Zoli ehetije kellően vicces, poén a végén 🙂 Még jópár hete – előre dolgozik – küldte az alábbiakat:
@k0cs0g: „Endre a sörpadról homályosan látja a mellette álló két szervezőt. Arról beszélnek egymással, konkrétan az ő feje fölött, hogy mit kezdjenek vele, mármint Paksi Endrével.
Ez annyira felháborítja, hogy közli, Paksi Endrével senki nem kezd semmit, főleg közvetlenül a koncertje előtt nem. Hogy itt most buli lesz, mégpedig a pokolnál hangosabb. Ez általános derültséget okoz, a rajongók tapsolnak, énekelnek, kiabálnak, Endre pedig egy határozott mozdulattal talpra áll, majd egy ugyanolyan határozott mozdulattal rátámaszkodik a szervezők vállára, és azt mondja, gyerünk.
A szervezők két oldalról támogatva kísérik a nagyszínpad backstage-be, ahol a zenekari tagok végső elkeseredésükben vízzel itatják és locsolják Endrét, aki ezt már azért egy kicsit túlzásnak értékeli.”
Puskás Panni: A pokolnál hangosabb
(in: Stay Brutal! – szerk.: Cserna-Szabó András, Helikon kiadó 2023.)
Aztán később kaptam ezt a kiegészítést:
Hallod-e!
Az originált is be lehetne ebbe még linkelni, mert úgy kerek a sztori:
Még Twitteren írt róla Krisztián, hogy lesz új Sigur Rós album…aztán jól elfelejtettem meghallgatni, szerencsére a héten pont ezt hozta el nekünk.
@utanbetydelse: Most nem egy régi lemezről választok dalt, hanem egy kifejezetten új albumról.
június 16-án, 10 évvel a legutóbbi sorlemez után új Sigur Rós album jött ki. Sorban a nyolcadik, a címe Átta (gyanítom, hogy ez azt jelenti, hogy “nyolc”, mert svédül Åtta lenne).
Szóval, amikor évekkel ezelőtt először meghallottam a számomra első Sigur Rós dalt borzasztóan irritált az énekes (Jónsi) vinnyogó üveghangja, de a zene tetszett. Minél több dalt/lemezt hallgattam, annál kevésbé zavart a vinnyogás és végül arra jutottam, hogy ezt a zenét nem is tudnám már más énekkel elképzelni.
Eddig a Ágætis byrjun volt a kedvenc albumom és lehet, hogy csak az újdonság varázsa okozza, de most az Átta ugrott az első helyre.
Hogy milyen a Sigur Rós zenéje? Post-rock. De nem a sablonos fajta, hanem rendkívül egyedi. Ami pl annak is köszönhető, hogy a gitárt időnként vonóval szólaltatják meg. 🙂
Atmoszférikus, éteri, álomszerű, misztikus és érzelmes. Hallgasd meg!
Norka ehetije meglepett. Egyből mentettem is az albumot a könyvtárba, mert a minimalista, főként ritmikus elemekkel játszó zenék nagyon találkoznak az ízlésemmel.
@_adamtoldi_: Mivel mint említettem a kicsit undergroundabb/trve része a zenei szcénáknak általában favorizáltak a részemről, így hadd kaparjak elő valamit 17 évvel ezelőttről.
A Jazzékiel magyar alter és hip-hop keveréke – imho lehetett volna Vad Fruttik vagy Hiperkarma, nem tudom miért nem lett, ennyire nem vágom a storyjukat, de mindig szívesen veszem elő a kezdeti anyagaikat (és néha a későbbieket is), nosztalgiázni.
A Matek című szám meg pont a zeneszeretetről szól és kamu pityingerlaci emlegetések történnek de gitárszólónak is jut hely benne.
Fura dolog történt velem mikor Szögi ehetijét hallgattam. Végig azon kattogott az agyam, hogy tényleg mennyire „filmzenés” a darab amit hozott, tiszta Kontrol feelingem van, de még bevillant Zagar is, hogy „milyen Zagaros”.
Erre mit dob be a Spotify következőnek? Zagar – Parachute to Eterinty. Ijesztő és zseniális egyben!
@szoges: Mielőtt Robi megvádolna azzal, hogy belesüllyedtem a kétezres évek magyar alterpoprockjába, igyekszem hozni egy kicsit meglepőbbet. Az 1989-ben alakult MáSFél zenekar Remíz nevű dalát, ami csak annyira alter, hogy védőfelszerelés nélküli fülelése nem ajánlott.
„A zenekar olyan instrumentális stílust képvisel, ahol a megszólalás erős, dinamikus, váratlan váltások, páratlan ritmusok és lüktető szaxofon jellemzik, de éppenséggel pszichedelikus elemek is találhatók benne. A zenekar maga úgy fogalmaz, ők az elektronikus gitár-pop egy keverékét képviselik, valahol a jazz, a drum and bass, az acid-jazz és a modern rock között.” A dalok címei pedig külön misét érnének. Példának okáért: Veseszörp, Jelzőbárány, Gömbhullám, Rozsdabogár, stb.
Nyitrai Márton 1997-es vizsgafilmjéhez (amely a Villamos címet viseli) készült a Remíz. Ha van nyolc perced, érdemes megnézni, én imádom.
Azért is jutott eszembe a zenekar, mert nemrégiben újra találkoztam egy olyan régi baráti társaságommal, akikkel körülbelül húsz éve nem láttuk egymást. A házigazda lakásának falán pedig bekeretezve találhatók MáSFél relikviák, korabeli koncertplakátok, albumplakátok. Bahia kiadó. Gondolhatjátok, hogy arconvágott az idő, amikor megláttam ezeket.
Olaszországhoz különös viszony fűz. Nagynéném – még az „átkosban”, igaz a vége felé, 1988-ban – Olaszországba ment férjhez, így amikor megnyíltak az országhatárok, nem volt kérdés, hogy hova megyünk minden nyáron nyaralni.
Ebből adódóan már gyerekként magamba szívtam az olasz kultúrát, légkört, életstílust – imádom és gyűlölöm is egyszerre.
A személyes és családi élményeken túl olyan remekművek is segítették az olasz imádatomat, mint a Giuseppe Tornatore által rendezett Malèna című remekmű, melynek van magyar vonatkozása is: Koltai Lajos volt az operatőr és Oscar-díjra is jelölték.
A zene amit a filmből hoztam, a Ma l’amore no című dal egy jazz feldolgozása.
A filmzenét a mester, Ennio Morricone szerezte, szintén Oscar jelölést ért. A filmet végig kísérő zenei motívum egy autentikusnak mondható, 1942-es dal, melyet Lina Termini adott elő.
Loopolva tudnám hallgatni egész nap. Mondjuk ebben sokat segít, hogy azért párszor bevillannak emlékképek a filmből, melynek női főszereplője Monica Bellucci, akitől lánya, Deva Cassel jócskán örökölt a szépségéből.
