a stílus vagy mi 🙂 ) és figyelj a többi bekúszó részletre! Ha a 9 perc végére nem bólogatsz vagy mozogsz a lábaddal, akkor tényleg nem a te stílusod. Szerencsére az ajánlótársaim zenéiből találsz kedvedre valót 😉 Písz!
A Heti Zenében az a szép, hogy az ajánlótársaim nem tudják egymásról, éppen ki milyen zenét fog bedobni a közösbe.
Vannak stílusban stabil tagok és vannak széles palettán mozgó ajánlótársak. Ebből persze adódhat olyan együttállás, hogy eltolódik teljesen akaratlanul a hangsúly egy-egy stílus irányába, de az eheti nem ilyen: baromi izgalmas és változatos zenéket hoztunk!
Ha jól emlékszem, egyetemista korszakomban és talán még pár évig utána volt nagy kedvencem a Café del Mar és Hotel Costes válogatások, a chill out stílust népszerűsítő kettő, talán legismertebb válogatás sorozat. Az egyik ilyen albumon szerepel is a Slackwax, így nem csoda, hogy egyből ez ugrott be Norka ajánlásáról.
@chanthahca: egy német duó, elektronikus zenét játszanak, amiban azért jócskán akad jazz, blues és R&B is.
A korábbi Heti Zene évadok során a Spotify link mellé magát a YouTube videot ágyaztam be, melyek nagy részét sajnos már vagy törölték az oldalról, vagy a WordPress megváltozott szerkezete miatt nem jelenik meg – ezeket folyamatosan javítom, sok van na.
Éppen ezért, az előző évadban is már a Spotify lejátszót ágyaztam be, de most egy olyan eset állt elő, amikor kivételesen ismét a video klip kapja a fő szerepet, mert ahogyan Zoli is írja: ez egy csoda!
Massive Attack amúgy nálam is gyakran hallgatott zenekar, volt már ajánlásban is – szintén erős a klip!
Vanda mai ajánlása a Chase & Status – No More Idols albumáról van, mely számomra sem ismeretlen, leginkább a Blind Faith című dal miatt, melyet rongyosra hallgattam a Dirt3 játékban 🙂
@v4nd4: Fura társulásból született zenét hoztam most, nem is mai darab.
Plan B nem feltétlen a dnb vonalról ismert, Chase & Status pedig cserébe furcsa szerzet: ha nem dj setben lépnek fel (ketten), akkor (a háromból) egyikük tényleg dobszerkóval nyomja a dnb-t a színpadon, ketten meg foglalkoznak minden mással (basszus/gitár, billentyű stb) =D
Amióta megjelent (2011!) ez a zene, nem került le a lejátszási listámról – semelyikről.
A következő dal hallgatásához a következő a tippem: próbáld meg a lábdobokat végig utánozni (mindkét lábaddal, dupla pedál van), majd figyeld, mennyi idő után áll be a görcs a vádlidba.
Aztán gondold hozzá, hogy mindenközben (bár viszonylag egyszerű ütemeket) a két kezeddel is játszanod kell. 4 perc 52 másodpercen át. Pontosan. Ütemre. Egy koncerten.
@utanbetydelse: Ha valaki meghallja a Burzum nevet, akkor rögtön a fatemplomok gyújtogatása jut az eszébe, de ezt most tegyük félre.
A Burzum tulajdonképpen Varg Vikernes egyszemélyes projektje, a black metal egyik alapköve. Legalábbis szerintem. Nekem a Burzum a kedvenc black metal “zenekarom”.
Varg Vikernes manapság a neofolk, pogány és nacionalista nézeteiről ismert és persze arról, hogy megölte Euronymust, a Mayhem gitárosát, de zenei körökben megkerülhetetlen a neve. 1992 januárja és 1993 márciusa között négy Burzum albumot rögzített. Az első négyet. A legjobbakat. És közben feljátszotta a basszussávot a Mayhem ikonikus lemezére (De Mysteriis Dom Sathanas), valamint írt dalokat és szövegeket két Darkthrone lemezre is. Egy őrült zseni.
1994 májusában 21 év börtönre ítélték, de végül 15 éve után, 2009 márciusában szabadult. A börtönben is rögzített két albumot, majd azóta további hét lemezt írt. A zenéjére nemcsak a black metal, hanem a dark ambient és a neofolk is jellemző. (Vannak tisztán black metal és tisztán ambient lemezei is.)
Az első 4 Burzum lemezt bármikor meg tudom hallgatni. Nehéz volt egy dalt választani. Ez a legelső albumról van:
Tudtam, hogy „baj” lesz belőle, mégis leírtam 🙂 Szerencse, hogy Ádám vette a lapot, sőt még valahol igazat is adott.
A mostani ajánlását egyébként simán el tudom képzelni péntek délután délután 3 óra körül egy irodában, ahol megjelenik az ügyeletes hangulatfelelős és a hétvégére ráhangolódás már-már rituálét idéző mozzanataként félhangosan berakja ezt a zenét a lejátszóba és még a munkáját éppen akkor megkezdő takarítónő is vidámabban kezdi el kiüríteni a papírkosarakat.
@_adamtoldi_: Amikor Robi leEuropeozta a Magnus Karlssonos ajánlómat, tudtam, hogy… lesz még Europeosabb is ennél. 😛
Össze is kötöm koncert ajánlóval, hogy elvegyem Zoli kenyerét is a kis circleből, amit itt tolunk.
Az Eclipse „természetesen” egy svéd banda, akik a Dynazty es a Powerwolf elött fognak fellepni a Barba Negraban 2 het múlva.
Mivel elég egyértelmű, hogy a glam meg hard rock dolgok kimentek a divatból egy jóideje, én mindig nagyra értékelem, ha valaki ilyenkor is azt a zenét tolja, amit igazán szeret.
Mondhatjuk, hogy a hosszútávú betting (99-ben alapultak) mégis bejött, a sleaze metalnak van némi reneszánsza és ez felfele húzta őket is.
És ha már koncert, akkor itt egy kifejezetten erre teremtett szám is – „Saturday Night (Hallelujah)”.
Tartozom egy vallomással: indokolatlanul nem követem a munkásságát az Everything But The Girl brit duónak, annak ellenére, hogy imádom szinte minden egyes zenéjüket.
Mint a generációmból sokunknak, az első találkozásom velük a Missing című dal volt, ami szerintem, minden idők egyik legszebb vallomását tartalmazza („And I miss You, Like the deserts miss the rain”), természetesen a Todd Terry féle remix pörgött belőle, de engem is megihletett és készítettem egy saját bootleget belőle (bizonyos elemeit ma már nehezen vállalom, de egész jó lett 🙂 )
A mai ajánlásommal találkozásom a klasszikus történet arról, ami igazából a DJ-k létjogosultsága volt a kezdetekben: hallgatom az egyik nagy kedvencem, példaképem, Anthony Pappa aktuális mixét és záró dalként megszólal egy ismerős stílus, kicsit depresszív, dallamos, intelligensen összerakott darab, még az énekhang is ismerős, de nem vágom rá, hogy ez az EBTG.
Tracy Thorn hangja kicsit érettebb lett, de még mindig zseniális. Először azt hittem, valami férfi énekel, vagy utómunkában eltolták a hangmagasságot, de nem. Idősebb lett, a hangja is változott.
És hát ha a Missing anno megpengetett érzelmi húrokat, akkor a Nothing Left To Lose egyenesen rád rúgja az ajtót, darabokra szed, majd a végén rád parancsol, hogy kapd össze magad!
Kis érdekesség, megkérdeztem a chatGPT-t is, miként értelmezi a dalszöveget:
„Az Everything But the Girl – Nothing Left to Lose” című dal egyik értelmezése a következő lehet:
A dal egy fájdalmas és keserű szerelmi szakításról szól. A szövege alapján úgy tűnik, hogy a narrátor kapcsolata végérvényesen véget ért, és semmi sem maradt már neki veszítenivalóként. A dalban a szerző elmeséli, hogyan próbálja feldolgozni ezt az érzést és túllépni a szakításon.
Az „Everything But the Girl” duó (Ben Watt és Tracey Thorn) többnyire személyes és érzelmes témákról szóló dalokat ír. Az „Nothing Left to Lose” is ezek közé a témák közé tartozik, és az énekesnő kifejezi a kiüresedést, amit az érzelmek elvesztése és a kapcsolat vége okozott neki.
A dal szövege mély érzelmeket hordoz, és a szerző nyíltan beszél a veszteségről, a magányról és az ürességről. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a dalban a szerző egyfajta megbékélést is keres, és igyekszik újra talpra állni, és továbblépni az életben.
Természetesen az értelmezés szubjektív lehet, és másoknak más jelentése lehet a dalnak a saját élettapasztalataik és érzelmi állapotuk függvényében.
Ez az eheti epizód mottója és talán majd csak a saját ajánlásom magyarázatánál nyer igazán értelmet. De ez egyben azt is jelenti, hogy ajánlótársaim által elmondottakhoz én most nem fűzök semmi kommentárt, jó házigazdaként hagyom a „vendégeket” kibontakozni.
Apropó vendégek: nagy örömömre ezen a héten is van vendég ajánló, sőt, van egy vendégajánlóból állandó ajánlóvá avanzsált új tagunk @chanthahca személyében. Norkának van egy kész listája, amit – nagyon helyesen – nem akar magában tartani.
A vendégajánlónk pedig @BIPisti, aki a zongorára írt darabok sorát gyarapítja egy izgalmas német szerzővel.
Ha nem szeretsz olvasni és csak a zenéért jöttél, íme a lejátszási listák.
@k0cs0g: Lehet fikázni a „reppeseket”, de, ahogy ezt a számot összerakták, az nem fika! Hallgassuk meg utána ezt a kettőt és ámuljunk a tehetségtelenségen!
Valahogy a hét elején eszembe jutott, hogy rég hallgattam Black Sun Empire-t, kezdem a régi kedvencekkel, de az újak közül becsípődött a Steppenwolf. Jó kis megborulós dnb, vagy inkább már neurofunk. Az első pillanattól lehet tudni, hogy a drop után véged 😁😁
@longhand: Jeff Beckről túlzás nélkül elmondható, hogy úgy gitározott, ahogy senki más.
Nagyon egyedi stílusban, félreismerhetetlen hangzással.
Nem használt pengetőt. Amíg a hüvelykujjával pengetett, a többi ujjával a tremolót és hangerő potmétert mozgatta a Stratocasterén, nagyon kifinomult technikával.
Eric Clapton a napokban adta ki a januárban közösen rögzített Moon River feldolgozást, ami Jeff Beck talán a halála előtti egyik utolsó felvétele.
@utanbetydelse: 2008-ban jelent meg a Vorkuta és a Woods of Desolation 100 darabra limitált splitalbuma, kazettán! (Az előbbi egy zalaegerszegi black metal banda, az utóbbi pedig egy ausztrál one-man band.) Akkor hallottam először a Woods of Desolation zenéjét és tulajdonképpen azonnal megszerettem.
2008-ban jelent meg az első, 2011-ben a második WoD album, amely azóta is az egyik kedvenc lemezem ebben a stílusban. A megjelenéskor esélyem sem volt a bakelitverzió megvásárlására, mert túl későn tudtam meg, hogy kijött a lemez. Nagy rajongótábora nincs ennek a zenének, de végül 11 év várakozás után újra kiadták az albumot és végre sikerült megszereznem.
Hogy milyen a zene? Atmoszférikus black metal, helyenként post-metal és shoegaze elemekkel. Több száz hasonló stílusú, jellemzően “one-man band” létezik, de kevés az olyan, amelyik nem sablonokból építkezik, hanem egyedi stílusa van. A Woods of Desolation ilyen! A black metal jelző senkit ne rémisszen meg. Ez egy könnyen befogadható, kellemes zene, amely épp a károgó ének adta kontraszt miatt lesz tökéletes.
@_adamtoldi_: Ezúttal gondoltam, hozok valami nagyon frisset.
9 év után végre új dalokkal jelentkezett a Scar Symmetry, akik a „melodeath” műfaj egy kultikus bandája. Természetesen ők is svédek, én nem tehetek róla, hogy a jobb fajta metal zenekarok 50%-át a finnek és a svédek szállítják évek óta. :shrug:
A műfaj sajátossága, hogy a darálást sok dallam kíséri vagy váltja, és gyakoribb a clean vokál is. Itt jelenleg 2 énekes szolgáltatja ezt, Christian Älvestam helyett, aki 2008-ban hagyta el a bandát és egyedül volt ebben a szerepben.
Természetesen ez is olyan dráma egyeseknek, mint anno Tarja és a Nightwish, szóval van, aki szerint 15 éve nem csinál a banda jó zenét, de én tartom, hogy ez sokszor úgyis attól függ, hogy mivel ismerted meg egy zenekart, és én az új felállással kezdtem, így pont ugyanannyira tetszik, mint a régi Symmetry.
Műfajban ismeretlenek számára a max hangerejű/fejhallgató kombót nem ajánlom kipróbálásra 😛
@szoges: Az eheti választottam a Cloud 9+ Radio című dala.
Sajnálatos apropó, hogy pont egy hete jelentette be a zenekar, hogy idén feloszlanak, az utolsó koncertjüket ősszel adják.
A Cloud9+ sajátossága, hogy az élőhangszeres rock/hiphop zenét ötvözik az elektronikus drum and bass és dubstep elemekkel. Feszes dob és basszus alapok, effektelt gitárok és massziv elektronikus hangminták jellemzik a zenei alapjaikat.
A fiúk szerint az elmúlt tíz évben kikopott ez a stílus, amit ők képviselnek, ezért méltóképpen szeretnék befejezni, nem a baktalórántházai falunapon. Idén nyáron még néhány fesztiválon lehet pörögni ezekre a dalokra, szerintem van bennük powa’.
@BIPisti: A Spoty ajánlotta fel ezt a lemezt még nagyon rég és mivel akkoriban kezdtem zongoraalapú dolgokat hallgatni, így tettem egy próbát Martin Kohlsted Strom című albumával. Az első alkalommal meglepett a hangzás és azóta is nagyon gyakran hallgatom.
És akkor az én ajánlásom, melyhez kell egy kis magyarázat.
Legutóbb pont a Buborék jelenségről írtam itt a blogon és arról, hogy ennek vannak jó és rossz oldalai. Épp az egyik ilyen buborékom (YouTube ajánlásai) hozta az általam korábban nem ismert információt, hogy 2017-ben Sting kapta a neves Polar zenei díjat, és beszédében felhívta a figyelmet a csendre (ajánlom meghallgatni, értékes gondolatokat oszt meg).
A csendre, mely ugyanúgy a zene része. A csendre, melyre sokszor kimondhatatlanul nagy szükség van. A csendre, melyet sokszor bölcsebb megtartani, mint megtörni.
A másik díjazott Wayne Shorter volt, aki egy amerikai jazz-szaxofonos, sajnos idén márciusban elhunyt.
A díjátadón és az azt követő banketten több előadó is méltatta a díjazottakat, hol saját, hol pedig a két díjazott szerzeményeivel.
Mai ajánlásom Wayne Shorter egyik méltatója Esperanza Spalding.
Nálam mondjuk eleve beüt a libabőr, ha egy nőt látok basszusgitározni, ez biztosan valami fétis, ha még hozzá jazz zenét is játszik…aww.
Wayne Shorter nagy inspiráló ikonja volt Esperanzának, az Endangered Species című dalt neki és a generációjának címezte.
Kivételesen a Polar banketten felvett YouTube változatot ajánlom a Spotify meghallgatása helyett, a vizuális élménnyel teljes a dal. Ne félj, nem benned van a hiba, ha nem érted végig a szövegét, erre a bevezetőben ki is tér.
Korunk szerintem egyik legnagyobb kihívása, hogy miként tudunk megküzdeni a saját magunk és mások buborékjaival, legyen az vélemény, életmód, márka, hit, politikai hovatartozás, bármi.
Mert, mint ráeszméltem, bármiből képesek vagyunk buborékot gyártani.
Persze a buborékoknak lehet pozitív hozadéka, mint pl. a különböző életmód tanácsadók által már-már el és agyonhasznált frázisok esetében, amikor olyan információkkal, emberekkel veszed magad körül, amilyen irányba változást szeretnél elérni.
Ha jobb szülő szeretnél lenni, elkezdesz olvasni más (hasonló) szülőktől történeteket, tapasztaltokat.
Ha jobb gazda szeretnél lenni, keresed az olyan gazdák által megosztott tartalmakat, melyek a saját módszeredhez hasonlóak, vagy számodra szimpatikusak.
Ha jobb zenész akarsz lenni, olyan tartalmakat kezdesz el fogyasztani, melyek segíthetnek ennek a célnak az elérésében.
Ha egészségesebben akarsz élni, felkutatsz olyan témákat, előadásokat, cikkeket, melyek segítenek ebben.
Akarva akaratlanul kialakítasz magad körül buborékok tömegét, melyeknek lehetnek közös metszeteik, sőt, egyes buborékok (hasonlóan a szappanbuborékhoz) nagyon könnyen egyesülni is tudnak.
A modern technológia segítségével a te egyéni, teljesen testre szabott kis mini buborékjaid mindennél könnyebben kialakíthatóak (akár harmadik fél által is) és ha nem vagy elég nyitott a világra, könnyen saját buborékod/buborékjaid áldozatává válhatsz.
Egy jó írás a témában, nálam avatottabb szakemberektől.
Ha mindez nem lenne elég, ott van még a szelektív figyelem problémaköre.
A szelektív figyelem
A szelektív figyelem azt jelenti, hogy az agyunk képes kiválasztani bizonyos ingereket vagy információkat a környezetünkből, és ezekre összpontosítani, miközben más információkat figyelmen kívül hagy. Amikor egy adott dologra fókuszálunk, mint például egy adott márkájú autókra, az agyunknak az a benyomása, hogy azokat az autókat gyakrabban látjuk, pedig valójában csak a figyelemkoncentrációnk miatt vesszük észre őket gyakrabban.
Ezt a jelenséget számos kísérletben kimutatták. Például, ha azt mondjuk valakinek, hogy nézzen körül egy szobában, és vegye észre a piros tárgyakat, akkor az illető nagyobb valószínűséggel fogja észrevenni a piros tárgyakat, mint ha nem kapta volna ezt az instrukciót. Ez azt mutatja, hogy a figyelem szelektivitása nagy mértékben befolyásolja azt, hogy milyen információkat veszünk észre a környezetünkből.
A szelektív figyelem azonban korlátozott kapacitással rendelkezik, így a figyelem egy időben csak korlátozott számú információra irányulhat. Emiatt az emberek kénytelenek választani azok közül az ingerek közül, amelyekkel foglalkozni akarnak, és figyelmen kívül kell hagyniuk azokat, amelyek nem érdeklik őket. Ezt a döntést az agy a figyelem önkéntes és öntudatos irányításával hozza meg.
A szelektív figyelem és a buborékok jelensége között erős összefüggés van az internet és közösségi média korában. Az online platformok ajánlott tartalmai korlátozhatják az emberek látókörét, ami növeli a „buborékokba záródás” esélyét. Ezért fontos, hogy tudatosan keresünk kapcsolatot eltérő véleményeket és értékeket képviselő emberekkel, és széles körű tájékozódásra törekedjünk. Az információ-buborékok korlátozhatják az emberek objektív véleményalkotását, ami fontos a személyes és társadalmi fejlődéshez. Az információ-buborékok elkerülése érdekében széles körű tájékozódásra van szükség az információk forrásainak széles skáláját használva.
Egy buborék felismerése
Az egész bejegyzés apropóját az adja, hogy felfedeztem a saját életemben pár akaratlan, nem tudatosan kialakult buborékot.
Mivel sokáig nem írtam le ezen blog keretén belül az életem történéseit, most összefoglalom nagyon röviden: közel 15 évnyi, más-más témakörben végzett, de kvázi területi képviselői munka után 2020-ban, két héttel a Covid lockdown előtt egy olyan munkát kezdtem el, mely többnyire (hivatalosan 80, valóságban 95%-ban) irodai munka. Ennek a korszaknak 2023. januárjában véget vetettem, most egy sokkal komplexebb, változatosabb és területi munkát is magában foglaló pozícióban dolgozom.
Ezt csak azért fontos megemlítenem, mert a területi „emlékeim” a világjárvány előttről származnak, ami ma már bátran ki merem jelenteni, egy teljesen más kor, korszak képét mutatja, mint ami jelenleg van. A filozófiai mélységű paradoxon valósággá vált: soha nem lesz már olyan a világunk, mint amilyen a világjárvány előtt volt.
Mivel az irodai munkám Budapesten volt, az otthonom és az irodaház közötti szakaszra korlátozódott az utazásaim nagy része, így a mikrokörnyezetem közútjainak ismert és változatlan állapota, az M7 autópálya, M1-M7 közös bevezető szakasza, Nagyszőlős út, Bocskai út állapota volt a legjobban ismert számomra.
Ez lett a közlekedési buborékom (jó, egy-két kivételtől eltekintve).
Nem is panaszkodtam az utak állapotára, többnyire jól járható utak vannak ezen a szakaszon.
Elérkeztünk azonban a jelenbe, ahol Nyugat-Dunántúl több pontján megfordulok és elképedve tapasztalom, hogy a kis közlekedési buborékomon kívül milyen állapotok, de ami fontosabb, milyen állapot romlások vannak úton útfélen.
Joggal legyintesz és jegyzed meg rosszmájúan: üdv a való világban. Igen. A közlekedési buborékomtól nem láttam eddig a teljes képet.
Red pill? Blue pill?
A Mátrix című film zseniális metaforája szorosan kapcsolódik a buborékokhoz.
Ez a metafora ugyanis az élet két különböző értelmezési módjára vonatkozik. A blue pill a komfortzónában tart, ahol minden ugyanúgy marad, és semmi sem változik. Ez a világ egy buborék, amelyben a személy csak azt látja, amit az adott média vagy környezet mutat neki.
A red pill viszont az igazság keresését jelenti, az erőfeszítést, hogy kijussunk a komfortzónából, és megértsük a világot. Ez azt jelenti, hogy az emberek kritikusabban néznek a világra, és aktívan keresik az igazságot, ahelyett hogy csak elfogadják a ránk kényszerített információkat.
Az igazság keresése lehetővé teszi számunkra, hogy kijussunk a saját buborékunkból és megértsük a világot. Az igazság lehet, hogy fájdalmas vagy nehéz elfogadni, de az a lehetőség, hogy megtapasztaljuk a valóságot és megtaláljuk a helyünket benne, sokkal értékesebb, mint a komfortzónánkban maradni.
Vagy épp nem.
A nemzeti buborék
Itt vagyunk a Kárpát-medence közepében, sokak szerint „a világ közepe”. Mivel sajátos nyelvünk miatt el vagyunk szigetelve, máris kialakul egy buborék, melyben nagyon könnyű blue pill vagy hamis red pill értelmezést kialakítani.
Sokszor irigylem azon ismerőseim, akikről tudom, hogy nem beszélnek idegen nyelvet/nyelveket, próbálkoztak lejutni a horvát tengerpartra vagy „jezolóba olaszba’ „, de aztán elengedték, mert itthon legalább értik mit beszélnek, emiatt nem (vagy csak nem nyilvánvaló módon) verik át őket, biztonságban, komfortban érzik magukat. Az ő nemzeti buborékjukban a tenger a Balaton és végülis pizzát meg olasz fagyit is árulnak már minden sarkon, a csevap meg tulajdonképpen fasírt csak nem golyóra formázva.
Ebből a buborékból nézve könnyen ostobának, rondának, gyengének, hanyatlónak, rosszannak, blue pillnek tűnik mindenki más, vagy megfordítva: a buborékban lévők okosabbnak, szebbnek, erősebbnek, haladóbbnak, jobbnak, red pillnek, AZ egynek!
A dilemma
Felmerül a kérdés, hogy mi a jobb?
Figyelmen kívül hagyni a valóságot és csak buborékból szemlélni jó blue pill módjára és kényelmesen, komfortosan továbbhaladni?
Vagy talán red pill módjára keresni a válaszokat, szembesülni a szomorú, olykor fájdalmas valósággal és megpróbálni megbékélni vele? Vannak részek, területek, melyekre nem lehet ráhatásod, nem tudsz rajta változtatni, még mikro szinten sem. Ezzel máris egy új buborékot alakítasz ki…
A bejegyzés egyes elemei chatGPT segítségével íródtak.
Azért mikor a kész posztot kértem, hogy foglalja össze, eléggé mókás választ adott:
A „Buborék” című bejegyzés a hello.stro-b.com oldalon arról szól, hogyan jött létre az író, Strobi, „buborék” nevű alteregója. A posztban Strobi elmondja, hogy a buborék szimbolizálja a könnyedséget, a gyermeki naivitást, és az ártatlanságot. A bejegyzésben Strobi továbbá megosztja az életének olyan kihívásait és nehézségeit, amikre a buborék alteregója segítséget nyújtott számára.
A bejegyzésben a képek is fontos szerepet kapnak, hiszen a buborék témát végigkövetve, Strobi saját buborék fotóit osztja meg a cikkben, ami tovább emeli az egész bejegyzés könnyed, szinte lebegő hangulatát. Összességében a bejegyzés szórakoztató és inspiráló, és arra ösztönzi az olvasót, hogy fedezze fel az általa legkedvesebb dolgokat az életben, és találjon meg egy olyan alteregót, amely segíthet neki átvészelni az élet nehéz pillanatait.
Új hét új ajánlások. Nem csak zeneileg, de zenehallgatásilag és stílusjegyileg. Az epizód alcíme pedig legyen Albumok.
Zúzdát társítottam Zolihoz – megkaptam a zúzdát. Meg még mást is, ami magyarázatra szorul. De csak a zene után.
@k0cs0g: A Darrell tesók nélkül, hiszen ők már nem élnek (Vinnie Paul nem annyira rakandrollosan, álmában hunyt el, de Dimebag ebben is különleges volt – mint, ahogy gitárosként is – őt egy ámokfutó koncert közben, a színpadon lőtte le), a heroinista, alkoholista, mindenista, az utóbb időben meglehetősen „benácult” Phil Anselmo és a basszusgitáros Rex Brown, a hírek és U2 vidik tanúsága szerint, egy meglehetősen impresszív nosztalgia reunion turnét dobott össze. 2023. május 30-án és 31-én együtt üvölthetjük velük a Barba Negraban, hogy
Respect, walk Are you talkin’ to me? Are you talkin’ to me? Walk on home, boy
A 1992-es Vulgar Display of Power album egyike a nagy klasszikusoknak, nem csak a Pantera, de szerintem a metal történelmében is.
Az album különlegessége, hogy egy kiváló spinning edzést is le lehet vele hozni.
1. Mouth for War 3:56 bemelegítés 2. A New Level 3:57 hegy 3. Walk 5:15 hegy 4. Fucking Hostile 2:49 sík 5. This Love 6:32 hegy (refrénekben hegyi hajrá!) 6. Rise 4:36 sík 7. No Good (Attack the Radical) 4:50 sík 8. Live in a Hole 4:59 hegy 9. Regular People (Conceit) 5:27 hegy 10. By Demons Be Driven 4:39 sík 11. Hollow 5:45 levezetés, nyújtás
Robi kérésére pedig jöjjön egy recept, szerintem koncert előtti nap csináljatok meg, egy napot jót tesz neki, ha érnek az ízek, a pogó meg úgyis kiveszi az energiát… szóval másnaposan pont jó lesz.
És akkor a magyarázat. Még múlt héten zajlott le köztünk az alábbi beszélgetés.
Még két nóta kell majd?
Hogy még kettő?
Meg két hét vagy mennyi?
őőő nincs vége dátum
Jaaaa
kevered az alapötletet adó 30 nap 30 dallal 😄
Akkor nem kell húzni a listán 😂
itt toljuk amíg jön kontent
nem nem, bővítsd nyugodtan 😄
Mert akkor megint programajanlos lesz, plusz spinning edzés tippek 🙄
dobj hozzá valami jó receptet is
Hát így kaptunk a végére egy marhapöri receptet!
Vanda ajánlása is már múlt héten megérkezett és ismét egy pörgős d’n’b-t kaptunk tőle. A legnépszerűbb dnb/jungle loop természetesen ebben a zenében is jelen van, így gyorsan be is ugrott, hogy remek alkalom megosztani a BearingUK YouTube csatornát, ahol Vanda és általam is nagyon kedvelt brit stílusok nagyon mély és korrekt magyarázatát, eredetét göngyölítheted fel. És a loop (5:45-től), ami mindennek az alapja, magyarázata, amolyan 42.
Szóval nagyon igyekszem majd valami veretős dnb-t is küldeni, de egyelőre inkább ezek a liquidek esnek jól a lelkemnek.
Alig tudtam választani goddard. zenéi közül, későbbre el is raktam egy másikat is, de most ez nyert. Továbbra sem tudok elszakadni ezektől az angol dj-ktől =]]
Ez a hét úgy tűnik a komplett album ajánlások hete, de hát tényleg van olyan, hogy egyszerűen nem lehet és nem is szabad kiemelni csak egy dalt egy albumról, mert maga az album az egység. Íve van, története, jelentése. Krisztián ajánlása pontosan ilyen.
Emlékszem, amikor zeneiskolába jártam, volt olyan óraelem a szolfézs tantárgy keretén belül, hogy zenehallgatás. A tanárnő felrakta a kétes minőségű lemezjátszó-erősítő-hangszóró kombóra a bakelitet, meghallgattuk a művet, majd kibeszéltük, ki mit hallott, elemeztük.
A rohanó mindennapok sajnos sokszor eltörlik ezt a gyakorlatot, ezért külön köszönet jár érte, hogy Kriszitán a saját zenehallgatását bemutatva feleleveníti ezt a módszert. Egyébként Rick Beato YouTube csatornáján is láthatsz hasonlót, imádom ahogyan figyel a(z inkább zenei) részletekre és kielemez egy-egy zenét.
@utanbetydelse: Van olyan zene, amit úgy is lehet hallgatni, hogy csak zörög, zümmög, dübörög a háttérben, amíg az ember főz, pakol, takarít, stb. és van az a zene, amit mindenképpen odafigyeléssel kell hallgatni.
Én többnyire nem szoktam úgy elindítani egy lemezt, hogy szóljon valami, amíg molyolgatok. Ha zenét hallgatok, legyen az bármilyen stílusú is, mindig odafigyeléssel teszem. Kizárva a környezetet, csak a zenére koncentrálva.
Na, ez az, amire kevés lehetősége van az embernek, ha már családja van. 🙂
A MONO egy japán poszt-rock banda. Nincs olyan albumuk, amit ne hallgatnék szívesen, de a Hymn to the immortal wind a kedvencem. (Évekbe telt mire sikerült vinylen is megszereznem.) 2009-ben jelent meg, a zenekar 5. lemeze. Egy instrumentális konceptlemez.
Az egész album gyönyörű, ezért csak azt tudom javasolni, hogy a teljes albumot hallgassátok meg! A szokásos gitár, dob, bassgitár mellett glockenspiel, csembaló, orgona.
Valódi dallamorgia! Leírni nem tudom, hallani kell! Hallgassátok odafigyeléssel!
(Egyébként csütörtökön – május 11. – MONO koncert lesz az Instantban!)
Amikor meghallottam Ádám eheti zenéjének intróját és az első verse-t, rá kellett néznem az előadóra, hogy tényleg a Europe-tól hozott valamit? 🙂 A svéd gyökerek és a stílus is azonosak, így hát nem csoda a tévedésem.
@_adamtoldi_: Ezúttal igyekeznék aktuális maradni és egyben színt is vallani a legkevésbé populáris ajánlásommal.
Igen, power metal. Solo project. Klippje sincs. Magnus Karlsson’s Free Fall a gitáros/zeneszerző Magnus projectje és a mostani a 4. solo albuma.
Ő ilyen háttérben megbúvó egyéniség a neoclassical/symphonic/power metal szcénaban, +1 gitáros a Primal Fearben (de nem igazán turnézik velük) és a legtöbben talán a Russell Allen / Jorn Lande project miatt ismerik, akik ilyen top 5 vokalistaként vannak számon tartva a szcénaban.
Az általam kiemelt számban (Nightbird) pedig Michael Eriksen énekel, aki tökéletes párosítás a zene mellé amit Magnus ír, bár a Circus Maximus zenekar miatt jópáran ismerik de én egy másik projectben ismertem meg (Ayreon, amiről tuti fogok még írni valamikor).
Az a huncut helyzet, hogy máris pofátlan módon megtöröm az első epizódban tett „ígéretemet” és most nem a lemezgyűjteményemből hozok egy nótát.
Pedig hjajj, ha lenne belőle bakelit lemez, igencsak ott csücsülne a nappalimban a többi között.
Azán meghallgattam a zenét és meglepődtem rendesen. Aztán elolvastam a leírást és megértettem, hogyan került Attila repertoárjába a muzsika, majd jót nevettem, hogy én is sokszor ilyen alapokon „húzok” be előadókat, dalokat a kedvelt listába.
@attilagyongyosi: Mivel lassan 14 éve Debrecenben élek és pár éve még a lakcímkártyám is ide szól, így úgy érzem nem árt, ha itteni formációkat is támogatok egy kicsit.
Van egy fiatal „suhancokból” álló zenekar itt a pusztában, akik a Heavy Brains névre hallgatnak. Talán le is csúsznak a radaromról, ha nem raktunk volna már le egy-két sört a törzshelyemen a banda pár tagjával.
Megmondom őszintén, még én is csak most ismerkedek behatóbban az eddigi kiadványaikkal, de összességében nagyon tetszik, amit csinálnak, sok-sok fantázia és kreativitás van benne.
Az apropó egyébként nem más, minthogy nem rég voltak az M2 Akusztik műsorában és zenéltek egy örömtelit.
Amit pedig kiemelnék ezen alkalommal, az az „Egymás Holdjai” című számuk, ami egyébként tavaly jelent meg, nem mellesleg pedig egy kissé melankolikus, érzelmes nóta jól eltalált szöveggel és tökéletesen passzoló produceri munkával.
A zenélés sokszor pontosan arról szól, amit Gábor leír a Dope Calypso kapcsán. Vannak akik a hírnévre, a pénzre, a groupiekra vágynak és vannak akik csak zenélnek és kész.
@szoges: Az eheti választottam a Dope Calypso – New Car Stereo c. dala.
A DC egy közel tíz éves garázspunk-alternatív-indie zenekar. Talán a legkisebb, akit követek: Spotify-on havi 2.000 hallgatója van, de a Facebook like-jaik száma sem sokkal több.
A választott dal talán a leginkább POPuláris tőlük, ennek megfelelően kicsit lassú, chilles is. Általában pörgősebbek a zenéik, és néha indokolatlanul rövidek is, nem ritkák a másfél perc alatti dalok, úgyhogy viszonylag gyorsan végigpörgethető a diszkográfia. 😀
Találtam egy Lángolós interjút velük, ahol azt mondják: „Miklósnak semmi hangja, így kézenfekvő volt, hogy csakis ő énekelhet, és mivel az agya képtelen ritmikailag bármilyen függetlenítés kicsiholására, ezért gitároznia is kell. Balázs képzett énekes, ezért őt bosszúból a dobok mögé ültették, Lacinak így nem maradt más kihívás, mint hogy basszusgitár alkalmazása nélkül betöltse a basszusgitáros szerepét.”
Pont így képzelem én is, ők nem a gázsiért játszanak! 🙂 Voltunk egyszer egy Kabinos (tudjátok, a Népszigeten ott lehet inni) koncertjükön (összesen vagy 100-an), ahol az egyik exem megjegyezte, hogy ebben a zenekarban is pont az a tag vetkőzik a koncerten, akinek nem kellene.
Ez eléggé megmaradt. 🙂 Szóval füleljétek meg, én imádom őket!
Kezdem azt hinni, hogy az újraindult Heti Zene népszerűségét mutatja, hogy a múlt heti „vendég ajánlás” után ketten is jelentkeztek nálam, eseti jelleggel ők is szeretnének zenét ajánlani.
Így érkezett a mai dal is Nórától Norkától, pontosabban nem is egy dal, hanem egy egész album. A címadó dalból pedig még számomra kedves remixek is találhatóak az albumon, ami azért meglepett egy ilyen jellegű – hozzáteszem, nagyon kellemes – gitárzenés album végén.
@chanthahca: Jacob Gurewitsch egy dániai zsidó, aki spanyolgitározik, és az album címe pedig „Lovers is Paris”.
Pont akkor talált meg, amikor már szakításban, válófélben voltam, „rongyosra” hallgattam, elég pontosan tükrözött akkoriban.
És akkor a végén jövök én a hétre. Sokat gondolkodtam, hogy ebben a sokszínű felhozatalban mit ajánljak és végül egy olyan zenét választottam, melyet egy Netflix sorozatban, a Te című pszichothrillerben hallottam. A beazonosításban segítségemre volt Siri, pontosabban a Shazam amit használ. Emlékszem még arra, amikor ez a fajta technológia új volt, kb. varázslatként tekintettünk rá.
Az 1990-es születésű Laura Cahen remekül hozza a francia elektronikus és klasszikus zene ötvözését, teljesen átjön számomra az ún. francia életérzés.
Az utóbbi 10 évben 180 fokot változott a franciákkal szembeni világnézetem és mára már nem tagadom, óriási a szerelem. Köszönhető ez annak is, hogy többször nyaraltunk az országban, sőt (kvázi) helyiek vendégszeretetét is élveztük, így kicsit közelebb kerülhettünk a francia kultúrához, életérzéshez, ami talán túlmutat a Kelet-Európából ismételt prekoncepciókon.
Nade, Poussière, magyarul Por. A dal a türelemről és a szerelemről szól és ezt pontosan visszatükrözi a zenei alap. A legendás TB-303-ra hasonlító basszus alap monoton játékossága és a filtertekergetés okozta színek pont azt a feszültséget teszik a zenébe, mint amiről a szövege szól.
I’ll wait for the dust to settle – J’attendrai que retombe la poussière
A YouTube linken pedig az előadónő egy akusztikus verzióval lep meg minket, amiből egyből érthető, miként volt meg a gitár alap először a dalszerzéskor és ebből egy jó producer hogyan csinálta az analóg szinti basszust.
Ha a múlt hét alcíme Erős kezdés volt, akkor a mostani epizód tutira a Kontraszt címet kapná. No, még véletlenül sem a minőség miatt, sokkal inkább a stílusok miatt.
Ahogy számítottam rá, megint remek muzsikák pottyantak be a Tücsök és Bogár szerkesztőségébe (jézusom, ez mennyire boomer már), sőt, még egy meglepetés ajánlónk is van a hétre.
Zoli komolyan veszi a Heti Zenét.
Hogy honnan tudom? A múlt héten az első epizód megjelenése után már elküldte az eheti ajánlását.
Ráadásul olyan zenét hozott, amit instant mentettem is a találóan Jazz elnevezésű listámba – pontosabban 2 teljes albumot mentettem le, mert nagyon szeretem ezt a fajta egyszerű, mégis részlet és tartalomgazdag jazz zenét, igaz nem vagyok aktív rajongó (értem ezalatt azt, hogy aktívan nem keresem és mentem a zenéket – bár mostanában teljesen leszoktam az ilyesfajta „gyüjtögetésről”, talán pont a streaming platformok tették ezt velem?!).
@k0cs0g: Ez egyben egy programajánló is. Avishai egy izraeli, nagybőgős, énekes, aki általában változó összetételű trioval járja a világot. Május 9-én pl az Erkel Színházban ad koncertet. Ahol valami ilyesmire lehet számítani.
A covid lecsengése óta (ami alatt egyébként Avishai zenész haverjaival „kék ajtós” koncerteket adott online, just for fun a videón szereplő fiatal, de rendkívül tehetséges dobos lánnyal, Roni Kaspival és egy azeri sráccal Elchin Shirinovval turnézik.
Mi eddig 4-szer láttuk koncerten, de ott leszünk az Erkelben is 😉
Mondtam, hogy kontraszt lesz. A múlt heti izlandi zene után magyar vizekre evezünk Krisztián jóvoltából.
@utanbetydelse: Unottam lapozgattam az Egyetemi Életet (újság), amikor megláttam, hogy Ghymes koncert lesz a Lovardában. Fogalmam sem volt, hogy milyen zenekar lehet, csak annyit láttam, hogy népzenét játszanak. A Muzsikáson kívül nem nagyon hallgattam népzenét, úgyhogy “miért ne?” alapon elmentem a koncertre – és beleszerettem a Ghymes zenéjébe.
A Rege, a Smaragdváros és a Héjavarázs albumok zseniálisak! A mai napig a kedvenc lemezeim közé tartoznak (sajnálom, hogy bakeliten nem lehet megvenni őket). Bujáki Andor és Pukkai Attila távozásával/kirúgásával a brácsa és a cimbalom eltűnt a dalokból, így a későbbi albumok gyengébbre sikerültek. Legalábbis szerintem.
Ha a három lemez közül kellene választanom, akkor egyértelműen a Rege a kedvencem. Minden dalt szeretek a lemezen, de azért választottam az alábbit, mert egy időben (kb 2 éven keresztül) minden este, lefekvés előtt meghallgattam. Azóta sem untam meg.
Gábor egy olyan dalt hozott, mely egy számomra ismeretlen, de érdekes projektből származik. A magyar Hip-Hop szcéna szerintem soha nem látott magasságokban van, sikerült kinőni a (khm) Rapulők árnyékából és elhárítani az okozott károkat, ugyanakkor van egy fura (ugyan nemzetközi, de ettől még nem jó) trend, amit sajnos idehaza is meg lehet figyelni – ennek elemzésébe most nem fogok bele, ízlésről nem vitatkozunk.
Talán a Hip-Hop zenészeken lehet a legjobban megfigyelni a zeneipari hardver- és szoftvergyártók fejlesztéseinek hatását, mely szerint a zenélés belépő szintje, a belépési küszöb sokkal könnyebben elérhető, mint mondjuk 10 vagy 20 éve. Hogy ez jó, vagy rossz, azt döntse el mindenki maga.
A közel negyven Beatmaking zenéből, amit az M-Squad-osok csináltak ez a tizenkettedik darab.
A sorozat lényege röviden, hogy a srácok meghívott előadókkal közösen alkotnak egy közös dalt, kvázi egy mini Dalfutár. A dalok klipje egy feeling és ‘hogyan készült’ videó-egyveleg, ahol egy kis betekintést is nyerhetünk az alkotói folyamatba. Azért is tetszenek ezek a zenék, mert mindegyik előadó igyekszik azért benne elhagyni a komfortzónáját, amiből meglepő dolgok születhetnek.
Engem megvett anno kilóra, pedig nem mondható kedvencemnek a hip-hop/rap stílus.
Azért nem teljesen légből kapott a mai epizód címe, a Kontraszt. Ádám konkrétan a saját ajánlását szándékosan úgy gondolta ki, hogy az a múlt heti nu-metal zenétől a koordináta rendszer ellentétes pólusába tartozó zenét hozzon mára.
Zörejek, apró tökéletlenségek. Ezek teszik az Ichiru albumot szerintem emberivé és ezzel éri el azt a hatást, amikről Ádám is.
@_adamtoldi_: Gondoltam kontrasztolom az előző hetet és a kedvenc zongoristámat hozom ezúttal.
Márcsak azért is fura a kedvenc megnevezés, mert nincsen masik és azt gondoltam sose lesz kedvenc, mert „magában” a zongora egy idő után kicsit unalmassá válik nekem, mint az instrumentális zenék is úgy általában.
Daigo Hanada egy erős kivétel. A Ichiru album végig egy akusztikus performance, amihez minden zörejt felvesz, ami a zongorán játszással jár. Valójában ez fogott meg elsőre, de a valóság az, hogy valamiért olyan dallamvezetéssel ír dolgokat, hogy az mindig eltalált valamit az érzelmi palettán nálam és nehez nem végtelenítve pörgetnem egy számot vagy albumot.
Nem nagyon van más instrumentális zene, amit aktív figyeléssel tudok hosszan magában hallgatni azon kívül, amit ő ír. 🙂
Gitárzenét ígértem, megjött Péter és gitárzenét kaptunk. És egyben egy szomorú történetet is egy kollégáról (szintén zenész-gyógyszerész).
@longhand: A Spotify sok olyan zenészt hozott, akiknek a dalait évek óta hallgatom visszatérően, de az előadókról igazából semmit nem tudok, néhány alap információn túl.
Cristiano Parato is egy ilyen zenész, akiről annyit tudtam, hogy egy olasz basszusgitáros és valószínűleg azért ajánlotta a Spotify, mert közös projektjei voltak Mike Sternnel, akit sokat hallgattam egy időben.
Pár nappal ezelőtt az eszembe jutott, hogy hiányzik már a basszusjátékának a remek dinamikája, ami helyre tudja rázni az embert jól.
Mivel hosszabb ideje nem hallgattam, megnéztem, hogy van-e új albuma. Láttam, hogy régóta nincsenek új feltöltött dalok.
Rákerestem Googleben és szembesültem a ténnyel, hogy Cristiano 2019-ben meghalt, önszántából. A haláláról beszámoló cikkből kiderül, hogy gyógyszerészként dolgozott egy kis falu patikájában, a zene nem is főfoglalkozása volt. Ennek ellenére komoly zenészekkel működött együtt és hagyott maga után 6 remek albumot.
A 4 napos hét mindenkit megkavart – engem is -, így Vanda last minute ajánlása is befutott és milyen jól tette, hogy küldte!
Talán már megvallottam párszor, hogy kifejezetten nem kedvelem a 80-as évek zenéjét. Persze vannak kivételek, melyek vagy jók vagy szimplán annyit hallottam, hogy az idő megszépítette őket.
Pont ilyen kivétel Vanda által küldött feldolgozás alapjául szolgáló Men at Work – Down Under, kimondottan szeretem. Ez a d’n’b változat pedig pattint is a kedvelt zenék listába 🙂
És még valami: az eredeti dal a Spotify-on 630 millió (!) lejátszásnál tart, ez a feldolgozás pedig 2 év alatt 235 millió lejátszásnál! Elképesztő számok.
Ígértem, hogy van a héten egy meglepetés vendégünk, ő pedig nem más mint Özv. Dízelné Hadházy Aranka, azaz neo21670.
Igazából Marci, és aki ismeri, tudja, hogy benzin folyik az ereiben. Éppen ezért nem lepett meg, hogy egy autós játék, a Forza Horizon egyik trackjét hozta el nekünk.
Yay, nem maradunk d’n’b nélkül a héten sem 🙂
@neo21670: Első lejátszásnál fogalmam sem volt, hogy ez ilyen Forza Horizon OST történet, de az átjött, hogy ennek lesz valami autós vonatkozása.
Gyors Google után legfeljebb csak elméleteket tudok gyártani, hogy Tom Mundellt legalább egyszer kivitte már valaki egy igazi éjszakai csapatásba, ha nem egyenesen a volán mögött ült, mert 4 perc alatt tökéletesen le van festve egy ilyen éjjel összes jelenete: az első gyülekezőn várakozás közben betolt sajtburger-cigi, ami mellett érzed a zizegést a levegőben; a melegedő blokkok által szabadjára engedett egyre nagyobb tempót, a feszes kanyarokat, amiket egyre jobban közvetít a futómű; aztán egy gyors tankolás valami isten háta mögötti, éjjel-nappali kúton, szinte hallod, ahogy az összes kútfejen egyszerre pörögnek a számok, aztán kövér gázzal lőttök ki a következő etapra, tizedmásodpercekre kattan szét, majd össze a kuplung, az összes neuronod az aszfalt mintájával ritmusban sül ki, úgy, hogy az utolsó végehajrát talán már egyikőtök sem érti, hogy éltétek túl, de annyiban egyetértésben álltok az célnál a parkolóban, hogy ha másfél-két órára, a maga törékeny múlandóságában is, de az élet egy lokális maximumát éltétek át: nektek aznapra ez volt az utópia.
És akkor jövök én a hétre. Az idei szezonban most már látom, azt fogom tenni a saját ajánlásaimmal, hogy hagyom a társak zenéit, hogy hatással legyenek rám, befolyásoljanak és a poszt megírásának végén döntöm csak el, mit fogok ajánlani.
Ádám zongoráról írt gondolatai és a zene amit hozott, megihletett és az én hasonlóan instant érzelmi húrokat pengető – igazából vonós, lol – hangszeremet mutatom be egy zenével: a csellót.
A cselló (aka kisbőgő, gordonka). Egy vonós hangszer.
Egyszerűen meghallom és instant libabőr. Nem jöttem még rá a magyarázatára, bár van rá próbálkozás: olyan dopamin löketet okoz, amitől kialakul ez a fura, gerinc tájékon érezhető bizsergető érzés (a tudományos cikk itt, egy érdekes elmélkedés itt).
A zene amit hoztam ennek szemléltetésére, eléggé hatásvadász, már-már populáris, Twilight rajongóknak pedig ismerős.
Egy feldolgozása, csellóra interpretálása Yiruma zenéjének. Igazából ki nem állhatom az ilyen bájgúnárok által érzelmesen előadott zenéket, valahogy zsigerből taszított mindig is ez a fajta újraemésztése és opportunista felhasználása egy műnek. Mondom ezt én, aki többnyire remixeket tett le eddig az asztalra. Irónikus. 🙂
Nade, a hangszer a lényeg és gondoltam nem sokkollak egyből egy Vivaldi vagy Dvořák concertoval 🙂
Arra gondoltam, hogy megosztom veled, adott héten milyen érdekes anyagokról olvastam, milyen könyvet olvastam, milyen podcasteket hallgattam, milyen YouTube videókat néztem.
Nem biztos, hogy minden héten lesz megosztásra érdemes anyag, majd alakul.
Pogi Podcast
Régi nagy kedvencem Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus, régebben a blogjának rendszeres olvasója, újabban pedig podcastjának rendszeres hallgatója vagyok.
Egy időben követtem a YouTube-on az Új Egyenlőség csatornát is, ami szintén a nevéhez fűződik.
Most négy adást ajánlok tőle egyszerre (az egész podcastjén túl), melyeket érdekes volt hallgatni, hiszen alapból magyar aktuál politikától mentes (ezeket a tartalmakat messziről kerülöm), de mégis van benne objektív párhuzam, amit érdemes átgondolni.
Kettő, 2-2 részből álló adást ajánlok, melyek vasárnap reggelente a Radio Café 98.0 hallhatóak „élőben”, de szerencsére Pogi rendre megosztja ezeket a Spotify-on is.
A japán és az izraeli gazdaságról van szó, hogyan alakultak, fejlődtek az évek során.
Della
A Della nevű podcastet, ami a 24.hu égisze alatt működik, nem régóta követem és nem is rendszeresen, de az algoritmusoknak hála jó tartalmakat kapok ajánlóba.
Legutóbb a kiskereskedelem. helyzetéről és az ársapkák hatásáról hallgattam egy nagyon jó adást, ahol a műsorvezető Baka F. Zoltán vendége Neubauer Katalin, a Magyar Nemzeti Kereskedelmi Szövetség főtitkára volt a vendég.
Amiért tetszett a műsor, mert nyíltan beszéltek nem csak problémákról, de megoldásokról is, illetve nem féltek kimondani és tisztázni a sokak fejében tévesen létező fogalmakat. Mint például azt, hogy a kereskedő a vevőért van és a vevőből él, illetve, hogy a profitért dolgozik – amiből a saját költségeit fedezi és természetesen fejlődni is szeretne belőle. Így működik minden (for profit) vállalkozás.
Erős kezdés. Azt hiszem ezt a címet adnám az epizódnak. Nagyon jó zenéket kaptam, teli meglepetésekkel.
A dalokat a szerkesztőségbe beérkezés sorrendjében osztom meg.
Kezdjük rögtön az elején, Zoli abszolút meglepett a húzásával és egy nagyon finom zenét hozott. Vicces, hogy a svéd kötődéseim miatt van már pár listám, főleg jazz muzsikákkal.
Ez egyik legszebb szerelmes nóta a zenetörténelemben. Önmagában a svéd nyelv dallama ad egy kellemes , megmagyarázhatatlan hangulatot. De az, hogy „Vi är ett virus i en statistik” az odab*sz!
Du och jag Är vi ett annat slag? Är vi ett undantag? Du och jag, du och jag?
Te és én Külön faj vagyunk? Mi kivételek vagyunk? Te és én, te és én? Vírus vagyunk a statisztikákban
A zenekar amúgy a ’91 óta létezik. ’98-ban kaptak egy Grammy-t. Abban az évben jelent meg az I Centrum albumuk, amin az Undantag van. Talán ez hozta meg a díjat „artist of the year”, btw. Bár lassan ez a Grammy is olyan, mint a Superbrand, mindenkinek van.
Attila meglepett egy ügyes húzással és bár nem mondom, hogy titkon nem reméltem, igazán örülök neki, hogy a következő üzenettel nyitotta az első ajánlását:
Szeva Robi,
Küldöm hát akkor az első nótát.
Van egy olyan elképzelésem, hogy a bakelit “kollekciómból” válogatok majd és onnan hozok 1-1 dalt hetente.
Erre csak azt tudom mondani, amit Matisz Papa: E örö e bódottá!
Pierce Fulton és Gordon Huntley már jó pár éve ismerte egymást a zene és zeneírás iránti közös szeretetük kapcsán, de ez a kapcsolat akkor teljesedett ki igazán, amikor egy nap Pierce-nek támadt egy ötlete Gordon egyik készülő nótájához és összeültek kicsit jammelni a los angelesi Laurel Canyon hegyei között. Annyira egy hullámhosszon voltak, annyi jó ötlettel gazdagították egymás pár hét alatt, hogy miután Pierce-nek el kellett hagynia Laurelt (lásd a duó neve) megfogadták, hogy azért ezt még kéne folytatni valamilyen formában.
Így szól a legendárium kettejük első és igencsak utolsó nagylemezéről, ami szintén a “Leaving Laurel” nevet kapta. A megjelenés színültig van kellemes, könnyen fogyasztható breakbeat/house/alt nótákkal, igazából körülírni is nehéz. 2021 egyik nagy meglepetése lett számomra.
A Falling Apart egy olyan dal, amit biztos, hogy újraindítasz, amint véget ér.
Pierce Fulton 2021. április 29-én, mindössze 28 évesen öngyilkos lett, a lemez pedig poszthumusz, augusztus 20-án látott napvilágot.
Krisztián történetén jót mosolyogtam, hiszen egy újabb bizonyíték arra, hogy a zene összeköt! A majd 9 perces mű pedig tele van fordulatokkal. Az izlandi zene nagyon jó választás, én ugye más vonalon, de szintén Izlandhoz kötődöm zeneileg a GusGus kapcsán, aki az évek során most már biztosan mondhatom, hogy a kedvenc csapatommá nőtte ki magát.
Helga, köszi!
@utanbetydelse: 2009-ben egy válogatáslemezen hallottam a Köld című dalt, ami az azonos című albumon jelent meg. A zene post-metal, senkit ne ijesszen meg a kezdeti darálás. Gyönyörű dal! A lebegő dallamok és a kántáló jellegű, izlandi nyelvű ének együttese…tökéletes! Ha meghallgatod, felsejlik előtted a fagyos, sötét és komor észak.
Ugyanakkor fogalmam sem volt, hogy miként szerezhetném meg a teljes albumot. Nem találtam az országban olyan lemezboltot, ahol forgalmazták volna és külföldről rendelni borzasztó drága lett volna, legalábbis a rezidensi fizetésemhez képest.
Egy-két hónappal később beosztottak hozzám nyári gyakorlatra egy végzős külföldi orvostanhallgatót. Egy gyönyörű, szőke lányt, Izlandról! Persze rögtön megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e a Sólstafirt. Nem is hallott róla. 🙂
Az a néhány hetes nyári gyakorlat gyorsan eltelt, utána hazautazott Reykjavíkba.
Valamikor augusztus végén ügyeletes voltam. Hívott a portás, hogy egy lány vár a portán. Nem beszél magyarul. Helga volt. Visszautazott Magyarországra, hogy kipakoljon az albérletéből, mielőtt végleg elhagyja az országot. És elhozta nekem a Köld különleges, limitált kiadását.
Végre meghallgathattam a teljes albumot, ami azóta is az egyik kedvenc lemezem.
(Helgával azóta nem találkoztam, de időnként hallatt magáról a Facebookon. Nem rég Svédországba költözött. Írt, hogy nem tudunk-e találkozni valamikor.)
Egy vallomással kell kezdenem. Sosem szerettem a System of a Down-t. Meg a stílust sem, amit képviselnek. Aztán egyszer átkattant valami és elkezdtem érteni a zenéjükben pontosan azokat az érzéseket, amiket Gábor is leír. Ja, nincs karakterlimit 🙂
@szoges: Robi nem mondta, mennyi a karakterlimit, úgyhogy igyekszem rövid lenni, ez már az! 🙂
Így első bálozóként sokat gondolkoztam rajta, mi legyen az első zene. Aztán arra esett a választás, ami mostanában először eszembe jutott, hiába nem igazán populáris. A System of a Down (SOAD) amerikai alterrock együttes A.D.D. (American Dream Denial) dala. Érdekesség, hogy örmények a zenekari tagok, és már a kilencvenes években is dalszövegben szólaltak fel a háborúk és az értelmetlen terror ellen.
Némi szomorúsággal tölthet el minket, hogy 2023-ban hozzánk is (ismét) ennyire közel került a háború. Nálam ez a zene tökéletesen reprezáltálja azt az érzéskupacot, amit ezzel kapcsolatban érzek. Dühöt, elkeseredettséget, ugyanakkor tenni akarást — ezek a hullámzások szerintem benne vannak a dalban is.
Hogy kicsit a múltba is révedjünk, az együttes tinikorom egyik meghatározó zenekara volt. Már a 2000-es években is ámulva néztem a rögzített felvételeket, hogy micsoda koncerteket tudnak adni, teljesen őrültek. Az 1995-ös alapítás óta egyetlen egyszer jártak Magyarországon, 1998-ban a Slayer előzenekaraként, de akkor még itthon nem igazán voltak ismertek, kevés volt az internet.
A Szigeten egyszer majdnem felléptek, aztán országunk sajnos kiadott egy baltás gyilkos néven elhíresült férfit Azerbajdzsánnak, aki egy örmény férfi haláláért is felelős volt, emiatt igencsak megharagudott ránk az egész örmény nép. 2020-ra rehabilitáltak minket, mert úgy nézett ki, hogy egy Arénás koncert szerveződik, aztán beütött a Covid, úgyhogy ez is meghíusult.
Remélem, hogy hamarosan újra Európába is téved a zenekar, mert így huszonév után most már tényleg megnézném őket! 🙂
Ádám, Ádám…a szívbajt hoztad rám! Az első pár ütemet meghallva, mondom MIVAN?! Ez biztosan valami tévedés lesz tőled, hiszen ez már-már egy holland gabber nóta. Aztán elolvastam a leírását és megértettem.
@_adamtoldi_: Finn banda, akik az arrafelé kevésbé klasszikus nu metal vonalon mozognak. Van benne elektronikus veretéstől a screamingen át minden. Elég jól passzoló előzenekar voltak az Electric Callboy budapesti koncertjéhez. Bónusz infó, hogy ők is képviselték a finneket Eurovizion, de ellentétben a Lordival, nem nyertek 🙁
Az én ajánlásom is lehet, hogy meglepő lesz azok számára, akik ismerik a zenei ízlésemet, munkásságomat.
Kevés annyira megosztó zenekart/formációt ismerek, mint az Emil.RuleZ!
Eleve már, milyen név ez?! Rulez…Emil, meg Winkler, meg Eldé? Mi van?!
Szóval van aki imádja, van aki utálja. Az Emil.RuleZ! hallgatásához meg kell érni, fel kell nőni. Hegyi Gyuri szövegei a humor mögött nagyon komoly és mély mondanivalót rejtenek sokszor – persze nyilván az Emil.Rulez! kapcsán ez is sok vitára adhat okot.
A Kukuruku ugyan kicsit szomorkás, de nagyon tudok hozzá kapcsolódni, hiszen évekig én is „céges autón ér a révbe” ember voltam – de erről majd egy későbbi posztban.
A szövegek mellett zeneileg is zseniális az Emil.RuleZ!, pont azokat az akkordmeneteket pengeti meg Hajós, amire az én lelkem tud rezonálni. A bossa novát ugyan túlzottan szereti, de nem tudok rá ezért haragudni.
Itt szeretném viszont még azt kiemelni, hogy amit Hajós művel a Dalfutárral most már évek óta, az a létező legjobb dolog, ami a magyar médiában történhetett és el nem tudom mondani, mennyire örülök a sikerének.
Na jó, nem bírom ki. Miközben a Kukurukuhoz kerestem YouTube linket, megtaláltam ezt a covert, amit egyszerűen nem tudtam ott hagyni és nem megosztani veletek – versenyen kívül 🙂
A blogoláshoz visszatérésemet bejelentő posztban ígértem, hogy jönni fog. Hát íme, elindítom útjára az én kis főnix madaramat, a Heti Zene S04 a mai nappal hivatalosan is kezdetét veszi.
Egyből helyreigazítás. Szóval a mai egy soft launch igazából, röviden bemutatom a projektet, a résztvevőket és, hogy miért kértem fel őket.
A Heti Zene
A Heti Zene alapötlete egy 30 napos dal kihívásból indult, ahol a feladat nagyon egyszerű volt: minden nap más szempont alapján kellett egy-egy dalt kiválasztani, volt aki anno ezt Facebookra posztolta, én a blogon csináltam belőle sorozatot.
Innen már csak egy lépés volt a Me Gusta – Napi Zene (a történetét itt írtam le, ismét köszi Gyuri! 🙂 ), aminek még kódneve is volt, akkoriban nagyot ment a „Me Gusta” mém.
A Napi Zene 59. részből állt, majd átálltunk Heti Zenére, kényelmesebb volt mindenkinek, a kedves olvasó pedig ugyanannyi zenével gazdagodott, csak tömbösítve.
Eleinte YouTube videok linkjei kaptak helyet a posztokban, melyek egy része mára sajnos már eltávolításra került, illetve valamit maga a YouTube mókolt a beágyazásnál (vagy csak a WordPress frissítések kavartak be), de sok régi posztban, így a 30 napos dal kihívás, a Napi Zene és a Heti Zene posztjainál nem látszanak a még elérhető videok sem.
Elkezdtem kijavítani őket, idővel remélem a végére érek.
A szereplők
A negyedik évadhoz felkértem kettő, az első Napi Zenében is oszlopos tagot, illetve új ajánlótársakat is.
Mindenkit a Twitterről ismerek – igen, arról a Twitterről, amit éppen elhagytam. Azt hiszem 🙂
Internetes forgalomszámláló. És nagyon megbízható „szállítója” a gitár alapú zenéknek. Persze nem szeretném őt ebbe a skatulyába szorítani, de mivel saját maga is pengeti a húrokat, szívéhez ez áll közel. Egyik legjobb ajánlási élményem vele kapcsolatban a Napi Zene 17. részében volt, amikor is az azóta egyik kedvenc filmemmé avanzsált Midnight In Paris betétdalát hozta nekem.
Korábban Endoril, Endy Smyl, Chipa néven futott, aztán megkomolyodott, férj és senior fejlesztő lett 🙂
Két remix projektben is alkotótársam volt, külön-külön készítettünk egy-egy remixet a George Smoog duó számára. Régóta próbálom rávenni Attilát, hogy csináljunk közösen valami zenei projektet, de kb. mindketten lendület és idő hiánnyal küzdünk, szóval ez még várat magára.
Attila a legutóbbi Heti Zene óta lelkes bakelit gyűjtő lett, szép csendben növeli a ropogós EDM bakelitek számát. Remek érzékkel választ (szívemhez közel álló) zenéket, nagyon örülök, hogy ismét vállalta a feladatot.
Vandát kb. 2013 óta ismerem és azon túl, hogy némileg rokon szakmája van (ész ő is, csak durvább: vegyész), nagy d’n’b (magyarul drum and bass) rajongó. Üde színfoltja lesz az ajánlásoknak, főleg, mert magam is szeretem a stílust. Valahol megvan még a Roni Size bakelitem (Brown Paper Bag, mekkora zene!), ami 97-ben jött le a gyártósorról – Vanda ekkor még biztosan nem ezzel a stílussal ismerkedett, most viszont ő tud majd nekem újat mutatni, hiszen aktívan már nem követem a d’n’b szcénát.
Ádám a recruiterek világában dolgozik és messze földön arról híres, hogy nagyon segítőkész HR témákban. Többször fordultam hozzá tanácsért és bár IT területre specializálódott, mindig tudott nekem is tanácsot adni egy-egy állás váltás előtti-közbeni-utáni helyzetben.
A zenei ízlése teljesen más, mint az enyém, bár ez ugye egy érdekes kérdéskör. Mindig büszke voltam arra, hogy mindenevő vagyok és tényleg, legalább egyszer meg szoktam mindent hallgatni. Az már más kérdés, hogy még az általam kedvelt stílusokban is van, hogy 5-10 mp alatt el tudom dönteni, hogy kuka egy dal vagy se.
Nade, nagyon várom Ádám ajánlásait is, mert szerintem jó pár finom muzsikát fog hozni.
A zord nick ne tévesszen meg senkit. Zolival főként pénzügyi területen voltak eszmecseréink, de egy ideje felfigyeltem a tőlem szintén eléggé távol álló zenei ízlésére. Igen, jól sejted a mintát, direkt keresem a számomra új zenéket, stílusokat!
Van egy olyan érzésem, hogy lesz zúzda szép számmal!
Krisztiánnal az alapképzésünk legalább akkora átfedést mutat, mint Vanda esetében, igaz egy másik irányból, az élettudományok irányából. Orvosként dolgozik, nem régóta követjük egymást Twitteren, de az rögtön feltűnt, hogy széles sávban mozog az ő zenei ízlése is. Ráadásul szintén bakelit rajongó, titkon bízom benne, hogy a gyűjteményéből fog válogatni ajánlásokat.
Mindenki Szögije. Több szállóige büszke tulajdonosa, csak remélni merem, hogy nem lesz semmi gond a posztoknál és nem fog semmi csak úgy véletlenül, minden ok nélkül elromlani! 🙂
Szögivel kb. 4-5 éve tervezzük, hogy indítunk egy közös podcastet (most úgyis reneszánsza van), a megszűnt és mindkettőnk által kedvelt Abszolút Hallás Rádió podcast nyomdokaiba léptünk volna. De a remény hal meg utoljára, ki tudja mit hoz még az elkövetkező 10 év!
A listák
Alapvetően két lista fog készülni: egy Spotify és egy YouTube lejátszási lista. A posztoknál a Spotify lejátszót ágyazom majd be, de minden esetben (amikor lesz elérhető link) a YouTube linket is meg fogjuk osztani, ha valakinek nincs Spotify előfizetése, vagy épp más streaming platformot használ.
És már csütörtök van…kifutottam az időből, szerdán akartam ezt a bejegyzést kitenni, mivel minden héten szerdán fog megjelenni a Heti Zene S04 újabb epizódja.
Ismét úgy döntöttem, hogy közel 5 év kihagyás után elkezdek blogolni. Több, egymással párhuzamosan futó folyamat vezetett ide, melyekről szeretnék majd bővebben is írni.
Az első és legfontosabb, hogy régi oszlopos tagokkal és nagyon izgalmas új tagokkal újraindul a Heti Zene, immár a negyedik évaddal.
Szeretnék írni az életem 2023.01.06 – 2023.04.14. között zajló eseményeiről is, kipróbáltam milyen elmenni egy alkotói szabadságra. Felmondtam a munkahelyemen és belevágtam a „semmit tevésbe”. Sok érdekes tapasztalatot szereztem, melyeket még magamban is le kell tisztázni.
Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy rájöttem (ismét): a Twitter már nem az én platformom, nem ad hozzá a napjaimhoz, inkább elvesz. Próbálkoztam különböző hackekkel, miként lehet úgy alakítani a rendszert, hogy számomra hasznos legyen és a nap végén inkább adjon, mint elvegyen, de be kell látnom, ez már nem megy.
Az eltelt közel 5 évben rengeteg értékes tartalom „maradt bennem”, köszönhetően annak is, hogy a micro blogolás (aka Twitter) megadta az instant „kiírom magamból” élményt és az ezzel járó instant visszajelzés élményt, de ez közel sem ugyanaz, mint amikor leülsz egy üres poszt elé, összeszeded a gondolataidat, rendszerezed őket majd szép kerek mondatokba foglalva leírod őket.
Kár lenne mindent a fenti dopamin ciklus rovására írni, többször éreztem, hogy írnék, de aztán győzött az „á, minek? kinek? miért?” érzés – és végül a fiókban maradt. Volt ebben azért félelem is. Minél kevesebbet osztok meg magamról, magunkról, a történésekről, a véleményemről, annál jobb – több helyről is kaptam a jó tanácsot és ha visszanézek a soron (ugye 2010, 2014, 2018, 2022, khm…), nem teljesen volt ez a tanács alaptalan.
És ne hanyagoljuk el azt a tényt sem, hogy természetes módon, ahogyan mindenki más, én is idősebb lettem. Talán megfontoltabb, bölcsebb, bátortalanabb, gátlásosabb. Ami jó ötletnek tűnt 25-30 évesen, az már nem az 39-44 évesen. Persze még mindig ott van bennem az egészséges kíváncsisággal bíró gyerek, de egyre nehezebb előcsalogatni.
Egy ideje (2-3 éve) gonosz módon tesztelem az ismerőseim és az „ismerőseim”. A dolog lényege annyi, hogy a születésnapomkor deaktiválom a Facebook profilomat és figyelem, mennyi köszöntőm lesz aznap. A Facebook kifigyelhette a metódust (nem valószínű), mert tavaly a T+1 napon reaktivált fiókba elkezdtek jönni a köszötések – mintha T nap lenne.
Idén már nem kellett trükköznöm, mert azon szerencsés emberek közé tartozom, akik végleg törölték magukat eme csodás szolgáltatásból.
Virtuális törődés
Az évek során egyre kevesebb köszöntés érkezett ennek köszönhetően, a tendencia szomorúsággal töltött el. Akikkel beszélgettem a kérdésről, megmagyarázták: nincs a jelenséggel semmi probléma, az én feladatom is a kapcsolatok ápolása, fenntartása, ebben a social média csak segít.
Még mielőtt: nem vágyom órákon át érkező notifikációkra a jeles napon, sem sms/iMessage/Messenger/bármi üzenet áradatokra. A jelenség – és tőlem függetlenül – a lényeg. Ez nem picsogós bejegyzés akar lenni.
Hogy tényleg nem a köszöntés elmaradása zavar, zavart, arra csak most jöttem rá. Pont a fordítottja zavaró, a felületes, virtuális léleksimogatás, törődés, „kötelező jófejség”. És ez az, amit sajnos nem vesz észre az ember, csak szimplán megszokja. Ez lesz a normális, a megszokott. A különbség csak a social media elhagyásakor lesz szembetűnő.
Azon ismerőseim számára, akikkel nem tartom a Facebook/social világon kívül a kapcsolatot, kb. megszűntem létezni. Korábban csak a posztok, státusz frissítések, képfeltöltések jelentették az impulzust számukra velem kapcsolatban. És a rendszer figyelmessége, hogy szólt jeles napokon.
Próbáld ki: ha deaktiválod magad, vajon hányan fognak rólad megemlékezni?
Ami mégis jó
Aki fontos, itt van. Akinek fontos vagyok, emlékezett rá(m). Aki fontos, azon így fókusz van. Nem a virtuálison, nem a felületesen.
Idén több okból kifolyólag is úgy döntöttünk, hogy külföldre csak egy rövidebb nyaralásra megyünk a szomszédos Szlovéniába.
Igazából egy Twitteres cimborám @tormaatti osztotta meg rendszeresen egy szlovéniai turistahelyeket népszerűsítő fiók posztjait és innen jött az ötlet: menjünk el a Bledi-tóhoz.
Tervezés
Gyorsan nekiálltunk szállásokat keresni, első olvasatban úgy tapasztaltam, hogy az olasz és osztrák szálláshelyeknél kb. másfélszer drágábbnak tűntek. Ez kicsit vissza is vetett a keresésben, de végül a spontán nyaralásszervezés jegyében kb. 4 szálláshely megtekintése után lefoglaltunk a booking.com-on egy szimpatikus szállást, Hotel Marko, Portorožban. A Bledi-tó meglátogatását inkább őszre halasztottuk.
Ha te is foglalnál a booking.com-on, ezen a linken 15USD kedvezményt kapsz – és én is a következő foglalásomból. Járjunk jól mindketten! Köszi!
A szállásnak kimondottan jók voltak az értékelései, a térképen láttuk, hogy jó az elhelyezkedése és külön szimpatikus volt, hogy kvázi saját strandja van.
Utazás
A tőlünk 440km-re levő Portorož megközelítése rendkívül egyszerű: M7-es autópálya, M70-es autóút, Mariborig (a második legnagyobb szlovén város) A5-ös autóút, majd az A1-es autópálya Koperig és onnan még egy kis H5-ös autóút. A matrica itthon megvásárolva 7 napra 5150 Ft-ba kerül.
A Razdrto (igen, 4 mássalhangzó egymás után, de mégsem zmrzlina) városka után megszaporodnak a kétnyelvű kiírások, ezen a részen ugyanis a szlovének mellett olaszok is élnek, éltek. Ez bevallom a komfortérzetemet jelentősen javította, Horvátországban például kifejezetten idegesít, hogy nem értek a feliratokból, beszédből egy mukkot se…
Az út végig kifogástalan, a benzin olcsó, a sebességhatárokat érdemes betartani. A forgalom viszonylag nagy volt, pedig hétfőn utaztunk.
Első nap, Portorož (Portorose)
A szállást könnyen megtaláltuk, a Hotel Marko mondhatni központi helyen található. A recepción gyorsan átestünk a check-in-en, a recepciós angolul mindent elmagyarázott. Lepakoltunk a szobában, majd irány a beach! A Meduza Beach a hotellel szemben, az utca túloldalán található. Különlegessége, hogy három részre tagolódik: két füves, betonozott szakaszra, mely egy exclusive részből, ami az 5*-os szállodák vendégeinek ingyenes, mindenki más számára díjköteles, és egy 4*-os részből áll, mely a 4*-os szállodák vendégeinek ingyenes, mindenki más számára díjköteles illetve egy homokos partszakaszt magában foglaló „városi strand”, mely mindenki számára ingyenes.
Meduza Beach
Mindhárom részen fizetni kell a napernyőért, a mi esetünkben ez két napágy + napernyő esetében 17€-t tett ki. Odamész, leülsz valahova ahol üres, majd kis idő múlva jön egy srác egy mobil eszközzel és mobil nyomtatóval, beregisztrálja a kívánt ágyat, napernyőt, ha jó kedvében van ad egy kis kedvezményt és egy karszalag szerűvel megjelöli, hogy foglalt.
A nyaralás végére összeállt a kép, Portorož a Rimini-Binione-Jesolo vonal szlovén megfelelője.
Ez nem a mi szállodánk, ez a Kempinski
A partszakasz bár minőségi és kellemes, a vízről ez már nem mondható el: Balaton szintű tengervíz, lekerített öböl. Az Adriáról nem feltétlenül ez a kép ugrik be. Ha az Adria számodra is a hűvös, kristálytiszta tengert jelenti, akkor itt nem azt fogod megtalálni. El is döntöttük, hogy másnap egy másik partszakaszra megyünk.
Mivel olvastuk a bookingon, hogy jó a szálloda étterme, ezért az első vacsorát oda terveztük.
Nem csalódtunk! Nagyon ízletes ételek, jó kiszolgálás, elfogadható árak.
Az árszínvonal nem alacsony, ez tény. De ahogy számoltam nem drágább egy-egy igényesebb (nem felsőkategóriás) budapesti vagy Balaton parti étteremnél.
Második nap, Piran (Pirano)
Ingyenes buszjárat
Mindenképpen el akartunk menni megnézni ezt a kis hangulatos várost. Tudtuk, hogy a városba nem lehet behajtani autóval, így csak az ért minket meglepetésként, hogy a „lenti” parkoló megtelt, vissza kellett kanyarodnunk a fentihez. 1,2 € óránként a parkolás, ami se nem kevés, se nem sok, viszont kicsit messze van a belvárostól. Ezt a „békát segít lenyelni” a parkolóházhoz ingyenesen adott szolgáltatás, a légkondícionált, kultúrált és igaz fura időzítés szerint, de kb. 5-10 percenként járó buszjárat.
A Tartini térig kellemesen utazhatsz, ahonnan az egész falucskát körbe tudod járni. Nem árulok zsákbamacskát: totálisan beleszerettünk Piranba! Hangulatos kis utcák, remek tengerpart, kitűnő éttermek, remek kávézók. Hogy mindezt honnan tudjuk?
Tartini tér
Miután közel 40 fokban felmentünk a templomig, majd vissza le a Tartini térre, az egyik kávézóban a téren a pincér meglepett minket egy „Tessék! Köszönöm!” megszólalással. Ahogy kifigyeltük, minden nációhoz volt pár szava a saját nyelvén, a mellettünk ülő franciáknak is így próbált imponálni. Sikerült.
Szent György templom
Aztán ott van a tengerpart: a félsziget (jó, igazából földnyúlvány) igazán ideális déli-dél-nyugati tájolású, így szinte folyamatosan éri a nap, de akad azért árnyékos rész is. Miután teljesen megkerültük ezt a földnyúlványt, a templom sziklái alatt egy köves strandon táboroztunk le.
A fárasztó strandolás után visszagyalogoltunk a Tartini térre, ahol pillanatokon belül érkezett a légkondis busz, mellyel vissza tudtunk menni a parkolóházba.
Mivel teljesen belezúgtunk a városba, eldöntöttük, hogy vacsorázni is itt fogunk, így visszamentünk kis felfrissülés után Piranba. A napközben felfedezett étterem soron mentünk pár kört, mivel 7 óra magasságában szinte mindenhol teltház volt. Illetve követtük a szabályt, hogy ahol kevesen vannak, az gyanús.
Választásunk úgy kb. megérzés alapján a Pavel éterremre esett, az áraik is rendben voltak, a személyzet pörgött, az étterem is jól nézett ki. Mivel minden asztalra ki volt helyezve a „Foglalt” tábla, a főúrnál érdeklődtünk…10 perc múlva tud adni asztalt, de ha gondoljuk menjünk át a Pavel 2 (!) étterembe, ugyanaz a menü, ugyanaz a minőség, ugyanazok az árak. Átmentünk, ott hasonló volt a helyzet, de az idős néni (akit valami tulaj félének néztünk) egyből megbontott egy 8 személyes asztalt, így lett helyünk.
Piran by night
A vacsora alatt hol németnek, hol franciának néztek, ennek megfelelően választották ki a pincérek a kommunikáció nyelvét, de mi ragaszkodtunk az angolhoz, ők pedig szépen átváltottak arra. A pincérek szinte kivétel nélkül 50+ voltak.
Az étel remek volt, kedvesek is voltak, gyorsak is voltak, kaptak is szép borravalót (meg is lepődtek). Itthon – egy közben előkerült utikönyvben… – megtaláltuk az infót, hogy sikerült az egyik legjobbnak mondott éttermet kiválasztani.
Árak kérdése: úgy tűnt, hogy a tengeri ételek olcsóbban voltak mint Olaszországban, a többi étel az azonos vagy picivel talán olcsóbb. Becsapós lehet az üzletekben is a 22%-os ÁFA, sok itthon is kapható termék olcsóbb – de igazából az ÁFA tartalom miatt. Összességében elmondható, hogy Nyugat-európai az árszínvonal.
Harmadik nap, Izola (Isola)
Nyakunkba vettük a környék következő látványosságát, Izola városát. Ez már egy nagyobb település, van saját kórháza és érződik rajta a városias jelleg – értsd nem az a tipikus üdülőfalu.
Parkolás a városközpontban itt is egyszerű, kényelmes. A kasszánál egy nyilvános WC, melyre igaz kicsit helytelenül, de magyarul is ki volt írva, hogy „nyilvanos vécé”.
Zeneiskola
Az óváros felé vettük az irányt, „toronyirányt”, hangulatos kis hely ez is. Nagyon szép épületekkel, a helyi zeneiskola épülete érdekes látványt nyújtott. Csakúgy mint a városközpont platán sora, ami már-már a dél-francia, provence-i hangulatot idézi.
Egyszercsak beach
Térkép nélkül „érzésre” közlekedtünk, megyünk-megyünk, majd egyszercsak a kis utcákból kiérkezve előttünk van egy szépen kiépített beach, tele emberrel!
Jó infrastruktúra
A metódus itt is hasonló, mint Portorožban, leülsz a kiválasztott napernyőhöz, majd jön a srác, nyomtatja a jegyet. Az ár itt egy picivel olcsóbb volt, 15€ a két napágy egy napernyő kombó.
A tenger itt tisztább, köves az alja és vannak kiépített kapaszkodók a bemenetelhez, illetve stég szerű építmény is, amiről bár hivatalosan tilos az ugrálás, a gyerekek mégis művelik – saját felelősségre 🙂
Azt hiszem kivétel nélkül minden partszakaszra elmondható, hogy jó ha van nálad tengerjáró cipő – vagy mi a neve. Kényelmesebbé teszi a ki-be járást a vízbe.
Hazaút, Ljubljana
A bőséges reggeli után elindultunk a közel 4 órásra tervezett hazaútra, melybe beiktattunk egy városnézést: a főváros, Ljubljana következett!
Ljubljanica folyó
Útközben elolvastunk pár hasznos tanácsot a városról, így kb. tudtuk mire számítsunk, mely helyeket keressük fel. A belváros nagyon hangulatos, a Ljubljanica folyó szépen keretezi az óvárost. Egy nagyon hasznos tanácsot kaptunk egy oldalon: ha a várat látjuk és a folyót követjük, nagy baj nem lehet látványosságokban! És ez tényleg valid!
Ljubljana, Tromostovje – Hármas híd
Ami feltűnt a városban – bár erről is olvastunk korábban -, hogy iszonyat nyugalom van, az emberek nem idegesek, sőt, se autó, se ember nem volt elviselhetetlenül nagy mértékben. Ez betudható az augusztusi időpontnak is, de szerintem majd ősszel, amikor visszamegyünk a Bledi-tóhoz, leteszteljük a helyzetet.
A kevés autóra talán magyarázat a rengeteg kerékpáros, akik mindenfelé megtalálhatóak és egyikőjük sem idegbeteg: a kacsázó turisták (incl. én) között teljes nyugalommal, megértéssel és türelemmel kerülgetnek. Még csak le sem csengettek egyszer sem!
Hipster „hentes”
A folyóparton érdemes végigmenni, a vár felőli oldalon, nagyon hangulatos éttermek, kávézók vannak, mind kicsit hipszteres, de eredeti designnal.
A nap zárásaként fel akartunk menni autóval a várba, amit könnyen meg is tehettünk, azonban a vár előtti parkoló tele volt. Egy fiatal 20 év körüli srác irtó kedvesen, a problémánkat megértve közölte tökéletes angolsággal, hogy mi a helyzet. Megkerdezte, hogy a várat szeretnénk-e megnézni és egyből 2 alternatívát is ajánlott, hogyan tudunk lentről feljutni.
Sajnos ezeket az alternatívákat elmosta az eső, épp akkor csapott le egy durva nyári zápor, így a várat meghagytuk a következő alkalomra.
A 4 napos nyaralás elmélete
Arra jöttünk rá, hogy a jövőben két féle nyaralást fogunk eszközölni: vagy minimum 2 heteset vagy több 4-5 naposat. Akárhogy is elmélkedtünk, mindig az jött ki, hogy ez az időtartam pont ideális. Mert mi szokott történni egy 7nap/6 éjszakás tipikus nyaraláson? Úgy 4-5 nap után megunod a helyi éttermek kínálatát, a szálloda reggelijét és az utolsó 2 nap úgyis csak a siránkozással telik, hogy már menni kell haza.
A totális kikapcsolódáshoz kell legalább 2 hét, a tipikus 7 napos megoldás talán a legrosszabb.
Összegzés Szlovéniáról
Röviden? Instant szerelem!
Kicsit hosszabban? Nem várt instant szerelem!
Az emberek kedvesek, igazi európai módjára viselkednek, mindenhol beszlétek angolul vagy legalább megértették. Az üdülőövezeteken érződik, hogy megértették, a turistákból élnek és ennek megfelelő kedvességgel (és nem a balatoni utálattal) állnak neki. Valószínűleg a fizetésük színvonala is más, mint balatoni társaiké, de na.
A főszezonhoz képest nem volt tömegnyomor, kellemes, nyugodt környezetben tudtunk sétálni, közlekedni mindenhol. Ennek okát szintén nem tudom, lehet hogy csak „ennyi van” ebben a régióban, de ez számomra kifejezetten szimpatikus volt.
Amit még megfogalmaztam, hogy a szlovén riviérán találkozott a mediterrán életérzés és a németes-svájcias-skandinávos „tüchtig” szemlélet.
Infrastruktúra jól átgondolt, jól karbantartott, tiszta. Minden arra irányul, hogy az ide látogató vendég jól érezze magát! És bár olcsónak nem mondható (de drágának sem), az ár/érték arány szerintem ideális. Nem éreztem sehol sem azt, hogy itt csak azért, mert turista vagyok, le akarnak húzni. Persze, a szokásos kisboltos húzások itt is megvannak, a 0,4€-s ásványvíz az óváros közepén 1,5€ (1 literes), de ez azt gondolom belefér.
Lehet, hogy a friss, sós levegő miatt kitisztult az orrom és jobban éreztem az ízeket, de az ételeik rendkívül zamatosak, frissek, jó minőségűek voltak.
Az ország látványra sem utolsó, vannak alpesi hegyek (Júlia Alpok), mediterrán tengerpart (Szlovén riviéra), tavak, barlangok, túrázási lehetőség, síelési lehetőség…
Vannak a YouTube-nak olyan bugyrai, ahol (jó, azért nem túl nehezen) rá lehet akadni olyan elvakult és elhivatott csókákra, mint Will Matthews aki régi dolgokat (szerszámokat) újít fel.
A láncfűrész felújító videója kapcsán két dolog jutott eszembe:
a csávónak rendesen elgurult a gyógyszere, irigylem a kitartásáért
egy 1960-as eszköz is milyen bonyolultnak tűnik egy hozzá nem értő (én) félnek, csodálatos dolgokra képesek a mérnökök
A mai nap felfedeztem, hogy megjelent egy könyv, melyet a témája miatt szívesen megvásárolnék.
Bravó, szép mondat, konkrétabban?
Nem a tényleges könyv lesz a főszereplő ebben a bejegyzésben, hanem a folyamat, melyet végigjártam és elgondolkodtatott.
Keresés
A szerző és a cím alapján elindultam az online (is) megtalálható könyvesboltok kínálatában és miután eltérő kedvezményeket találtam, gondoltam megkeresem a kiadót, kihagyva ezzel a köztes értékesítési láncot, jobban szponzorálva a szerzőt, a kiadót.
Libri, bookline, eMAG/Líra és a kiadó. Azért csak ennyi, mert ők árulják a szóban forgó könyvet.
Az eltérések
A könyv alapára: 4.800.- HUF
Libri: 5% kedvezménnyel 4.560.- HUF
bookline: 15% kedvezménnyel 4.080.- HUF
A kiadónál: 20% kedvezménnyel 3.840.- HUF
Líra, eMAG: 15% kedvezménnyel 4.080.- HUF
Hmm…rendeljük meg a kiadónál, úgyis ez volt a terv!
Harmadik fél díja: a szállítás
Libri: széles bolthálózatuknak hála a közelben át tudnám venni ingyenesen. Átvételi ponton (ami lehet Magyar Posta, Coop, Immedio, OMV kút stb…rengeteg) 790.- HUF, házhoz szállítva 890.- HUF.
bookline: Átvételi ponton (ez esetben Magyar Posta) 690.- HUF, Foxpost 690.- HUF, házhoz szállítva 790.- HUF, Bookline Express szolgáltatással 3.990.- HUF, de ez csak Budapesten és környékén érhető el.
A kiadónál: személyes átvétel Budapesten ingyenes, házhoz szállítva futárral 975.- HUF.
Líra: itt ismét kánaán a lehetőségekben! Könyvesbolti átvétel, szintén a közelben át tudnám venni ignyenesen. Házhoz szállítva futárral 799.- HUF, Foxpost 590.- HUF, Pick Pack Pont 590,. HUF, PostaPont 590.- HUF.
eMAG: itt bár a tényleges szolgáltató a Líra, csak házhoz szállítási lehetőség van, ami 799.- HUF.
Az „elemzéshez” fontos információ, hogy számomra a szállítási módok között igazából nincs nagy különbség, sőt, talán a házhoz szállítás a legkényelmetlenebb (nem vagyok itthon napközben). Az átvételi pontos, a postai csomag és az üzlethálózatban (nem Bp.) történő átvétel a legkényelmesebb.
A morális dilemma
Az eredeti motiváció a keresésre kettős volt: a legjobb ár megtalálása és lehetőleg a szerző, kiadó direkt támogatása (köztes lépcsők minimalizálása).
Nézzük az „önző”, egyéni, vevői oldalt költségminimalizálás szemszögéből.
Libri: 4.560.- HUF
bookline: 4.770.- HUF
A kiadónál: 4.815.- HUF
Líra: 4.080.- HUF
eMAG: 4.879.- HUF
Ebből jól látszik, hogy a Líra a nyerő. És itt indult be a gondolkodás.
Bár nehéz megtippelni, hogy a kiadótól az egyes kereskedők milyen áron kapják a könyvet, az egyszerűség kedvéért azt feltételezem, hogy a kiadó honlapján kínált ár környékén (3.840.- HUF). És azt is feltételezem, hogy a kiadó és a szerző igazából minden esetben a „pénzénél van”.
Hol milyen költségek merülnek fel? A felár, haszon mire fordítódhat? Az általam fizetett végösszegből mennyi ember munkája részesül díjazásban?
Vajon erősebb a gazdaság előrelendítésében hozzájárulás érzése az egyéni költségminimalizálási érdeknél? Komoly morális vitába kerültem önmagammal.
Túlagyalom? Igen! Ilyenkor mindig ausztriai ismerős példáját tudom felhozni, ahol a kis falvakban, kisebb városokban az tartja életben az éttermeket, kocsmákat, de úgy általában a vállalkozásokat, hogy a helyiek rendszeresen vagy alkalomszerűen de igénybe veszik a szolgáltatásokat.
Azért, mert jó, hogy van, aki vállalkozik és lehetőséget nyújt a helyiek számára. Egy jó vacsoráért nem kell bemenni a következő városba stb…
Ha a két legjobb árat nézem, mindkettő egy bolthálózat előnyeit használja ki. Itt a vásárlás hozzájárul az ott dolgozók béréhez, a bolthálózat fenntartásához.
Ha a házhoz szállítós opciókat nézem, a vásárlás hozzájárul az online könyvesbolt üzemeltetési költségeihez, a raktárban dolgozók munkabéréhez és a futárszolgálatban dolgozók béréhez.
A megoldás nagyon egyszerű: a fogyasztás, a vásárlás mindenképpen teremt valamilyen gazdasági (és ezzel társadalmi) hasznot.
Hacsak nincs valami hozzáadott érték, pl. törzsvásárlói program valós értékkel, extra szolgáltatás, akkor érdemes (naná!) az egyéni érdeket prioritásba tenni.
Nem újdonság ez, akinek mégis, javaslom elolvasni a The Power of Habit című könyvet. Az viszont már sokkal érdekesebb, amikor ezzel szembesülünk is a mindennapok során. Azt egy fejlődési folyamatnak tekintem, amikor észreveszed magadon ezeket a visszatérő, automatikus mintákat, mert ez egy fontos lépés ahhoz, hogy tudj ellenük tenni – ha például egy rossz vagy számodra nem tetsző szokásról van szó.
A cue-routine-reward háromszög
Ma reggel történt velem, hogy leültem ébredés után a gép elé (rossz szokás 1.), majd az éjszaka során érkezett (hír)leveleket átnéztem (rossz szokás 2.). Az egyik hírlevélben épp konyhai evőeszköztartót promózott a Joseph&Joseph. Pont ilyet keresek, ezért gyorsan leszaladtam a konyhába, megmérni a fiókok mélységét.
Leértem a konyhába (szokás 3. cue, trigger), majd mérés helyett elkezdtem magamnak „kávét” (igazából kávés-tejet iszom, túlzás kávénak nevezni) készíteni, míg felforrt a víz, elővettem a hűtőből a tejet, a narancslevet és a reggeli joghurtomat. Beindult a reggeli rutin.
Visszatértem a felpakolt elemózsiával a gépemhez tovább böngészni a Joseph&Joseph oldalát, majd akkor csaptam a homlokomra: amiért eredetileg mentem a konyhába, az elmaradt, megmérni a fiókok mélységét…
A szokásom – reggeli kávé elkészítése a konyhában – teljesen felülírta a célt, amiért eredendően a konyhába indultam. A szokásaink rabjai vagyunk!
A fenti példa is jól mutatja, hogy szinte bármilyen környezetben felülkerekedhetnek rajtunk régi, berögzült szokásmintáink. Legyen szó magánéletről vagy munkáról, vagy akár politikáról, gondolkodásmódról…
Ezeknek a szokásoknak az átalakítása melós folyamat, de pont ez az élvezetes benne. Felismerni, majd megváltoztatni.
Power of habit, forrás: https://blog.percolate.com/
Pár hete feltettem egy kérdést Twitteren, hogy vajon 2017-ben van-e még értelme blogolni? A kérdés apropóját az adta, hogy komolyan elgondolkoztam a blogjaim végleges, hivatalos bezárásán. No persze a közléskényszer ezzel nem szűnne meg, csak más formában öltene testet.
Aztán a visszajelzések végül olyan irányba vitték a gondolkodásomat, hogy a blogolást, mint formátumot nem vetem el, inkább a saját hozzáállásomon próbálok meg változtatni.
Amire egyébként már volt kísérlet részemről, de valahogy nem jött össze – és már látom a karakterszámból, hogy most sem fog sikerülni 🙂 . Ez a más hozzáállás annyit tenne, hogy rövidebb, velősebb, de minőségi bejegyzéseket szeretnék írni. Ami egyébként biztosan megy, mert ezt egy másik platformon csinálom és sajnos pont a blognak a kárára. Igen, úgy hívják Twitter.
Meglátjuk!
A B-tervek jelentősége
Az Agyvihar podkeszt keretében és az adásokra felkészülés során rengeteget foglalkozom produktivitás témakörével. Gyakorlom és tanulom a David Allen féle GTD módszertant és ma ért ismét egy felismerés az előre tervezés és a projektek, feladatok leírása, rendszerben vezetése kapcsán.
Esik az eső. Szakad, egész nap. Ez konkrétan az egész hétvégére tervezett programomat keresztülhúzta sőt mi több egy csomó bosszankodásra, kesergésre adott okot. Megjegyzem, teljesen feleslegesen.
Egyfajta „agyi paralízis” állapota állt be, itt ülök az ágyban 14:33-kor pizsamában, nem találom a helyem, nem tudok magammal mit kezdeni. Mert esik az eső és a kültérre tervezett feladataim nem tudom elvégezni. Mérges vagyok. Bosszankodok. Kesergek. Majd az egészet kezdem elölről.
Mit tesz egy gyakorló, profi GTD-s? Előveszi a listáit és keres olyan feladatot, melyet az adott körülmények között (kint esik, marad a beltér) el lehet végezni. Persze, ha van ilyen listája, van B-terve. Vagy C.
Van hova fejlődni.
Az ingyenes dolgok értéke
Szintén az eső és az ágyban céltalanul fetrengés, „jútubozás” eredménye egy másik mai felismerésem. Van a macOS rendszerekben egy olyan megoldás (igen, más rendszerek is tudják ezt), hogy meg lehet osztani a képernyőt. Én egyre többet használom, ma például úgy, hogy bal oldalt ment a YouTube video, jobb oldalt pedig cikkeket olvasgattam. Index 2 cikkek mindig megviccelnek, mert az overlay megjelenítésből ESC gombot nyomva ugrok vissza – csakhogy ez a macOS split screenből is kiléptet. Bosszant már egy ideje és ma felfedeztem, hogyan tudom visszahúzni (jóóóóreggelt!) a kiléptetett ablakot.
El is meséltem gyorsan Agyvihar co-host társamnak, Zsoltinak és megállapítottuk, hogy mostanában nem nagyon veszem végig egy-egy rendszerfrissítés új elemeit, milyen pluszokat ad egy új operációs rendszer. Ezt foghajtuk a korra is, az elfoglaltságra, a csökkenő érdeklődésre. Zsolti mondta, hogy ő ezzel úgy van, ha már kifizetett egy vagon pénzt valami újra, akkor szeretné tudni, miket tud. És ez a jó hozzáállás!
Aztán jött a gondolat, álljunk csak meg egy ásónyomra: az OS X frissítések jó egy ideje már ingyen jönnek, lehet, ez az oka annak, hogy nem ások le a mélyére, nem nézem végig az újdonságokat? Hiszen ingyen jött, felrakom, kész, le van tudva. Nincs meg az új vásárlás élménye és egyben kiadási oldali „keserűsége”, nincs meg az érzés, hogy igen, ezért most megdolgoztam, ez az enyém, érdekel mi van benne.
Fura felismerés ez.
Proper tools, knowledge, motivation
Azért angolul írom, mert mióta ez a gondolat megfogant a fejemben, végig angolul hallom a képzeletbeli TED speakert ezeket a szavakat ismételni ahogyan az általam kreált hármast bemutatja egy prezentációban.
Erős kezdés ez így, röviden kifejtem: formálódóban van egy új hobbim, amihez az alapanyagokat YouTube-on tudom beszerezni, angolul. Gyakorlatilag a témában angolul jönnek a gondolataim, a szakszavak stb…ez a magyarázat a nyelvre. A TED vonal pedig a tegnap estére vezethető vissza, mikor (az egyik) kedvenc TED speakeremtől, Simon Sinektől néztem végig egy rakás előadást.
Node, mi is ez a hármas, amit biztosan más is leírt, kitalált már – nem kutattam még utána, az újfajta blog megközelítésben most csak gyorsan megosztom veled.
Megfelelő eszközök, tudás, motiváció. Ha ezek közül bármelyik is hiányzik, nem tudsz alkotni, bármiről is legyen szó. Ha csak kettő van jelen, nincs jó végeredmény.
Megvan a tudásod, megvan a motivációd, de nincs megfelelő eszközöd?
Megvan az eszközöd, megvan a tudásod, de nincs motivációd?
Megvan a motivációd, megvan az eszközöd, de nincs tudásod használni az eszközeid?
Ennek a hármasnak a felismerése sokat segíthet abban, hogy megvizsgáld magad, hol tartasz, melyek azok a pontok, melyek fejlesztésre szorulnak. Ha ez megvan, lehet fejleszteni!
Van nekem a Heti Zene sorozatban aktívan szereplő zorius cimborám, akivel manapság sokat és gyakran tárgyalunk zenéről, hangszerekről.
Még januárban küldött egy mailt a Novation Bass Station 2 nevű hangszerről, ami egy brutál jó cucc. Sajnos csak ma jutottam el odáig, hogy erre a levelére válaszoljak.
Egy sztorit akartam megosztani vele, hogy mikor láttam először Novation Bass Stationt: 1995-ben Ray Cokes Most Wanted showjában még az MTV-n, Edwyn Collins adta elő a Girl Like You című dalát (sajnos a Most Wanted fellépést nem találtam meg, eredeti klipp itt)
Mondom micsoda?! Az 57 éves zenész két stroke-on van túl és a felépülési folyamatát dokumentálták, nyíltan, őszintén, nem titkoltan azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet a betegségre.
A stroke nem játék, nagyon ritkán lehet maradványtünetek nélkül megúszni. A rehabilitáció lassú, hosszú és rengeteg munkát igényel. Edwyn Collins már a betegség korai fázisában a külvilág tudtára adta, küzdeni fog. Négy szót tudott mindössze ismételgetni: igen, nem, a felesége nevét és azt, hogy a lehetőségek végtelenek! Ez is lett a 2014-ben megjelent dokumentumfilmnek a címe, mely a felépülésének teljes történetét mutatja be.
Aztán rátaláltam egy 2013-as megható fellépésre, ahol 8 évvel az agyi katasztrófa után, gitár, Novation Bass Station nélkül, egy botra támaszkodva, maradványtünetektől szenvedve de teljes erőbedobással énekli az egyik legnagyobb slágerét, a Girl Like You-t!
A színpadról lefelé menet még egy kis botpörgetést is bedob, a közönség imádja! Go Edwyn GO!
Elkezdtem egy MagneB6 kúrát és már korábban is zavart, hogy a csomagolásban a 10db gyógyszer 3-2-3-2 elosztásban van.
Napi 3×2-t szedek belőle, így a bennem mélyen megbúvó “OCD„-s (hívjuk elegánsan rendszeretőnek) egyből felkiáltott: ez így nem frankó!
Az egyes ábra mutatja a teli gyógyszerlevelet, melyen jól látszik: ha a három tablettát tartalmazó sorból indulsz, akkor lesz 1 db árva gyógyszer a sorban és folytatásban is megint 1 db árván marad, majd csak második nap jutsz el oda, hogy párosával maradnak a gyógyszerek a levélben.
Tudom, itt most felhördülsz, hogy miért nem töltöm el hasznosabban az időmet…dehát a blogolás az ilyen szórakoztató műfaj! 🙂
A metódus
Kezdjük a legfontosabbnál: a két tablettás felénél kell megkezdeni a levelet, ezt mutatja a kettes ábra. A következő lépés is fontos: a két hármas sor ugyanazon szélén kell folytatni 2 db tablettával, ezt mutatja a hármas és egyben utolsó ábra.
Merthogy, így jól látszik, hogy a maradék 3×2 db tabletta milyen szép rendben beszedhető kettesével.
Köszönöm a figyelmet!
Frissítés!
A bejegyzést nem várt siker követte, és újból átolvasva jutott eszembe a legeslegjobb módszer, melyet a 4. ábra mutat: egyből a két hármas sor azonos szélén kezdve már a második körnél szép kettes felállás alakul ki!
Legutóbb írtam róla, hogy kipróbáltuk a Teletál ételeit, egyáltalán működik-e a speciális házhozszállítás, milyenek az ételek és mi magunk hogyan tudjuk beépíteni az életünkbe ezt a fajta étkezést.
A második hétre mindketten Norbi Update1 menüjéből válogattunk, Niki végig főzeléket evett én pedig mindenfélét, ami megnyerte a tetszésemet.
Első sokk
Az update1.hu oldal minden csak nem szép és funckionális. Borzasztó, 90-es évek végén csináltam jómagam is ilyen kaliberű honlapokat, nem is vagyok ma már büszke rá. Igazán ráférne egy update 🙂
(Safari alól nézem, lehet, hogy nincsen rá optimalizálva, de nem, ez nem mentség 2017-ben!)
Egyetlen pozitívum volt, hogy mivel az ételeit és a kiszállítást is a Teletál végzi, ezért ugyanazon regisztrációval be tudtam lépni, teljesen átjárható a két rendszer.
A megrendelés folyamata, a fizetés ugyanolyan metódussal történik, nem volt vele semmi gond.
Második sokk
Hétfőn sonkás rakott update tészta kemencében sütve, reszelt sajt volt az ételem. Ízre finom volt, kinézetre és állagra viszont pontosan olyan volt, amitől irtózom a melegített (nem friss) tésztás ételek kapcsán. Ami fura volt és ekkor még nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hogy az elfogyasztás után rettenetesen fájt a fejem. Persze itt nagyon nehéz ok-okozati összefüggést kihozni, jött a melegfront is, de aztán ez a fejfájás a többi nap is előfordult. Fura.
Kedden extra vegyes sajttál (camembert, mozzarella és diós rántott sajt), tojásos franciasaláta, édesítőszerekkel volt az étel, ahol megtanultam (pontosabban ismét megtanultam): rántott ételeket NEM mikrózunk. A franciasaláta finom volt, bár nekem túl édes volt. Összességében nem volt jó élmény az étkezés. Szerda volt az igazi “sokknap”, Roston sült pulykamell fűszeres padlizsánkrémmel, édesítőszerekkel, friss zöldsalátával (jégsaláta, uborka, paradicsom). Az egyedüli értékelhető az a fűszeres (hívjuk inkább hagymás) padlizsánkrém volt, nagyon ízletes volt. Itt már azért kezdett gyanús lenni, hogy bár múlt héten szinte alig ettem kenyeret, az update1 menü mellé folyamatosan kenyér után sóvárogtam és éhes maradtam még. A padlizsánkrém istenien finom volt kenyérrel 🙂 A salátára kár a pixeleket pazarolni, ízetlen volt – mentség, hogy nincs szezon.
A javítás
Csütörtökre megint tésztát kértem tejszínes, csirkés rakott update penne volt a menü. Ez kimondottan finom volt, bár állag és kinézet itt is necces volt a korábbi Teletálas tésztákhoz képest. Ami ismét fura, kívántam és ettem is kenyeret mellé. Tészta mellé. Normális?! Hogy lesz ebből fogyás?
A péntek aztán elhozta a csúcspontot, megérkezett a sokmagvas pulykaropogós, sajtos, majonézes, vegyes saláta (jégsaláta, bébirépa, kukorica, alma, trappista sajt), édesítőszerekkel. A saláta kicsit édes volt megint – már kidobtam a dobozt, nem tudom megnézni, hogy milyen édesítőszert használnak, de az egész étel piszok jó volt, nagyon finom volt a pulykaropogós. A sokmagvas bunda kifejezetten izgalmassá tette a szofisztikáltan elnevezett fasírtot 🙂 Természetesen itt is pattant a kenyér, kívántam mellé.
Összegzés
Nem volt egy jó hét nekem, nem fogok több update1 ételt rendelni. Nikinek a főzelékjei viszont kivétel nélkül finomak voltak, megkóstoltam én is. Volt ízük, jó volt az állaguk, a feltétek is jók voltak, a zöldségek nagyon frissek, ízletesek voltak. Lehet, hogy valamikor még rendelek majd update1 főzeléket. Talán, valamikor.
A fejfájásra nem találok magyarázatot, talán az alacsonyabb kalóriatartalom lehetett egy ok, de számos más tényező is közrejátszhat. Ami viszont egyértelmű – bár lehet, hogy csak hozzá kellene szokni -, hogy kevés volt a kalória amit ezekből az ételekből nyertem: folyamatosan éhes voltam, a múlt héthez képest egyébként nem változott semmi az aktivitásomban. Ugyanúgy 2×1,5 óra foci és a mindennapi mászkálás munkában. Talán a reggelim volt szerényebb és ezért éheztem meg hamarabb. A testsúlyom már volt 67kg is (két hét alatt egész jó változás, nem?), ma reggel (igaz reggeli után) 68kg-ot mutatott a mérleg. Jövő hétre ismét olaszos ételeket válogattam össze, de most már a sima Teletálas menüből, kíváncsian várom!
Az új évben – szokás szerint – elkezdtünk fogyókúrázni. Pontosabban – szokás szerint – nem fogyókúrázni, hanem életmódot váltani. Vagy diétázni. Oké, eddig ismerős a sztori, volt már ilyen.
Történt, hogy átléptem egyfajta lélektani határt testsúlyban. Míg ez a határ 2005 környékén a 60kg volt (BMI: 20.8 – ez normál érték), most 2017-re ez 70.2kg lett (BMI: 24.2 – ez éppen súrolja a normál tartomány tetejét).
Emlékszem, még egyetemista koromban azzal poénkodtam, hogy Kovács “Kokó” Istvánnal tartom a súlyt, hogy egy kategóriában találkozhasusnk (54kg voltam évekig, míg BKV és csajok után futottam – tudom, egyiket sem szabadna 🙂 ).
A diéta
Arra gondoltunk, hogy megint a már egyszer bevált Dukan-diétához nyúlunk, de aztán valahogyan jött a hirtelen ötlet, mi lenne, ha azt csinálnánk, mint az egyik kolléga: Teletáltól rendelt minden nap főtt ételt és hazaérkezve azt megette, kaja szinte semmi más nem volt otthon.
Így is tettünk mi is, átnéztük a kínálatot és próbaképp belevágtunk egy heti menübe, amit mi válogattunk össze és csak főételből állt. Niki valami számomra semmit sem mondó fitness guru menüjét kérte én pedig az olasz tésztákból válogattam – ami tény, nem egy fogyókúrás felfogás.
Az ételek
Eddig 3 féle tésztát ettem és bizony azt kell mondjam, felülmúlta a várakozásomat. Rólam tudni kell, hogy melegített ételt nagyon keveset eszek meg. Ez nem finnyáskodás (jó, részben az), szimplán vannak ételek, amik szerintem frissen fogyasztandók, úgy az igazi az élmény. Ebbe a kategóriába esnek a tészták is.
Ennek ellenére eddig mindhárom tésztát mikrós melegítés után jóízűen fogyasztottam el. Ízletes és még optikailag is tűrhető (ez nálam nagyon fontos szempont!).
Az olaszos ételekben eddig egy gyenge pontot találtam, ez pedig a “parmezán” sajt volt. Valami sós, fűrészporra hasonlító, enyhén büdös termék volt. Korábbi téves vásárlási tapasztalataim alapján arra a fekete zacskós belga (vagy holland) parmezán szerű sajtok keverékére gondolok, de, hogy nem Parmiggiano-Reggiano az hótzicher!
Egyik nap rántott csirkemellett ettem görög salátával, a hús az finom volt, a görög saláta (oké, fogjuk az évszakra) nem volt egy nagy eresztés.
A futár
A rendelési folyamat egyik kulcskérdése mindig a futár, a futár személye, rugalmassága. Mivel a Teletál oldalán csak annyi információ volt, hogy 13 óráig szállítják ki az ételeket, a korai kiszállítás miatt felkerestem az ügyfélszolgálatot. Kimondottan rövid idő alatt érkezett is a válasz, melyben azt tanácsolták, hogy egyeztessek a futárral, megadták a telefonszámát. A mi környékünkre 9-10:30 között jön és nem tudta teljesíteni a 7:30-as kézbesítési kérésünket. Mivel fel voltam készülve erre, már korábban kitaláltam egy megoldási lehetőséget: egy hűtőtáskát gondoltam kihelyezni az udvarba, amibe ő a távollétünkben is be tudja tenni az ételt, a kutyák-macskák-bogarak sem kezdik meg és a későbbiekben (enyhébb időben) pedig az étel minőségét is megóvja.
Telefonon megbeszéltem a futárral ezt az opciót, egyből rábólintott, de azért én izgultam az első kiszállításnál. Sikerült neki, győzelem!
Eredmények és a jövő
A héten fogytam 2 kilót. Koplalás nélkül és azonos életvitel mellett. Nincs tanulság, ez az első hét eredménye.
Az 5-ik hétre egy ismertebb fitness guru, Norbi update1 menüjét szemeltük ki, na arra kíváncsi leszek…
+1 fun fact
Még mikor patikában dolgoztam vezetőként, akkor eldöntöttem, hogy rendesen fogok a munkahelyen ebédelni – ha már egyszer helyhez vagyok kötve. A pizzákat már untam, ezért rápróbáltam a Teletálra. 2011-et írunk, mutatom az árakat. (kattintásra a képek olvashatóvá válnak!)
És ma egy hasonló főétel.
Magyarország jobban teljesít!
(fun fact +2: a számomra ismeretlen guru már akkor is menükhöz adta a nevét 🙂 )
Történt, hogy kicsit elkiabáltam és még tavaly év végén sikerült egy megfázást összeszedni. Talán ez újult ki, talán új vírus, nem tudom, de eléggé oda voltunk mindketten, ráadásul rohamokban érkező, száraz, improduktív köhögéssel. Ez több okból is kellemetlen, velünk együtt a szomszédok sem aludtak sokat a héten, ebben biztos vagyok.
Már korábban is gondoltam rá, hogy jó lenne kicsit páradúsabb levegő így a téli fűtős hónapok alatt, de tett még nem követte a gondolatot.
Tegnap este, mikor a Netatmo pára mérőjét nézegettem (Netatmóról majd írok hamarosan részletesen) támadt az ötletem, hogy van egy háztartási eszközünk, amit fel tudok használni a cél érdekében.
Még 4-5 éve, mikor elkezdtünk már egyszer egy életmódváltósdit, kaptunk egy barátunktól karácsonyra egy Tefal párolót (majdnem ilyen, csak kicsit korábbi).
Nos, az eszközt étel készítésére talán ha 3-4 alkalommal használtuk (bocsi Bettike 🙂 ), most viszont nagyon jól jött: üresjáratban, tiszta vízzel párologtatónak használom!
Az eredmények
A pároló maximális kapacitása kb. 1 óra főzés párolás, így feltöltve vízzel egy körben hozzávetőlegesen egy órán kersztül tudok vele párásítani. Először próbáltam fedő nélkül, hogy ne csak a 3 kis lyukon jöjjön ki a pára, de ilyenkor eléggé zajos az eszköz, így visszakerült rá a fedő. Rögtön bekapcsolás után megugrott a korábban 43-44%-on álló páratartalom, majd folyamatos utántöltés és újraindítás során viszonylag stabilan sikerült tartani az 50% páratartalmat.
A hatás
Igaz, hogy a betegségből már kifelé jövünk, de érzetre sokkal nyugodtabb és kellemesebb volt az alvás. Bár korábbi értékeink az ideális páratartalom (40-60%) alsó határát súrolták, ezzel a köztes 50%-kal érezhetően jobb a komfort.
Még kísérletezek 1 hétig legalább és ha tényleg javulást érzékelek (most a betegség okozta köhögést leszámítva), akkor feltétlenül elgondolkozom valami komolyabb páratartalom szabályozási lehetőségen, lehetőleg automatizálva. A túl magas páratartalom sem jó, 60% felett például már megjelenhet a penész és a poratkák is jobban érzik magukat, szóval csak óvatosan.
Már régóta ismerem a sörkollektor mozgalmat, mely röviden arról szól, hogy kiürült alumínium sörös- vagy üdítősdobozokból egy napkollektort barkácsolnak otthon a DIY (csináld magad) szakik, amivel aztán akár egész komoly mértékben rá lehet segíteni a fűtésre.
Mivel dobozos sört nem igazán fogyasztok, ellenben kólát sajnos igen, adódott az ötlet: kólásdobozból fog készülni az én kollektorom. Egy ideje gyűlnek a kólás dobozok, most azonban végre a tettek mezejére léptem és beszereztem az első fontos kelléket: egy lyukfűrészt.
Kicsit melléfogtam vele, mert főként fára való, de kis bíztatás után elviszi az alumíniumot is. Egy másik nagy tanulság a megvásárolt termékkel kapcsolatban: az univerzális, all-in-one megoldások kivétel nélkül mind rosszak. Több méretű fűrész van a csomagban, melyeket be kell pattintani a fejbe – természetesen kijön, elmozdul stb…így lesz olcsó húsnak híg a leve.
A kólakollektor egyébként csak egy teszt lesz, a végső napkollektorom egy másik módszerrel fog készülni, írni fogok erről is.
Alkoss #3
Nem annyira alkotás, de mégis. Az iOS érába egy iPhone 3G készülékkel léptem be még 2008-ban. A kezdeti próbálkozások újratelepítéseit leszámítva gyakorlatilag 8 éve nem volt teljes újratelepítés a telefonomon, mindig csak frissítettem az éppen aktuális iOS verzióra.
Sokak szerint célszerű időnként egy clean installt megjátszani, a telefon teljesítménye is javulhat tőle. Mivel a 2017-es év az új kezdetekről, új dolgok bátrabb kipróbálásáról és az elengedésről is szól nekem, csináltam egy biztonsági mentést és magam mögött hagytam majd’ 8 év előzményét. Igazából az üzenetek voltak az egyedüliek, melyeket iCloudon keresztül nem lehet szinkronizálni, így ezekhez ragaszkodtam sokáig és most ezeket engedtem el.
No, meg az alkalmazásokat. A következő a játék: a gyári beállításra visszatérés után csak azokat az alkalmazásokat telepítem fel ismét, melyekre az idő előrehaladtával effektive szükségem is van. Ez egy jó módszer a tisztogatásra, fura felismerni, hogy melyek azok az alkalmazások, melyeket észrevétlenül használok aka természetes, hogy elérhető a telefonon és melyek azok, melyekre rácsodálkozok, hogy jééé valaha ezt is feltelepítettem?
Nyitottam egy jegyzetet erre a projektre és fogok írni belőle egy blogposztot, mik azok az alkalmazások, melyek végül visszakerültek, milyen sorrendben, miért, mire használom őket és mik azok a beállítások, amiket eszközöltem a telefonon a gyári beállítás visszaállítása után. Volt már egy hasonló alkalmazás tisztogatásom, igaz, akkor az iPhone 3G lassúsága miatt kényszerűségből.
Alkoss #4
Tegnap (01.05.) Budapesten jártam a cégünk központjában egy trainingen, ahol egy új iPades alkalmazást próbáltak megtanítani a csapatnak. Ezzel egy időben megkaptuk azokat a keretszámokat, melyek alapján a 2017-es évben ki kell alakítanunk az ügyfélkörünket. Ezt mi (is) targetnek hívjuk.
Igaz tegnap még csak a keretszámok kerültek meghatározásra és az elkészítésre még nem kaptunk határidőt, azoban hazaérkezve úgy gondoltam, alkalmazom a “csináld most!” módszert, gyorsan, míg friss az élmény!
Leültem a céges gép elé és gyors átgondolás után megcsináltam a rendszerben a szükséges módosításokat, nettó 1 órát töltöttem szerintem vele. Így viszont egy határidős feladat még bőven a határidő előtt elkészült – egy feladattal kevesebb amivel foglalkoznom kell, felszabadult hely a fejemben más gondolatok, projektek számára.
2013 volt az első év, amikor elkezdtem kialakítani az évértékelő és évtervező szokásomat itt a blogon “Ez volt, ez lesz” címmel. A bejegyzés egyfajta visszatekintés az elmúlt évre és egyfajata jövőbe tekintés – mindez publikusan, mert több kutatás szerint is a nyílvánosan megtett ígéreteket jobban betartja az ember.
Vagy épp nem.
2016
Az eredeti tervem szerint idén megtörtem volna a szokást, és kihagyom a visszatekintést. Ennek nagyon egyszerű oka volt: úgy éreztem, hogy szinte semmit nem sikerült megvalósítani a tervekből. Az ok, hogy ez a paragrafus most mégis ide került prózai: visszanézve a tavalyi bejegyzést kiderült, hogy egész sok terv teljesült.
Például vettünk egy házat, melyet már “csak” fel kell újítani és talán a 2017-es évértékelőt már a kandalló mellől fogom pötyögni. A fogyás és a testsúly megtartás nem igazán sikerült, eléggé stresszes egy év volt, melyet jól tükrözött a felelőtlen táplálkozás.
A franciaországi nyaralás – bár beárnyékolta kicsit a nizzai terror – szuper volt, jól éreztük magunkat. Beszerzések és megtakarítás fronton sikerült tartani a fegyelmet, mondjuk nem csoda: látva az építőipar árait, szükség lesz minden egyes forintra. Azért sikerült beszerezni pár kütyüt a “játszópénzemből”, a Netatmoról például írni is fogok, ez viszont egy olyan beruházás volt, mely a házhoz is kell majd. A digitális “köldökzsinórról” leválás egész jól halad, tényleg sokat segít benne az egyedfejlődésünket végigkövető podcastünk, az Agyvihar.
És a kudarcok: biznisz, munka, zene, blogolás – nem sikerült tartani az ígéreteket, ugyanakkor lett egy ház, mondtam már? 🙂
Ha a saját szemétdombunkról kitekintünk, sajnos sok olyan dolog történt a világban, ami miatt talán bennem is kialakulhatott az érzés: 2016 nem volt egy jó év. Pedig DE!
2017
Na, itt viszont most tényleg egyszerűsítek, több okból is.
Egyrészt, ha valamit megtanultam ezekből az évértékelőből, az mindenképpen az, hogy ne tegyek felelőtlen ígéreteket, ne tervezzek be irreális dolgokat. Másrészt pedig ki akarok idén próbálni pár új dolgot és még nincsen meg pontosan a metódus, hogy melyiket választom. Például gondoltam arra is, hogy 1-1 hónapot dedikáltan adott projektnek szentelek, hogy haladást érjek el vele.
Egy dolog viszont teljesen biztos: a 2017-es év egyik projektje az “Alkoss minden nap valamit!” lesz. A szabály nagyon egyszerű: minden nap alkotnom kell valamit, lehetőleg minél nagyobb hozzáadott értékkel. Az a legjobb, ha valami újat. Remek kiskapu erre a blogolás, hiszen elegendő minden nap egy posztot írnom és máris teljesült a játékom feltétele. Éppen emiatt találtam ki, hogy itt a blogon minden nap leírom az aznapi “alkotásom”, így becsukom a kiskaput 🙂
Ez a mai bejegyzés a #1, amit igazából tegnap kellett volna megírnom – az ötlet viszont ma jött.
Akár a korábbi Heti Zene epizódokból, akár a harmadik évad nyitó epizódjából tudhatjátok, hogy @tepi77 nagy Jean-Michel Jarre rajongó. Tőle hozott ma nekünk zenét.
@tepi77: Az Oxygene albuma megjelenésének 40. évfordulójára Jean-Michel Jarre elkészítette az Oxygene-trilógia harmadik lemezét.
A második folytatás 1997-ben, az első lemez 21. évfordulójára készült el, így elmondható, hogy Jarre úrnak csak húszévente van szüksége némi oxigénre 🙂
Na de ez az új album december 2-án jelenik meg, és itt az első track, amit a mester közreadott belőle.
Nem szégyellem, volt nap, amikor egymás után tízszer ment le a dal a kocsiban – ez november 10. volt, amikor Jarre Budapesten játszott, és a koncertről mentem haza 🙂
Pont a héten futottam bele egy igazi 90-es évek beli rave muzsikába, aminek azért köze sincs ahhoz a Rave című dalhoz, melye @andan81 hozott. Egyetértek a kollégával: beugrik egy-két raves emlék 🙂
@andan81: Sam Paganini olasz dj/producer egy régebbi muzsikáját hoztam nektek a hétvégére. A Rave egy igazi modern klasszikus hangzású techno. Remek kis groove-okkal, és jó kis lépegetős ütemekkel. Hogy mennyi köze van a régebben fénykorát élő rave zenéhez? Talán nem sok, de amikor az analóg hangzású szinti beúszik az alapra, akkor az bizony instant libabőr. Nekem akkor azért beugrik 1-2 akkori rave zene hangzásvilága. Lehet pont ez volt a cél. Nincs túlerőltetve a retro hangzás, sőt, picit modernebben is szólal meg.
Remélem nektek is tetszik ?
A héten zorius olyan hibátlan leírást küldött, hogy nem akarok belerondítani a gondolatokba. Talán egy apró kiegészítés: a női producerek iránti rajongás közös „perverzió”, nálam valahol Björknél kezdődött és legutóbb Maya Jane Colesban teljesedett ki.
zorius: Két dolog miatt lesz ez az alkalom érdekes. Egyrészt páratlan sorszám, tehát stílus-kaland. Másrészt pedig van egy ‘perverzióm’, amit Robi is ismer már: a női producereknek kiemelt figyelmet szentelek. Az elférfiasodott zenei szakmában nem könnyű érvényesülni egy lánynak, tehát az már magában tiszteletet érdemel (és itt most kicsit szégyellje magát minden hím soviniszta Heti Zene közreműködő, mert eddig még senki nem tett ilyet rajtam kívül). Persze itt nem előadókra gondolok, hanem valódi női producerekre, akik maguk készítik, mixelik stb a zenéjüket. És a nagy kedvenceim ( Avalon Emerson , Cassy , Helena Hauff , Kyoka , Laurel Halo , Paula Temple ) érdekes módon olyan nagy nevek a techno-house-experimentális zenében, hogy ha nem tudnám, hogy lányok, akkor is az elsők között említeném. Ebben lehet valami olyasmi is, hogy a nők nyilván máshogy állnak mindenhez, más megközelítéssel, és van egyfajta bája a zenéjüknek, bár ez mondjuk Paula Temple ‘Deathvox’ című trackje esetében nem feltétlenül igaz 😉
Ebbe a sorba lép be új felfedezettem, Marie Davidson, egy tündi kis leányzó, aki szép csendben önmegvalósít néhány éve, művészkedő klipekkel erősíti a kifejezését, és a cuki kanadai akcentusával végképp elvarázsol, és megszínesíti amúgy puritán zenéjét. Ami techno alapokon nyugszik, de – itt jön az érdekesség – retrós, dark electro-new wave-industrial-EBM elemekkel oltja be, ami megint csak egy olyan műfajcsoport, hogy az emberek többségének eszébe sem jutna ahhoz nyúlni (nekem sem), de általa kicsit megismerhetjük ezt a szubkultúrát is.
Önkényesen választottam a ‘Good Times’ című nótát a végéről, de ez tényleg egy olyan lemez, amit végig kellene hallgatni az elejéről. Javasolt kedvencek: ‘Interfaces’, ‘Denial’, ‘Inferno’ – erős techno banger témák; A ‘Naive to the Bone’ pedig a másik nagy kedvencem a ‘Good Times’ mellett.
Sokan szidják a Spotify szolgáltatást és van is benne igazság. Például mióta nem prémium előfizető vagyok, furcsa mód vannak érdekes bugok…node, vannak ám azért jóságok is. Ilyen például a mi kis Heti Zene ajánlásunkhoz hasonló „Heti Kaland” és a nemrég (amúgy zorius által) felfedezett Release Radar, melyben az általam korábban mentett, kedvelt, hallgatott előadók friss megjelenései gyűlnek össze hétről hétre – nehogy lemaradj valamiről.
Régi kedvencem a Sub Focus (akiről most látom, hogy még nem írtam itt?!). Ma jelent meg a legújabb, Love Divine nótája, mely kicsit visszakalandozik a 90-es évek brit drum’n’pop/garage irányába. Az úriember egyébként eléggé komoly drum’n’bass produkciókat hoz ki, őt és korábbi albumát vicces módon egy Red Bull reklám kapcsán és a Last jungle című dalán keresztül ismertem meg. Három évnyi hallgatás után most jött ki az új maxi, remélem album is érkezik hamarosan.
Szóval most igazi dj-s ősbemutató, Love Divine! Instant libabőr nálam!
Még 4-5 éve, mikor elkezdtünk már egyszer egy 
