Kategória: Blog

A mai poszt ötletének megszületése eléggé érdekes. Ismét egy közösségia média „válságomat” élem, erről többször beszéltünk már az Agyvihar podcastben és itt a blogon is írtam már róla. Most kivételesen a Facebook az, ahol – még – fent vagyok, ide szoktam főként az általam elkészített és elfogyasztott ételek fotóit megosztani mélyebb filozófiai és politikai, társadalompolitikai gondolataimmal együtt.

Általában hétvégén szoktam „komolyabb” főzőcskézést művelni. Élvezem, mert kikapcsol, jó látni, ahogy alapanyagokból egy új dolog születik és itt egy egész jó párhuzam is húzható az eredeti szakmámmal. A (magisztrális) gyógyszerkészítés és a főzés nagyban hasonlít egymáshoz, a lejátszódó kémiai folyamatok – milyen meglepő – hasonlóak vagy épp ugyanazok (pl. emulgeálás).

Egy kis magyarázat: mi az a magitsztrális gyógyszerkészítés? Tudod, mikor bemész a (leggyakrabban bőrgyógyászati) recepteddel a patikába, majd közlik, hogy ez holnapra lesz kész, de szerencsés esetben a gyógyszerész elvonul hátra, kever-kavar, majd kijön egy fehér tégellyel a kezében.

Úgy két hete hétközben hétköznap készítettem egy rizottót, ami annyira jó lett, hogy még csak fotó sem készült róla. És Facebook bejegyzés sem. Mert már akkor tudtam, hogy a tökéletes rizottómhoz vezető útról egy bejegyzést akarok írni. Mi több: élvezni akartam az ízeket, mintsem a tökéletes fotó és poszt elkészítésével hagyni kihűlni az ételt.

A tökéletes rizottó

Talán 6-7 éve lehetett, amikor Szicílián jártam és volt szerencsém megkóstolni egy helyi jellegzetességet az arancinit. Annyira ízlett, hogy megpróbáltam reprodukálni, ami elsőre csúfos kudarcot vallott. Aztán két éve rátaláltam a Streetkitchen receptjére, aminek utasításai alapján már sikerült nagyon jó arancinit készíteni.

Ebben a receptben Fördős Zé enyhe túlzással a tökéletes rizottó receptjét is megosztja, hiszen ez az arancini egyik alapja. És tényleg: ha jó a rizottó, az arancini is jó eséllyel sikerül úgy, ahogyan azt Szicílián is készítik.

Bár minden utasítást pontosan betartottam már az első alkalommal, a tökéletes rizottó még váratott magára. Szakmámból adódóan nem esik nehezemre a receptúra követése, sőt: mivel a gyógyszerkészítésnél komoly a felelősség (arányok, mennyiségek, készítés módja), egy-egy apró eltérés akár egészségkárosító következményekkel is járhat, míg az ételnél max nem sikerül jól és az egész a kukában végzi.

Sokáig ez a precíz recepthez ragaszkodás tartott vissza attól, hogy kísérletezzek, saját körülményeimhez igazítsam a metódusokat (ugye egy otthoni konyha sem standardizált, ellentétben egy gyógyszertári laboratóriummal).

Persze rizottóról rizottóra lehetett érezni a fejlődést, eddig szinte mindegyik rizottóm másképp sikerült. Egyszer például sikerült szerencsétlenül kiválasztani egy rossz alapanyagot (rizs), melyből többszöri próbálkozásra sem sikerült élvezhető rizottót készíteni.

Ha már alapanyag: rizottóhoz a DESPAR arborio rizst, vagy olasz COOP arborio rizst ajánlok, bevált mindkettő, ár/érték aránya is kiváló.

Pontosan nem számoltam, hogy mennyi rizottót készítettem eddig, olyan 10 körülire saccolom. Azt tudom, hogy a kettővel ezelőtti egy kísérlet volt, az alaplé higításán változtattam és nem sikerült valami jól. Nem volt ehetetlen, de nem lett tökéletes.

Aztán jött a tizedik rizottó. Fura mód, ennek elkészítése már fejből történt, korábban rendre ott volt velem az iPad, melyről néztem a Streetkitchen videoját. Az előző kilenc rizottón megtapasztalt hibákat kijavítottam. A hagymát kellően apróra vágtam, majd olajban csak óvatosan „üvegesítettem”, egyáltalán nem pirult meg. A rizst kicsit tovább mostam, áztattam, szintén csak óvatosan pirítottam üvegesre. Az alaplénél kipróbáltam egy köztes higítást, sem a leveskocka dobozán javasolt nem vált be, sem az általam túlhigított változat, így gondoltam megfelezem a különbséget. Néha túl nagy lángon folyt a „rotyogtatás”, így hamarabb elpárolgott a lé, minthogy a rizsszemek fel tudták volna venni, most alacsonyabb lángon végeztem a folyamatot. Eltértem a recepttől, nem ragaszkodtam az alaplé három részletben hozzáadásához, hanem elsődlegesen azt figyeltem, hogy mindig épp csak elfedje a lé a szemeket. Lett 4-5 kör alaplé hozzáadás, nem baj! Aztán múltkor jó ötletnek találtam minimális reszelt parmezánt menet közben a rizottóhoz adni, így most is megtörtént a harmadik kör után. Az utolsó körben pedig vajat is tettem, hogy szép krémes legyen. Majd pihentettem egy kicsit az egészet.

Minden receptben azt utálom, mikor megfoghatatlan mértékegységeket használnak: egy csipetnyit, egy csapott kanálnyit, éppen csak, kicsit, stb… Ha megfigyeled én most pontosan így meséltem a tökéletes rizottóm elkészítéséről, fura. Közben pedig rájössz, hogy azért, mert nem lehet egzakt módon leírni a pontos, egyéni, a sikerhez vezető megoldások receptjét. Csak támpontokat.

A folyamat a lényeg

Itt jön képbe a fontos tapasztalás: ne a végeredményt nézd, hanem élvezd a folyamatot. Persze ez nem vígasz akkor, mikor épp nem sikerült, jelen esetben a rizottót jól elkészíteni. Tény, hogy a folyamat élvezete, a folyamat fontossága utólag nyer csak értelmet. Nekem 10 alkalommal kellett ugyanazt az ételt elkészítenem, hogy azt mondjam rá: ez számomra tökéletes.

Kellő alaptudással a tíz alkalom lehet, hogy öt. A fejlődés azonban sosem állhat meg, és most citálhatnám a remek közmondásaink egyikét: gyakorlat teszi a mestert. És tényleg.

Vegyünk egy másik ételt: guacamole. Már készültem feladni, többször lett „szódával elmegy” kategória, mint legalább jó. Nem számoltam hányadik alkalommal, de egyszer csak sikerült eltalálni az arányokat, a hagyma mennyiségét, a textúra durvaságát, a lime mennyiségét, az ízesítést. Pedig itt is mindig a megadott recept szerint haladtam, de talán túlságosan is ragaszkodtam hozzá. Amint elkezdtem kísérletezni, összeállt az egész, a gyakorlással kialakultak az arányok, amit már fejből is tudok és immár reprodukálható.

Vagy ott van a lazacom. Szerintem vagy 20 alkalommal megnéztem Gordon Ramsay és más séfek YouTube videóit, ahol bemutatják, hogyan kell lazacszeletet sütni. Bőröset vagy filét, ki melyiket. Mondjuk ez annyiból kivétel, hogy már az első alkalommal is finomra sikerült, de tegnap itt is sikerült szintet lépnem. Olyan finom kérget kapott, hogy még most is összecsordul a nyál a számban. A lazacom elkészítésében sokat segített egy rutin bevezetése: szombatonként igyekszem mindig készíteni. Megint egy rendszeresség és egy folyamat ami kirajzolódik, minden egyes alkalommal valami más, másképp készül kicsit minden egyes szelet.

Gyors sikerek

Úgy korrekt, ha csak magamról állapítom meg, de beszélgetve másokkal hamar kiderül, más is szenved abban a talán korunk betegségének is nevezhető kórban, hogy azonnali, gyors sikerre, eredményre vágyik mindenki. Oly annyira, hogy képesek vagyunk csak a végeredményt nézni és az oda vezető útról megfeledkezni. Pedig visszagondolva nem a tökéletes rizottó elfogyasztása, vagy a tökéletes lazac elfogyasztása volt az igazi élmény. Sokkal inkább az egész folyamat, ahogyan végre eljutottam a tökéletes(nek hitt) végtermékhez.

Sokszor belelkesedek, elkezdek új dolgokat, belevágok projektekbe, majd mikor nem jönnek a sikerek, tovább állok, új élmények után kutatva. Miért? Mert eddig nem a folyamatra, hanem csak a végeredményre koncentráltam. Gyors sikert vártam, tökéletes végeredményt, egyből, azonnal! Ami már önmagában is abaszurd elvárás!

Legyen szó zenéről, főzésről, rajzolásról, fotózásról, párkapcsolatról, kertészkedésről, egészséges táplálkozásról, sportolásról.

Elmentem futni: miért nem fogytam egyből 5 kilót? Nem is megyek holnap, ennek semmi látszatja…

Elültettem a paradicsomot: miért nem kelt még ki? Mikor fog már teremni? Inkább veszek azonnal a boltban.

És sorolhatnám…

Mi (lehet) a megoldás?

Nekem sokat segítenek ezeknek a folyamatoknak, jelenségeknek, érzelmeknek a megértésében, észrevételében, hogy egy kvázi utazásnak próbálom felfogni a mindennapokat, ahol mindig valami új vár. Persze jó, ha ezt egy rendszerbe is belerakom. Egyéni fejlődésemben például nagy szerepet játszik, hogy az Agyvihar podcast kapcsán rengeteg új produktivitási, életviteli módszerrel találkozom, melyet az adásokban ki is beszélünk, megnézzük mi az ami működik/működhet és mi az ami nem.

A GTD módszer segít mindig összeszedetten gondolkodni, mikor mi a következő lépés, mit kell tennem az eredmény érdekében. Ugyanakkor látom a folyamatot, tervezéskor összeszedem minden várható lépését, látom a lehetőségeket, akadályokat, buktatókat, mire kell ügyelni, min kell változtatni.

Aztán segít például a meditációval való ismerkedésem, az, hogy jobban figyelek magamra, mit, hogyan élek meg, mi milyen érzést vált ki belőlem.

És ott van a rendszeresség: a hagyományos értelemben vett sütés-főzés nekem azért jó segítség a folyamat fontosságának felismerésében, mert tökéletesen példázza, hogy nem sikerülhet minden elsőre, nem kaphatunk instant sikert. Persze kell egy belső mozgatórugó is, mely mindig jobb teljesítményre sarkall és kísérletező kedv, hogy ne váljon unalmassá a folyamat vagy csak szimplán a határaink feszegetése miatt.

Igaz, még lógok a párizsi beszámolóval, de ma muszáj billentyűzetet ragadnom. Most, hogy Tepi ismét duzzogott, így a hét közepén velem is történt ma ez meg az.

A helyszín: vidéki, turizmusból élő kisváros szupermarketje

A szereplők:

• Robi – saját maga, úgynevezett európai gondolkodásmódú blogger
• Idióta Suzukis – extrabantos átlagmagyar
• Pénztáros 1 – „Hát ez nem érti mit mondok…” és „De én sem értem ő mint mond…”
• Pénztáros 2 – „Hát, de majd, nem? Na!” helyeslő
• Eladó – a megerősítő és „Hiába mondja nem értem, nem érti?!”
• Külföldi vevő 1 – mint zavaró tényező 1
• Külföldi vevő 2 – mint zavaró tényező 2
• Magyar vevők – mint bólogató panaszládák

Első jelenet

Robi megérkezik a szupermarket parkolójába. Figyelve a jobbkézszabály betartására a parkoló egy távolabbi szegletét célozza meg, ahol sok szabad hely van. Folyamatos vezetéstechnikai továbbképzések és a józan ész hatására előnyben részesíti a hátrafelé parkolást a majdani gördülékenyebb távozás érdekében. A tolatás manőver megkezdése előtt a párhuzamos parkolás érdekében a rendelkezésre álló útfelületet kihasználja és kb. 45 fokos szögből indítja a tolatást, ezzel a környezetében – előzetes körültekintés alapján – senkit nem akadályoz a tovább haladásban. Bár az irányjelző használatát elmulasztja, a tolatólámpa és a gépjármű helyzete félreérthetetlen utalás a tolatva parkolásra. Megérkezik – parkolókban szokatlanul nagy tempóban – egy 15 év körüli esztergomi gyártású gépjármű, benne az Idióta Suzukissal és kiscsaládjával. Mutogat. Felháborodik, hogy mit parkolok én ott és miért így és különbenis. JOGA VAN! 

Második jelenet

Színre lép Külföldi vevő 1, aki németajkú. Ebben a kisvárosban éveken át nyaraltak-teleltek, gyógyultak a kelet- és nyugatnémet állampolgárok, sok Loncsár palota épült fel az általuk ide lapátolt kemény valutából, már az „átkosban” is. Ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, mert úgymond volt idő elsajátítani a nyelvet, legalább konyha szinten: „Gút a vettter ugye?”

Ez az átkozott Külföldi vevő 1 németül érdeklődik egy termék iránt az Eladótól. Pechjére válaszként csak annyit kap: „Hiába mondja nem értem, nem érti?!”. Lesajnálóan legyint és továbbhalad.

Harmadik jelenet

Már megint ezek a gaz külföldiek, nincs jobb dolguk, mint nálunk költeni az Eurót, persze sokkal jobban járnak, mert szar a Forint, rohadjanak meg. A pénztárban fizetni akar Külföldi vevő 2. Pechjére vett egy lekváros buktát, amiből létezik ugyanolyan külcsínnyel csokis fajta is. Pénztáros 1 bekérdez: „Lekváros vagy csokis?”. Külföldi vevő 2 néz bambán. Pénztáros 1 ismét bekérdez, most már lassan, úgy biztosan megérti: „Lekváros vagy csokis? Nem mindegy a kódja!”. Tudjátok, leltár, miegymás, ugye nemzeti sport a lopás, szóval érthető az aggodalom. Majd konstatálja: „Hát ez nem érti mit mondok…” majd Pénztáros 2-höz fordulva, gúnyosan: „De én sem értem ő mint mond…”

Pénztáros 2 a szakszervezeteket megszégyenítő kollegiális együttérzéssel közli, hogy bizony ez nekik nem feladatuk, hogy megértsék – ismétlem, évek óta turizmusból élő/élni akaró kisvárosban – a Külföldi vevő 2-t: „Hát, de majd, nem? Na!”

Közben megérkezik Eladó is a színre és így már hárman kárálnak és fejezik ki nemtetszésüket az értetlen Külföldi vevő 1 és Külföldi vevő 2 kapcsán. Persze vannak a boltban Magyar vevők akik meglepetésemre szépen beállnak a fikazuhatag sorába és csak bólogatnak, együttéreznek.

Na, Béláim!

Nem megyek most bele bővebb konklúzióba, viszont elmondom a saját „policy”-m (igen, direkt használok angol kifejezést) az ilyen esetekre.

Bár büszkék lehetünk több mint 1000 éves múltunkra, mára Európa szégyenpadján ülő, súlytalan ellenben nagyképű és arogáns nemzet vagyunk egy olyan – amúgy csodaszép – nyelvvel, melyet a világon rajtunk magyarokon kívül senki nem ért meg.

Ebből két dolog következik: az egyik, hogy a már-már közös nevezőnek mondható angol nyelv tudása mára szerintem nélkülözhetetlenné vált, legalább angolul hasznos lenne gagyogni valamit. Mindenkinek. Vagy legalább németül, ha már éveken át jártak erre a településre. A másik: nem várható el külföldiektől, hogy ezt a nem túl egyszerű nyelvet bármilyen szinten is beszéljék. Pontosabban a policy-m tartalmaz egy kitételt, amit kvázi „elvárok” én is, még magammal szemben is külföldön: legalább egy napszaknak megfelelő üdvözlést és a köszönöm megfelelőjét az adott ország nyelvén. Értékelni fogják mindenhol!

Országimázs, at it’s its best. Az.

(az irónia bár bújtatott, de része az írásnak)

A héten Párizsban vagyok, a divat fővárosában.

Párom Niki megnyerte a cégnél az értékesítési versenyt, ő lett az országban a legjobb, így a jutalma egy párizsi díjátadón való résztvétel és pár nap Párizsban. Hogy én hogy kerülök ide? Egy kísérő szintén jöhet, YAY!

Az indulás

Választhattunk, hogy melyik AirFrance járattal akarunk jönni és hazautazni. Úgy gondoltuk, hogy használjuk ki a lehető legjobban a rendelkezésre álló időt, így a legkorábbi indulást és a legkésőbbi hazautat választottuk, a hivatalos programot így 2 extra nappal megtoldva.

A budapesti indulás kedd reggel 6:30-kor volt, ami azt jelenti, hogy otthonról – figyelembe véve a checkin és boarding időket – hajnali 2:30-kor el kellett indulnunk. Nem gondoltuk ezt át rendesen…alvás nélkül vágtunk neki a túrának, ami igazából nekem volt jó kis kihívás, mert én vezettem, Niki szépen húzta a lóbőrt mellettem.

A már megszokott (jó, ez így nagyképű, évente jó, ha egyszer repülünk) Európa parkolóban tettük le a verdát, őrzött, kivisznek a reptérre, udvariasak és az ára is jó.

Otthon megcsináltam az online check int, aminek a helyszínen nem sok előnyét láttam, mert ugyanúgy sorba álltunk be…mígnem, mikor a célhoz közeledve elővettem a kinyomtatott boarding passt és egy személyzethez tartozó hölgy szólt, hogy nyugodtan menjünk át az üres sorba, mert mi ott is feladhatjuk a csomagot – ezt mondjuk semmi nem jelezte.

A Budapest Airport SkyCourt Lounge-ba bejutás nem volt túl egyszerű, indult pár fapados járat is külföldön dolgozó magyarokkal, így sokan voltunk. Ezt onnan tudom, hogy eléggé szomorú látvány volt a sok párosával sorba álló, akik a „cél” előtt aztán hosszú búcsút vettek és egyikőjük visszafordult – kihasználtak minden percet. Rögtön a bejutás után viszont Európa legagresszívabb sales emberei fogadtak minket, a korábbi CitiLife hiénák most már Erste hiénák és egy NEM, nekik nem válasz. Irtó rossz reklám ez mind a bank(ok)nak, mind pedig a reptérnek – szerintem.

Emlékszel arra a kísérletre fizika órán, mikor az üveglapra szórt vaspor (akkor még fóliás írásvetítőn szemléltetve) a mágnes hatására (vagy épp tekercsben keletkezett indukció hatására) egy-egy pontba rendeződött? Na, pontosan ugyanez a jelenség játszódik le a mai napig a beszálló kapu megnyitásakor…amit nem értek: repülő úgy még fel nem szállt, hogy kapunál időben várakozó embert otthagyott volna. A repülőn helyjegyek vannak. Nem úgy, mint az InterCity-n, hogy gyakorlatilag oda ülsz, ahová akarsz, hanem tényleg! Ennek ellenére kapu nyitáskor úgy tülekednek az emberek, mintha nem lenne holnap…

A repülés

Egy viszonylag kicsi Airbus géppel mentünk, ami AirFrance létére eléggé szolíd volt…a felszolgált étel-ital szintúgy, egy hideg csokis bucit kaptunk, hasonló, mint ami a Lidlben kapható, csak nem volt olyan finom. Az utolsó előtti sorban ültünk, mögöttünk már csak egy francia és egy amerikai srác ült, megörültünk, úgy tűnt, hogy csendes utunk lesz és tudunk alduni.

Nem így lett. Az amerikai srác elmondása szerint is és a mi tapasztalatunk alapján is rengeteget szeret beszélni, épp egy Kelet-európapai körútról jött és azt ecsetelte egész úton, hogy mi milyen „csórók” vagyunk, mekkora az olcsóság itt. A legfájóbb pont az volt, mikor a budapesti fürdőkről és szórakozóhelyekről mesélt, hogy szinte csak külföldiekkel volt tele, mert mint megtudta: „locals can’t afford it”. Hát igen…csórók vagyunk, akárhonnan is nézzük. Aztán témát váltottak és elkezdtek autókról beszélni, a ránézésre 30-35 éves srácoknak már több autója volt életében, mint nekem amennyi ingem – nem túlzok. A francia srác valamiféle katona volt, ahogy kivettem a sztoriból, az amerikai srác pedig mentős, mentőtiszt, piszok jó fizetéssel – ezt megbeszélték.

A repülő közönsége kb 20% magyar, 70% amerikai nyugdíjas turista és 10% francia összetételű volt, így meglepett a leszálláskori taps a gép első feléből (ez magyar és ha jól tudom olasz szokás). Az amerikai pár előttünk nézett is ki a fejéből, hogy mi történik épp.

A Charles de Gaulle reptér egy óriási komplexum iszonyatosan jól ellátva tömegközlekedéssel. Nem tudom a pontos méreteket, de így kb 6x Ferihegy Liszt Ferenc reptér. És most csak a 2-es terminálról beszélek.

Roissybus

Utazás előtt próbáltunk azért felkészülni, például abból, miként jutunk be a reptérről a belvárosba, az Opera környékére, ahol a szállásunk van. A cégnél a RER-t ajánlották, ami HÉV szerű eszköz, közvetlen megállóval a reptéren. Épp indulás előtt fedeztem fel, hogy van egy árban kb. ugyanolyan, ellenben sokkal kényelmesebbnek tűnő megoldás: Roissybus néven működtetett szolgáltatás, mely a reptérről szállít utasokat direktben az Operához. Remek! 11€ / fő és csak egy hátránya van: 60-70 perc a menetidő. Mivel tudtuk, hogy a szobánk még nem lesz készen 11 órakor (csak délután 2-3 fele), így nem bántuk a hosszabb utazást, sőt, bíztunk benne, hogy még városnézés is lesz belőle. Lett. Ja, a buszon ingyenes és stabil WiFi volt.

Paris Marriott Opera Ambassador Hotel

A szálloda pár perc sétára van az Operától, a borsos ára alapján eléggé impozáns épületre és szolgáltatásra számítottunk. Igaz még csak 1 nap telt el, de maradjunk annyiban: ár/érték arányban jobbat vártam.

A szobánk a hetedik emeleten van, most látom csak, hogy ez tényleg a manzárd rész – ezen poénkodtunk, mikor jöttünk az utcán, hogy biztos ott lesz a szobánk. A szoba kicsit kicsi, a fürdő szintén, ablak biztonsági okokból csak résnyire nyitható, így a fürdés utáni pára kiszellőztetése kicsit necces. De amúgy szép, meg minden.

Mivel most Niki gyárlátogatáson van – ahova én nem mehettem, hiába vagyok ugyanannak a cégnek az alkalmazottja -, itthon szépen egy szál gatyában írom ezt a posztot. Mivel láttam az ólálkodó szobaasszonyt, kitettem az ajtóra a „privacy please” táblát, amúgy sem akartunk takarítást kérni. Valószínűleg mostanra ért ide, mert csörög a telefon, felkapom: „Hello, housekeeping service!”…elmagyaráztam neki, hogy köszi, nem kérek. Aztán most azon agyalok, mit nem értett a táblából? Mi van, ha például alszok? Úgy, mint tegnap.

16443 lépés Párizsba(n)

A szobánkat leghamarabb délután 1 órára, de maximum délután 3 órára ígérték, így a csomagjainkat letettük az erre kijelölt helyre és nyakunkba vettük a várost. A repülőúton elkövetett felületes alvás ellenére nagy lendülettel indultunk el a közeli helyek felfedezésére. Természetesen az útvonaltervezők metrót javasolnak mindenhez, de tömegközlekedésben kevéssé fejlett országból érkezvén, „mit nekünk 1.2km, az itt van egy köpésre!” felkiáltással – és némileg biztonsági megfontolásból is – gyalogos közlekedést preferáltuk.

A Louvre 20 perc séta, fotózás nélkül 15 perc. Szóval tényleg nincs messze, ilyen szempontból nagyon jó helyen van a szálloda. Az már gyorsan feltűnt, hogy iszonyú elegáns mindenki, de főként a férfiak. A business casual minden formájától elkezdve a teljes öltönyig minden megtalálható. A városnak ez a része tele van bankokkal irodákkal – amit a feliratokból leszűrtünk -, az itt dolgozók pedig ebédidőben kiözönlenek a környező – otthon nálunk hipszternek mondott – éttermekbe, bárokba, burgerezőkbe. Követtük a jól bevált módszert: ott eszünk, ahol akár még sorban is állnak. Így esett a választás a Mamie Burger nevű helyre, ahol iszonyat jó „kézműves” burger menüt ettünk. A hely érdekessége volt, hogy egy kütyüt adtak, ami ha vibrált/villogott, akkor ezzel jelezték, hogy kész van a rendelésed és odamehettél a pulthoz, hogy elhozd – újragondolt self service, fizetés rendeléskor a kasszánál.

Az ebéd előtt amúgy megvolt Louvre oda meg vissza, mert bíztunk benne, hogy mégis elkészül 1 órára a szobánk, szóval visszajöttünk a szállodába, majd hulla fáradtan leültünk a lobbyba, és latolgattuk az életbenmaradási esélyeinket, mivel még nem volt kész a szoba, talán még egy óra. Ekkor jött az ötlet: együnk!

Ebéd után aztán másik útvonalon jöttünk, próbáltam úgy navigálni, hogy mindig minél több mindent lássunk. Kettő óra. A szobánk már valószínűleg készen van, de inkább elmentünk még egy kisebb körre a Haussman Boulevard-on, ami valahol az budapesti Andrássy út és a Ferenc-József-Erzsébet-Margit körút között van feelingben, viszont sokkal-sokkal tisztább.

Apropó tisztaság: az utak középről kifelé lejtenek, ez eddig nem újdonság. Az már inkább, hogy amerre jártunk mindenhol azt láttuk, hogy csordogál a víz, van ahol munkás sepri tovább a vízzel itatott koszt, szemetet. Aztán egy helyen elcsíptük, hogy ez nem véletlen, hanem beépített nyílásokból folyik ki a víz időközönként, így tisztítva az utcát, pontosabban a széleit, ahol a legtöbb kosz összegyűlik. Ügyes.

Ja, és mindenki iszonyatosan elegáns, mondtam már? Kutyaürülékkel elvétve találkozunk, igaz kutyával is. Lehet, hogy parkokba viszik őket inkább, vagy itt a belvárosban nem tartanak annyit – ami logikus lenne.

Mondjuk az is feltűnő, hogy olyan kimondottan sok ember sincsen. Forgalom se nagyon, vagy valahogy jobban eloszlik. Egyik dolog amit megfigyeltem, hogy egyirányú nagyon sok nagy, széles sugárút is, így talán kisebb egy-egy utcán a terhelés?

A 16443 lépés után három óra körül végre átvettük a szobánkat. Azért tudom ilyen pontosan, mert pont az utazás előtt érkezett meg az új Xiaomi MiBand 1S okoskarkötőm, mivel a korábbit elhagytam. Ebben a 16443 lépésben azért benne van még a budapesti reptéren megtett pár száz méter, de nagy része az érkezés napján, Párizsban megtett lépteket takarja. 11.3km-nek felel meg.

Közel 36 óra ébrenlét és ekkora séta megtette a hatását: „Egy kicsit dőljünk le, aztán megyünk újból sétálni, jó?” – ebből az lett, hogy éjjel 10 órakor (közel 7 óra alvás után) ébredtünk, majd eldöntöttük, hogy inkább másnap folytatjuk. Az ablakon kinézve az éjszakai Párizs pazar látványa fogadott minket, az Eiffel-torony fényjátéka.

Folytatjuk!

Ennek a blognak a hasábjain tudatosan kerültem a politikai témájú posztokat. Néha beismerem, hogy ez komoly nehézséget okozott és egy-egy irónikus utalás azért belecsúszott.

Ne félj, most sem fogok politizálni, azonban két cikket ajánlok a figyelmedbe, melyek szólok előre, nagyon hosszúak, ellenben kimondottan érdemes elolvasni.

Az egész 2014. szeptemberében kezdődött, akkor olvastam először ezeket a cikkeket. Sokkoló volt, de akkor valamiért mégis olyan utópisztikusnak és a szokásos „ellenzéki nyavajgásnak” tűnt.

Tegnap újból elővettem ezt a két cikket és „elolvastam” vezetés közben.

Eltelt másfél év, történt ez meg az. Például az egyik cikkből ez a rész konkrétan megelevenedni látszik:

„Magyarországon még nem sikerült egy ilyen jól működő, a hírműsoroktól a telenovelákig egy politikai célt szolgáló, nyomtatásban, tévében és az interneten egyszerre támadó médiabirodalmat összerakni, de egész biztos, hogy nem az akarat hiányzik hozzá, csak legfeljebb a tehetség. Ha ez egyszer sikerül, onnantól kezdve az aktuális magyar miniszterelnök elalvás előtt rendszeresen azon fog gondolkodni, hogy vajon ő az ország leghatalmasabb embere, vagy a hatalmas médiacég vezetője.”

Aztán például itt van ez a rész a másik cikkből:

„Mit tudott volna megvalósítani céljaiból a NER a fenti külföldi tőkeforrások nélkül? A magyar gazdaság 2010 és 2013 között még úgyis az elmúlt két évtized legalacsonyabb beruházási szintjét produkálta, hogy a három év alatt a GDP 10 (!) százalékát meghaladó EU támogatás érkezett az országba. Hány járda-, út-, és köztér-felújítás, óvoda- és iskola modernizáció vagy egészségügyi fejlesztés történt volna Magyarországon, ha nincsenek ezek az EU-pénzek? És miből finanszírozta volna a kormány az egykulcsos adót, a devizahitel-végtörlesztést és rezsicsökkentést, ha nem lehet megcsapolni az itteni külföldi bankok, energiaszolgáltatók és telefontársaságok felhalmozott vagyonát?”

Ebbe sem sokan gondolnak bele, hogy a CSOKot, a rezsicsökkentést, a stadionokat, a nemzet gázszerelőjét, a kuvaszt a birtokon miből vinanszírozza „A Párt”…

Szóval a két cikk amit ajánlok a 444.hu egyik alrovata, blogja, ami a tldr nevet viseli. A tldr egy rövidítés, mely az angol too long, didn’t read kifejezést takarja, nagyjából annyit tesz, illetve akkor alkalmazzák, ha egy hosszú bejegyzést nem akar valaki végigolvasni és egyből az elején tömören összefoglalja a szerző az írást. Persze a tldr blog esetében ez némi iróniát hordoz.

Szánj rá időt, majd értékeld a cikkeket magadnak.

A NER közelgő bukása

Így lesz Magyarországból Latin-Amerika

Az van, hogy tegnap hazaértem egy hosszú és kimerítő céges meetingről, majd vacsora és kutyasétáltatás után gondoltam átlapozom a híroldalakat. Látva vezérünk újabb emberkedését, jobbnak találtam nyugisabb vizekre evezni, így jutottam el egy igazi pesto recepthez.

Maga a cikk is érdekes, és ki is fogom próbálni a pesto készítését, de a szemem mégis egy soron akadt meg a receptben:

100 gramm reszelt parmigiano  (esetleg grana padano)

Na, csapjuk fel gyorsan a lexikont wikipediát, és nézzünk csak ennek utána! Ciki, nem ciki (főleg olasz rokonokkal a családban…), én eddig nem tudtam a pontos különbségeket, csak sejtettem.

A parmezán

Az EU-n belül ha azt mondod parmezán, az egy dolgot jelent(hetne): Parmigiano-Reggiano. Ez kvázi egy védett név, szigorú kritériumoknak kell megfelelni, hogy egy kemény sajt parmezán, azaz Parmigiano-Reggiano legyen.

Mit is jelent a szó, Parmigiano-Reggiano? Parmigiano a Parma megye nevéből származtatott melléknév, azaz Párma megyei, míg a Reggiano szintén melléknévként utal egy olasz megyére, Reggio Emiliára. De ez így nem pontos, mert igazából a név az Emilia-Romagna régió területeire, megyéire (Parma megye, Reggio Emilia megye, Modena megye, Bologna megye Reno folyótól nyugatra eső része)  utal egy Lombardiai kivétellel, hiszen Mantova megyei területek is ide tartoznak.

Sokan a sajtok királyának is nevezik a parmezánt, mely pasztőrözetlen tehéntejből készül. Maga a gyártás is eléggé érdekes, hiszen kétféle tej keverékéből készül: a friss reggeli fejésből és az előző esti fejésből fölözött tejből. Ezt oltják be savóval majd egy másik oltóval, melyet borjak negyedik gyomrának a falából nyernek.

Apropó tehén: az sem mindegy, hogy mivel etetik a tehenet, az igazi parmezán csak olyan tehén tejéből készülhet, melyet kizárólag fűvel vagy szénával etettek.

Ezután az aludttej állagú anyagot formázzák az ismert sajttömb alakra, egy fém szorító keret segítségével, majd egy műanyag eszköz segítségével belenyomják a sajtba a Parmigiano-Reggiano nevet, a gyár számát, a gyártás évét, hónapját.

A tömbök mérete meghatározott, egy átlagos Parmigiano-Reggiano tömb 18–24 cm magas, 40–45 cm átmérőjű és 38 kg-ot nyom. A gyártási folyamat végén , de még az érlelés előtt 20-25 napig sós lében áztatják a kerék formájú tömböket, majd az érlelési időtartamtól függően osztályozzák a parmezánokat, ezeket minden esetben jelölik is a csomagoláson. A minimális érlelési idő 12 hónap, a legtovább érlelt parmezán 24 hónapos! A 12 hónap leteltekor minden egyes tömböt leellenőriznek, nincsen-e rajta repedés vagy bármilyen minőségi hiba, ezt nagyon egyszerűen óvatos ütögetéssel végzik. Ha megfelel a minőségi követelményeknek rákerül a Parmigiano-Reggiano konzorcium logója, melyet belesütnek a sajtkorong héjába. Ez a lépés kritikus és szigorú, csak az kerülhet ki logóval ellátva, mely hibátlan, azonban a teszten elbukó sajtok sem vésznek kárba: ezek külön jelölést kapnak, párhuzamos vonallal jelölik ezt a típust, és a „mezzano” elnevezést viselik. A lényeg: a vásárló számára egyértelmű legyen a jelzés, hogy milyen garantált minőséget vásárol.

A készítésről egy kis szemléltető video:

Itt pedig arról, hogy hogyan kell szakszerűen, a tradicionális módon felnyitni:

És mi van a felhasználásával?

Bármikor bármivel bármennyit – legalábbis szerintem, egyszerűen imádom!

Az viszont biztos, hogy innentől sokkal jobban figyelek a típusra, a jelekre, a minőségre.

Ezen a szép „semjénszombaton” , 2016. február 27-én elindultam a szokásos bevásárlásra. A parkolóban már fura látvány fogadott: a helyek 3/4-e szabadon állt. Ránéztem a telefonomra, láttam a hóvégi dátumot, majd máris feleslegesnek láttam feltenni a kérdést: mi van, hogy csak ennyien vannak?

A Tesco kongott az ürességtől, a polcok roskadoztak az árutól, nem a megszokott szombat ez. Jól látszik, hogy az ország jobban teljesít, a lakói pedig tanultak korábbi pénzügyi hibáikból.

Jé, most jut eszembe, 2 hét múlva 1 éves a vasárnapi boltbezárás és még mindig nem tettük túl magunkat rajta…

Ami korábban közel egy órát vett igénybe, azt most durván 30 perc alatt el tudtam intézni. Az önkiszolgáló pénztárnál sem volt tülekedés, így az ott szolgálatot teljesítő, kb 55-60 év körüli hölgynek is volt ideje Józsival, a szintén 55-60 év körüli polcfeltöltővel kicsit diskurálnia.

A következő beszélgetés zajlott le:

– Na, mára végeztél?

– Igen.

– Azért jobb így, mint korábban nem?

– Hát, igen. Nem is értem az embereket…ennyi nekünk is jár nem?

– Hát ezt mondom én is mindig. Na meg hát, annakidején se volt ám ez másképp…

– Nem hát! És a mi gyerekink is felnőttek minden gond nélkül. Csakhát, tudom én ám mi van, unatkoznak az emberek, aztán járnak vásárolni.

– Úgy! Régen szombaton 12:30-kor bezárt minden, mégis volt otthon minden, a gyerekek se éheztek!

– Dehát, na…ennyi nekünk is jár. Na jól van, megyek.

– Szevasz, én még 6-ig vagyok!

Több kérdést is felvet a fenti beszélgetés, gondolatébresztőnek csak röviden foglalom össze őket és biztosan lesz benne pár megosztó, akár bántónak tűnő is, vállalom:

• kicsit úgy érzem, fordítva üljük meg a lovat, mintha a vásárló lenne az eladóért
• az „ennyi nekünk is jár” témakörén nincs mit vitázni, mindenkinek jár a pihenés. Csakúgy, ahogy a munkavállalás lehetősége is és biztosan jobb lenne a szájíz, ha például a munkaidőkeret intézményét szüntetik meg a vasárnapi munka helyett, így a szombati és vasárnapi pótlékok miatt megemelkedett fizetés kompenzálja a naptári pihenőrendtől való eltérést
• anno mikor patikában dolgoztam, mi is nyitva voltunk vasárnap. Tudom mennyire szar érzés vasárnap, de még akár szombaton is dolgozni. Egy ideig bírtam, aztán úgy döntöttem, ez nekem nem jó és továbbléptem.
• a „régen is felnőttek a gyerekek” témaköre izgalmas kérdés és nehéz rajta fogást találni. Azért megpróbálom: ha mindenki, mindenhol a régen is működő módszereket alkalmazná, még mindig lovaskocsival járnánk és védőoltások híján még mindig meghalna a csecsmők nagy százaléka, sőt, a felnőttek sem élnének 55-60 évig
• Einstein óta tudjuk, hogy minden relatív és függ a megfigyelő helyzetétől. A boltban dolgozva, a vásárlókat (akik költéséből a dolgozó bére is „kitermelődik”) figyelve tagadhatatlan, hogy unatkozó, lézengő emberek képe tárulhat elénk és biztos, hogy van is ilyen vevő. Vallomást kell tennem: sosem mentem még unalomból boltba. Mikor unatkozom (vagy ráérek, sokan ezt összemossák, pedig nem ugyanaz), akkor inkább filmet nézek, zenét hallgatok, zenélek, olvasok, kertészkedek, kutyát sétáltatok, főzök…de még sosem kiáltottam fel: menjünk boltba!
• mivel ismétlődő elem, térjünk vissza a nekünk jár témakörére. Iszonyatos ez az ellentét, szakadék ami a szolgáltató és a szolgáltatást igénybe vevő között van…kölcsönösen nem tisztelik egymást az emberek, irigyek egymásra, a másik zsebében turkálnak: honnan van pénze annyi mindent venni?! Széles társadalmi gond ez, ha egy széles középosztály lenne, elfogadható fizetéssel (véleményem szerint kb. nettó 250-300.000.- HUF/hó/fő), akkor ezek a kérdések sokkal kevesebbszer merülnének fel

Azon gondolkoztam, vajon hány embert érint(ett) a vasárnapi/hétvégi munka. Ha követem a fenti párbeszéd logikáját, azt is mondhatnám, hogy vajon hány ember kényelme miatt kell alkalmazkodnia a többi embernek? És kik vannak többen? A szolgáltatók vagy a vevők? Nem nehéz megtippelni.

És én – mivel voltam hasonló helyzetben, mint írtam is – továbbra sem az egyszerű melósokra haragszom, akik most örülnek, mert ennyi nekik is „jár”, sokkal inkább a rendszerre, annak kommunikációjára, árokásására és logikátlanságára.

De leginkább arra, hogy sokkal de sokkal több ember szabadságfokát korlátozza ez az idiótaság, mint amennyinek kedvez. És, ha valamilyen csoda folytán úgy alakulna, hogy a nép szavazhatna a kérdésről, majd abban elutasítja a zárvatartást, akkor a mostani helyzet kedvezményezettjei lennének iszonyú mérgesek a többségre, ahelyett, hogy azokra haragudnának, akik az egész méltatlan helyzetet az alacsony bérekkel előidézték.

„Olyan úgyse lesz, hogy mindenkinek jó!” – ezt még hozzáfűzte Józsi, mikor elköszönt.

Sokszor felmerül a kérdés, vajon milyen mélységig érdemes használni a GTD rendszert a mindennapokban és milyen elemi szintre bontott feladatokat érdemes felírni, hogy ne a fejedben kelljen őket tartani.

Ma jelszócsere napja volt nálam, OmniFocusban már korábban csináltam rá egy projektet, találóan „Jelszócsere” névvel.

Az alábbi feladatok voltak benne:

1. Találj ki egy új jelszót!
2. Cseréld le a céges gépen a jelszót!
3. Cseréld le az iMacen a jelszót!
4. Cseréld le a rMBP-n a jelszót!
5. Cseréld le az MI-ban a jelszót!
6. Nexon jelszót le kell cserélni?

A projekt 55 naponta ismétlődik (a cégnél 60 napos jelszó változtatási szabály van). A lista persze bővíthető, minden jelszó meghálálja, ha időnként változtatva van, illetve célszerű külön jelszómenedzser alkalmazást használni a célra és természetesen mindenhova külön jelszót.

Nincs kapkodás, nincs fejetlenség. Nincs fejvakarás, hogy akkor még hol is kell rendszeresen jelszót változtatni, ott ül minden a listában.

MI és Nexon – a munkámhoz szükséges két „alkalmazás”

Persze, a jelszókezelés metodikája egy külön egyház híveit tömöríti magába, jelen bejegyzés nem is annyira a jelszavakról, sokkal inkább a módszertanról szól.

Az 2015-ös év egyáltalán nem a blogolásról szólt. Az egészben csak az zavar, hogy nem tudom az okát. Az idő biztosan nem az, mert annyi minden más, nem éppen fontos dologra szántam időt, hogy már-már szégyellem a RescueTime grafikonokat böngészni.

Nézzük mi valósult meg a korábbi tervekből.

2015

Ezt a visszatekintőt most nem bíztam a véletlenre, 2015. december 27-én elkezdtem már megírni, biztos ami biztos alapon. Bár ez betudható annak is, hogy talán komolyabban veszem a GTD rendszert, az apró elemekre bontást, ezáltal nem mindent az utolsó (utáni) pillanatra hagyok.

Ugye írtam tavaly, hogy számszakilag milyen poén lesz az év, mert 2-es számrendszerrel levezethető. @csibar úr épp most javított ki twitteren, hogy minden levezethető 2-es számrendszerrel és 2047 lesz majd poén. Szóval már tavaly, mikor leírtam éreztem, sántít kicsit a megfogalmazásom, de arra gondoltam poénként, hogy a 2-es számrendszer (azaz a kettő hatványai) elemei kivéve a 32-t (ezért lesz poén 2047!) 1024-ig mind megtalálhatóak, emelkedő sorrendben és csak egyszer szerepelnek.

Utazás

Svéd rally nem jött össze, pedig a 2015-ös kivételesen jó volt, hó is volt bőven. Igaz, a verseny előtti héten esett a java, előtte alig valami – ezért nem is izgultam rá nagyon a szervezésre.

London. Még mindig vár ránk…bár, ha így haladunk annyi ismerősőm, barátom lesz ott, hogy lassan nem is a város, hanem a meglátogatásuk lesz a motiváció…

Ausztriának még csak a közelébe sem értünk. Na jó, ez így nem igaz, mert sokszor akár kerülő árán is inkább arra jártunk mindketten haza, mert jobbak az utak, zöldebb a fű, miegymás.

Nyaralás, Korfu behúzva! Izgalmas volt, főként az éppen csúcsponton járó események fényében, de nem bántuk meg, itt olvashatod újra.

Aztán márciusban voltam Svájcban öcsémmel, egy élmény volt, a Comói-tó és maga Lugano is. Most látom, hogy nem blogoltam erről se. Blogoltam viszont a március 15-i hétvégémről, melyet Olaszországban töltöttem és beszereztem egy érdekes paradicsomfajtát, ami sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött ígéretet. Igaz idén a kertet is hanyagoltam.

Egészség

Egy dolog teljesült, a meki mellőzése, ami azóta is tart. Büszke vagyok az eredményre, azonban fontos megjegyezni, hogy döntően a testsúlyom csak a meki hanyagolásával nem változott. Meki helyett szendvics, péksütemény, édesség, néha-néha egy éttermi menü ami befigyelt, összességében ugyanúgy egészségtelen kaják. Az év vége fele megkívántam nagyon a hamburgert és próbáltam keresni alternatív megoldásokat a meki helyett, több kevesebb sikerrel. Pár hely annyira hipszter, hogy meg sem találtam, mondjuk lehet, hogy nem autóval kell keresgélni, hanem egy fixis bringával.

Sport terén szerencsére jó évet zártam, sikerült egy jobb menetrendre is átállni, kedden és csütörtökön járunk focizni. Kiegészítő sport továbbra sem jött össze, ez fejlesztendő terület. Igaz nyáron kicsit futkároztunk, de 4-5 alkalommal max. Aminek örülök, hogy a korábbi sérülések is elmúlni látszanak, már ami a lábamat illeti. Szerencsére csak egyszer húztam meg a bal bokaszalagjaimat, viszont sajnos több apró sérülést beszedtem a kezemre, egy-egy levágódó labda és ütközés utáni földre érkezés során. Még most is van, amelyik fáj, majd lemegyek a Hévízi-tóra, állítólag jót tesz az enyhe radioaktív sugárzása az ilyen sérülésekre.

Beszerzések

Ahogy ígértem, vásároltam egy rMBP-t, remekül szolgál. Ez volt az első SSD meghajtós gépem, imádom, hogy mennyire villámgyors. Pont ez a tapasztalás vitt rá, hogy az iMac is megkapja ezt a bővítést, került a DVD író helyére egy SSD, amit egy Fusion drive-vá gyúrtam össze. Így már ez is villámgyors, úgy érzem nem is kellene új gép egyhamar, hacsak nem retina kijelző miatt – viszont az új retinás iMacek már azért az én árérzékenységi küszöbömet is túllépik…szóval újabb fejlesztést nem tervezek ezen a fronton, pont jó így, mindenre megvan a megfelelő eszköz.

Új hangkártyát végül nem vettem, az élet átírta a terveket, olyan elegáns mozdulattal húztam ki a YNAB kategóriát, hogy csak na! Erről viszont majd később.

Analóg szintit viszont vettem, egy Korg Volca Bass és egy Korg Volca Keys virít már a kis házi studiomban, igaz keveset használom őket. Már megfordult a fejemben az eladás is, de aztán letettem róla. Van bennük valami egyediség, főleg az tetszik, hogy viszonylag nehéz ugyanazt reprodukálni velük két egymást követő alkalommal, szóval mindig valami új alakul.

Cult Of Less: elmaradt. Az év utolsó harmadában felgyorsultak az események és a listán hátra került a projekt, leginkább azért, mert szanaszét van most minden cuccom, így nehéz lenne összeszedni, mitől is akarok megválni.

Új ismeretek

Itt nem sikerült annyit haladnom, mint terveztem, például a nyelvtanulás teljesen kimaradt. Jött azonban rengeteg új infó a podcastelésnek hála, az Agyvihar adásokra való felkészülés számos új infóval gazdagított, így jutottam el pénzügyi podcastekhez, melyeket napi, heti szinten hallgatok.

Feliratkoztam a courserán is több kurzusra, egy zenei studiotechnikai képzésre és egy tárgyalástechnikaira. Pontosabban ezt a kettőt csiáltam végig, egy újabb tárgyalástechnikai folyamatban van. A zenés kurzus egy jó visszajelzés volt, hogy mennyi mindent tudok már, viszont segített kicsit rendszerbe szedni a tudásomat.

Zene

Zene terén mondhatnám teljes katasztrófának az évet. Amit elterveztem, abból nagyon kevés minden valósult meg. Nem csináltam szerzői albumot, nem csináltam remixet, de még csak dj mixeket sem. Nem érzem úgy, hogy alkotói válság lett volna, egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Vagyis inkább türelmem nem volt hozzá.

Érdekes, hogy tavaly a GTD módszert itt is megemlítettem, akkor az agy felszabadulása, a kreativitás előretörése kapcsán. Utólag visszanézve és kicsit már előre, a GTD rendszernek azt a tulajdonságát fogom tudni kihasználni a zenében, hogy apránként, építőelemekből készítsek el valamit. Mindig abba a hibába estem, hogy egyből akartam mindent megcsinálni, egy komplett dalt, holott ez nem így működik. Pontosabban van, amikor működik, de az igazán flow élmény közeli állapotban jön csak össze, és a végeredmény akkor sem feltétlenül a legjobb. Szóval ebben van hova fejlődni, türelem, gyakorlás, kitartás, stratégia – ezeket más területre alkalmazva is érdemes elsajátítani.

Apropó GTD! Az Agyvihar podcastnek hála, kaptunk meghívót David Allen – a GTD rendszer kitalálójának – könyvbemutatójára a HVG Könyvek jóvoltából. Óriási élmény volt, igaz sok újat nem mondott.

Biznisz-munka

Azért vontam most össze ezt a két pontot, mert egyik sikertelensége következik a másik sikereiből. Az van, hogy 2015-ben ismét meghoztam egy döntést és munkahelyet váltottam: visszamentem korábbi (2005-2010) munkahelyemre, ahol egy teljesen új területen tudom kipróbálni magam. Nem mondom, hogy fájó szívvel jöttem el az előző munkahelyemről, bár a VW Golfot kicsit visszasírom…

Egy új munkahely mindig új feladatokkal, kihívásokkal jár, a májusi váltás nekem azt hozta, hogy a „biznisz” kategóriával nem tudtam foglalkozni. Szeptemberben volt egy területváltás is, ami újabb feladatokat hozott, még több munkával. A „mellékesre” már nem jutott energia. Ami fontos, sokat tanultam ebből a váltásból és tudom, melyek azok a pontok, ahol változtatnom kell a munkámban, hogy még sikeresebb és hatékonyabb legyek.

„Köldökzsinór”

Nos…mondaná a magyar. Eléggé hullámzó teljesítményt produkáltam 2015-ben ebben a napirendi pontban, ha átlagolunk mindent, akkor egy enyhe, 0.3 százalékpontos pozitív elmozdulást talán tudunk detektálni.

Egy jó pofon és felismerés volt, mikor kaptam a RescueTime alkalmazáshoz egy hónap (vagy fél év? nem is emékszem) pro előfizetést és egyben, több évre visszamenőleg tudtam nézni, mennyi időt töltök el pl. a közösségi médiában. Bámulatosan rémisztően sokat! Ekkor jött a lökés, hogy na akkor ezt most itt azonnal abbahagyjuk, Facebookról töröltem is magam. Sajnos még mindig van 2-3 kontakt, akikkel csak ezen a csatornán tudom a legjobban tartani a kapcsolatot, így visszamentem végül, ami magával hozta, hogy azért csak-csak felmegyek rá akkor is, amikor épp nem kapok üzenetet. Üzenetküldésre szerencsére a Goofy nevű app bevált, így böngészőben akár nem is szükséges megnyitnom a Zuckerberg birodalmat. Apropó czuki: hozzám is eljutott a A közösségi háló című film, ami a Facebook alapításáról szól, melynek végén és a közelmúltban kiderült pár apró elhallgatott Facebook „szolgáltatásról” egyértelműen arra az álláspontra jutottam, hogy: menekülök a felületről!

Valamiért azonban mégis él az emberben egy ősi, közösséghez tartozási vágy (a családon kívül), és vissza-vissza ránt, legyen szó bármilyen csatornáról is. Egy működő módszert találtam csak hatékonynak: folyamatosan lefordítom az „elszúrt” időt, hogy mennyi minden mást meg tudtam volna csinálni ez idő alatt, míg csak a pillanatnyi élvezetnek, a social media flownak éltem. Úgy tűnik, működik és sokkal könnyebben félre tudom tenni és helyette a fontos feladatokra koncentrálni.

A blogok nem, hogy új ruhát nem kaptak, de tartalmat is alig. Ez nem jó és zavar is.

Egyéb

A főzés és kajákkal kísérletezés is abbamardt, igaz erre kivételesen van jó mentségem: 2015. június 24-én felmondták az albérletünket és elindult egy azóta is tartó vesszőfutás. Először is meg kellett oldani 30 napon belül a kiköltözésünket. A tulajok, bár végtelenül korrektnek gondolták magukat, nem sok választási lehetőséget hagytak, 8 év eredményét kellett elhelyeznünk valahova.

Feladat: keress másik albérletet a nyár közepén egy olyan régióban, ahol eleve nincs sok albérlet, mivel mindenki szezonális kiadásban látja a lottóötöst. Mindezt spékeld meg egy nevelt, szobatiszta kutyával, akit sehol sem látnak szívesen, mert hát csak. Ha ez nem elég, közben utazz el a befizetett nyaralásodra, majd, hogy a pihenést gyorsan el tudd felejteni, a maradék 2 napban költözz ki teljesen. Megoldottuk! Igaz 3 helyen voltak a cuccaink és még most is van, ami zsákokban hever. Például a téli sapkákat sálakat továbbra sem találjuk.

Átmeneti szállásunk szüleimnél volt, akik megmentették a seggünket ebben a szituban 🙂 Történt ugyanis, hogy az új albérletbe csak 1.5 hónappal a régiből történő kiköltözés után tudunk csak beköltözni, ami vicc: a korábbi albérlet közvetlen szomszéd lakása. Ugye, hogy ugye?! Szerencsére kicsit kiegyenesedtek a dolgok, mondjuk azt kicsit fájt végignézni, hogy régi albérletbe a kiköltözésünk után majd’ 2.5 hónappal később költöztek csak be a tulajék…hagyok erre most időt.

Nade, minden jóban van valami rossz…várj, fordítva: minden rosszban van valami jó, koncentráljunk csak erre! Nikivel eldöntöttük, hogy egy közös otthon keresésébe és felépítésébe fogunk, ami az év hátralevő részére azért erősen meghatározta a mindennapjainkat és még közel sem járunk a folyamat végén.

Ingatlan.com és társai

Második otthonommá váltak az ingatlan hirdetéssel foglalkozó oldalak hasábjai, legjobb barátom a Google Maps és a Street View, a Takarnet sem ismeretlen már számomra és egy könyvre való tapasztalat gyűlt össze a hazai ingatlanügynökök lelki világáról. Családtagjaink, barátaink már csak legyintenek a „azt hiszem, megtaláltuk az igazit!” mondatra, mert minden egyes fogást komoly SWOT analízis követ, melynek eredményét már sejtheted: nincs még meg az igazi!

Szóval a sok elmaradt projekt és be nem váltott 2015. januári fogadalom, a meg nem írt blogposztok, az áthúzott YNAB büdzsék mind ennek a nem elhanyagolható ténynek köszönhetőek, hogy házat, otthont keresünk. Így fordulunk rá a 2016-os évre.

2016

Idén kicsit unalmas lesz ez a része a bejegyzésnek, mert nem fog sok mindent tartalmazni, talán ezzel a zenével tudom a legjobban összefoglalni:

Utazás

A nyaralást 2016-ra töröltük a naptárból, főleg, mert ha minden úgy alakul, ahogyan terveztük, akkor az építkezés/felújítás akkor tetőpontján lesz. Azonban van ismét meghívásunk Dél-Franciaországba, amit nem lenne illendő visszautasítani 🙂 Franciaországba amúgy jó eséllyel megyünk ezen kívül is, pontosabban Párizsba: ha minden jól alakult, akkor Niki megnyerte a vállalatnál az eladási versenyt, az országban ő lett a legsikeresebb értékesítő. A nyeremény pedig a párizsi díjátadó, aminek időpontja jó eséllyel a foci EB-vel egybeesik, így én titkon bízom benne, hogy pl. a nyitómeccs lesz az egyik attrakció.

Ahh, jut eszembe, talán ezért is volt az őszi meetingünk a fradi pályán?!

Egészség

Csak a szokásos a terv: fogyni 4-5kg-ot, majd tartani a súlyt, egészségesebb kajákkal. Annyival jobb eséllyel indulok neki a 2016-os évnek, hogy kezd összeállni az ideális táplálkozási kombó a fejemben, sokat olvasok a témában, illetve most a munkám is a táplálkozás, pontosabban annak hiábájából kialakuló betegség (diabetes) körül forog.

Beszerzések

„Kell egy ház”, így 2016-ra max ruhát tervezek venni, semmi más a házzal nem összefüggő dolgot nem akarok venni. Najó, talán egy Xiaomi Mi Band 1S verziót, ami már pulzusmérős.

Zene

Az Agyviharban beszéltem már arról, hogy van egy kollégiumi cimborám, Kornél, akinek elkezdtem segíteni pár zenei dologban. Ennek kapcsán egymást „cukkoljuk” és elkezdtek kijönni anyagok a studiomból, plusz a zenei repertoár kicsit átalakult, új stílusokban próbálom ki magam. Tervben van egy közös dj mix is, ami annyiban közös, hogy én mixelek, Kornél pedig a szerkesztő lesz, együtt válogatjuk be a zenéket. Techno, dubtech.

Biznisz

Új lendületet kell rúgnom a projektekbe, stratégiát kidolgozni és be is tartani. Mondtam már, hogy „Kell egy ház” ?

Munka

Na, itt aztán lesz teendő bőven. Érkezik egy új termékünk, aminek a bevezetését már megkezdtük, de rengeteg izgalmas teendő lesz vele az év első felében és persze a másodikban is 🙂 Ja, és itt is: „Kell egy ház” !

„Köldökzsinór”

Komolyan úgy érzem, hogy jó úton haladok, némi finom korrekcióra szükség van, de az OmniFocus sokat segít ebben. A titok nyitja tényleg az, hogy fel kell tölteni információval a rendszert a GTD szellemében és ami a legnehezebb: meg is kell csinálni a feladatokat.

Az Agyvihar podcastben beszéltünk róla, kvázi comingout volt, hogy a halogatás mekkora problémát jelent számomra. A jó hír: azonosítva van a probléma, most jön az, hogy meg kell oldani. Menni fog!

Egyéb

Kell egy ház!

És ünnepélyesen fogadom: fogok blogolni! Tényleg.

Boldog Új Évet!

Most, hogy a csodacsapat végre kikönyökölte magát így laza 30 év után egy nemzetközi tornára, várható, hogy előkerül a milliárdokért épített szellemstadionok témaköre, no meg persze az önigazolás, hogy „Na ugye!„.

Még szeptemberben volt szerencsém egy napot eltölteni a vasárnapi sporttörténelmi sikernek is otthont adó Groupama Arénában. Az épület csodálatos, imádtam a letisztult designt, a profi kivitelezést. Látszanak benne a milliárdok, jó érzés volt egy kultúrált környezetben lenni és tudni, hogy a jövő futballnemzedéke ilyen körülmények között vívhatja ki a nemzetközi porondon való szereplés jogát.

Foci miatt stadion? Muhhahha…

És itt álljunk is meg egy nagyobb ásónyomra. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy ezek a presztízs beruházások a labdarúgás miatt készülnek. Ez csak az apropó, ugyanis ezek az építmények üzemelési idejük kb. 10%-ában funkcionálnak labdarúgás szentélyeként. A maradék időben pontosan ugyanúgy működik – for profit -, mint egy szálloda, vagy egy konferecia központ. Mármint az okosabbik stadionok. A stadiontúrán millió meg egy adat mellett elhangzott az is, hogy nem mindegyik működik ilyen (jó) struktúrában, ezért a most leírtak is fenntartással kezelendők.

A gyep és ami mögötte van

A stadion egy látványos és méretes része a lelátó és az a szép zöld gyep, de a mindennapokban ez kihasználatlanul áll. Az edzések ugyanis nem itt zajlanak, hanem – a Fradi esetében – a Népligetben kialakított edzőpályákon…ez olyan, mint az „ünneplő ruha”: nem abban jársz le vásárolni, hanem csak különleges alkalmakra veszed fel. Persze ezt települése válogatja.

Szóval a stadion kisebbik részén található egy nagyon komoly kiszolgáló épület, melynek aljában a profi, modern öltözők találhatóak, a vendégek öltözője látványosan szerényebb, mint a hazai csapaté – pszichológiai hadviselés ez is. Az öltözőkkel egy szinten található a nagyon igényes kialakítású múzeum, melyben a Fradi története és ereklyéi tekinthetőek meg.

Az épület ha jól emlékszem 4 szint magas, 2 szint mély garázzsal. A lelátók tetején kaptak helyet a VIP és Sky boxok, melyek pontos bérleti díjára nem emlékszem, de úgy rémlik, hogy nettó évi 75.000.- €. Ezeket a boxokat a Fradit támogatók bérlik ki (a támogatásukon felül), illetve tulajdonképpen bárki bérelhet, aki a fent említett összeget kifizeti. És, hogy mire használják? Például irodának, tárgyalónak és meccs esetén exkluzív meccsnézére.

A boxok mögött és alatt pedig egy kvázi konferencia terem található, remek catering szolgáltatással. Itt volt a mi rendezvényünk is, irtózatosan profi kivitelezésben. Az egész napos rendezvény során körbejártuk a létesítményt, hiszen több helyszínen zajlottak a programok. Ha szükség van rá, úgy számoltam, hogy párhuzamosan akár 5-10 helszínen is folyhat esemény. Mindez csak minimálisan zavarja a skybox bérlőket, a boxok ajtóval le vannak választva természetesen és az ablak a pályára nyílik.

Minden szinten kultúrált, igényesen kialakított mosdók vannak, vicces piszoárral: segít célozni a gyengébbeknek.

Akkor most min is kell felháborodni?

Egy szó mint száz, maga a létesítmény nagyon profi, nagyon kultúrált és nagyon kicsit szól csak a fociról. A tervezésnél – mint megtudtuk – szempont volt az, hogy ne legyen (a pályát és öltözőket leszámítva) a Fradira utaló jelzés, design elem, logo, a színek is semlegesek, hiszen így hasznosítható a legjobban az épület. Van megrendelő, akit a zöld-fehér és egyáltalán a foci design eltántorítana a létesítmény bérlésétől.

Az üzemeltető nem titkolta, hogy ha csak focira ( kb. évi max 20-25 mérkőzés), meccsekre használnák a stadiont, akkor veszteséges lenne. Ezért az év nagyobbik felében igyekeznek rendezvények lebonyolítására használni stadiont, természetesen a gyep és a lelátó kivételével. Akár még esküvőre is…

Persze ez az egész történet nem mentség arra, hogy súlyos milliárdok folynak el közpénzből a stadionok építésére, ezekre a látványberuházásokra. Bevallom, sem időm, sem kedvem nincs a tulajdonosi-üzemeltetői hátteret felderíteni, hogy vajon az üzemeltetésből mennyi pénz folyik vissza az államkasszába.

De ha kérdéseket teszünk fel, felháborodunk és miérteket akarunk megfogalmazni, akkor azt szerintem kár a focira koncentrálva megtenni, sokkal inkább az „egyéb” üzemeltetés kapcsán érdemes egy oknyomozó riporternek keresgélnie, hiszen állami pénzből épített intézmény üzemeltetése után a bevétel haszon jó eséllyel magánkézbe vándorol, majd onnan talán pártkasszá(k)ba. Persze ez csak rosszindulatú feltételezés.

Nézzük kicsit pozitívan: ha tényleg minden nagyváros, ahol aranylábú focisták gyülekezete van „kap” egy ilyen stadiont, akkor hasonló üzemeltetéssel tulajdonképpen egy közösségi térhez jut az adott település, melyet jól ki lehet használni akár konferenciák, akár közösségi rendezvények megtartására.

Arra mondjuk kíváncsi vagyok, ha egy alapítvány vagy civil szervezet megkeresné a stadionok üzemeltetőit (bármelyiket), hogy rendezvényt szeretnének tartani, vajon jótékonykodnának-e vagy ugyanúgy kérnék a bérleti díjat…elvégre közpénzből, középület épült, azt a köz javára fordíthatnánk…

Rövid leszek, mert úgy hatásosabb. Ma munka után végre eljutottam az okmányirodába, kivonatni egy tulajdonomban álló, és szó szerint egy helyben álló gépjárművet.

Sokszor és sokat szidjuk az ügyintézést Magyarországon ezért most talán túlzóan is lelkes vagyok, mert minden korábbinál pozitívabb tapasztalatom volt a gépjármű forgalomból ideiglenes kivonása során.

Idővonal

16:12 – megérkeztem az okmányirodába Hévízen, ahol a 4-5 perces várakozásom alatt a következő üzenetet írtam meg:

Okmányiroda meghosszabbított nyitvatartás: csütörtök 8-18
Posta meghosszabbított nyitva tartás: szerda 8-18

Keresd a közös halmazt!

Ez eddig semmi extra, csak a szokásos – najó, talán egy kis előítélet.

16:25 – kinyomtatásra és aláírásra kerül a kivonásról szóló dokumentum, a gépjármű hivatalosan kivonva

16:26 – megtörténik a bankkártyás tranzakcióm, melynek köszönhetően a 16:12-es rosszmájú (bár azért továbbra is jogosnak vélt) megjegyzésem értelmét veszti, tudtam kártyával fizetni

Hazaértem, átöltöztem susogósba, majd rávettem magam a következő napirendi pont elintézésére: kötelező biztosítás szüneteltetése.

16:46 – beszkennelem a Scanner Pro alkalmazással az iPhone-on keresztül a kivonásról szóló hivatalos iratot

16:49 – feltöltöm és elküldöm az Allianz Ügyfélportálon keresztül a kötelező biztosítás szüneteltetése menüpontba a beszkennelt dokumentumot pdf formátumban, melyet amúgy az iCloud meghajtómról értem el immár az iMacről

16:59 – megérkezik az Allianz munkatársától a válasz, hogy köszönettel vették a megkeresést, mivel ilyenkor nem kell kötelezőt fizetnem, a már befizetett díjamból az időarányos részt visszautalják, kérdés: milyen számlaszámra tehetik ezt meg?

17:13 – válaszoltam az üzenetre, elküldtem a bankszámlaszámom, és most természetesen várok az utalásra

17:14 – az OmniFocusban kipipáltam minden teendőt az ügymenettel kapcsolatban, béke van, zen csend.

Epilógus

Korábban volt már szó itt a blogon, miként estem a saját csapdámba a túlzott automatizálással, de azóta sem bántam meg, hogy az Allianznál tartom a kötelezőmet, bár szó, mi szó, eléggé drágák a piacon. Ellenben a fenti ügymenet is mutatja, van amikor megtérül az árkülönbözet. Számomra a gyors és „digitális” ügyintézés majdnem mindent megér.

És, hogy az okmányirodáról is ejtsek néhány szót: vidéki kisvárosról van szó, 14 perc alatt végeztem. Mondhatod, hogy oké, ott nincsenek sokan, amire én azt mondom, hogy: igen, de bármelyik okmányirodában, szinte bármit el tudsz intézni, nem kell pl. a megyei és/vagy járási hivatalba utazni. Ami érték, akárhogy is nézzük!

Persze 2015-ben erre mondhatnánk azt is, hogy ez már rég elavult, egyáltalán minek kell személyesen bemenni, ott van Észtország példája, ahol már teljesen digitalizált a közigazgatás stb…igaz. De ha megnézzük, hogy 10 évvel ezelőtt miként működtek ezek a dolgok, akkor mindenképpen van pozitív előrelépés, ne lássuk mindig csak a rosszat.

És, hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, azért a hivatali kommunikáció még mindig döcögős („Ide kellene belenézni” – szólt az utasítás a mellettem ülő útleveles ügyalanynak), bár most az irányomba történő kommunikációban kivételesen semmi kifogásolnivaló nem volt.

Fun fact

A fenti ügymenetre 2015. júliusa óta készülök, azóta tologatom a határidőt az OmniFocusban.

De valami mindig közbe jött, leginkább kedvem nem volt hozzá és a jó öreg halogatás kapitány átvette az irányítást.

Megismétlem magamnak (is), hogy jobban rögzüljön: 14 perc hivatali ügyintézés, nettó 13 perc biztosítós ügyintézés. Csodálatos korban élünk!

Case closed.

A munkám kapcsán (most már tizedik éve) eleinte kb. évi 60.000 km-t, majd mostanában már kb. évi 70-80.000 km-t vezetek. Az évek során kialakult egyfajta tolerancia a sebességre és alacsonyabb tempó mellett lankadt a figyelmem, unatkoztam, elálmosodtam. Ezért évről évre nőtt az átlagsebességem, notórikus, de tudatos és felelős gyorshajtó lettem. Erről a paradoxonról már írtam itt a blogon. Valami azonban megváltozott.

Az elmélet

Biztosan öregszem, vagy már unom a vezetést, de azt vettem észre, hogy egyre inkább fárasztó a napi közlekedés, amiben persze biztosan közre játszik az utak remek minősége. Hiába ülsz, a vázizom a rengeteg úthibák okozta rázkódást próbálja kompenzálni – elfáradsz a vezetésben.

A másik fárasztó dolog nyilván a figyelem, amely gyorshajtás esetén – nálam legalábbis – fokozott. Mindig jóval előre észlelem a forgalom változásait, figyelek a költségvetési hiány csökkentésére kivezényelt közegre, a vadakra, a bringásokra, motorosokra, egyszóval mindenre, ami a környezetemben van vagy lehet. A nagyobb tempó miatt ez a figyelem sokkal nagyobb energiát von el, így ez is jobban fáraszt.

A megoldás ?

Azt találtam ki, hogy kísérleti jelleggel egy hónapon keresztül korrigálom a korábbi majdnem szabályos közlekedési szokásaimat és ezentúl városon kívül is betartom a sebességhatárokat. Városon belül eddig is szigorúan betartottam, ahol gyalogosok vannak, ott nincs vicc!

A módszertől azt várom, hogy mivel nyugodtabban autózok (nem kell a manapság egyre brutálisabb helyeken rejtőzködő rendőrőkre figyelnem), kevésbbé fogok elfáradni a nap végére. Ez nyilván annak a veszélyével is jár, hogy unatkozni fogok vezetés közben, de erre a más korábban bevezetett „vezetés közbeni olvasás” lesz a megoldás. Az autó fogyasztásán már most látszanak a pozitív jelek, 1 literrel már csökkent az átlagfogyasztás.

Meglátjuk, majd beszámolok itt a tapasztalatokról.

Egy másik motiváció

A bevezetőben említett 10 év során mindösszesen 2 alkalommal kellett gyorshajtás miatt bírságot fizetnem, mindkétszer 30.000.- Ft-ot. Ez kéthárom dolgot mutat jól:

1. az aktívabb, felfokozott figyelem tényleg működik
2. szerencsém volt
3. a rend éber őrei nem voltak eléggé éberek

Az elmúlt 2 hónapban volt két esetem is, amikor sanszos volt, hogy belefutottam a trafiba. Az egyik esetben az aktív figyelmem kihagyása miatt, a másik esetben azonban az újfajta szupertrafi rettentő inkorrekt módon történő elhelyezése (magas fűbe elrejtve, rendőrautó a fák alatt 20-30m-re a háromlábútól) miatt. A YNAB-ben egyből be is írtam 2×30.000 Ft-ot, amit még mindig nem mertem kitörölni, mert bár két hét alatt kiértesít a rendőrség, mire eljut hozzám a cégtől, az lehet, hogy 1-2 hónap.

Persze volt több eset is, amikor a Waze és az autóstársak időben figyelmeztettek, így volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen helyekre is állnak be költségvetési hiányt csökkenteni.

Nos, ezek az események is arra késztettek, hogy az új rendszer és a büntetési tételek elérjék nálam a megfelelő balesetmegelőzési hatást és lelassítsak. Nem akarok ebben a játékban részt venni és támogatni őket a fogócskában.

Szóval, 2015. augusztus 10-től egy gyorshatjóval kevesebb az utakon.

Disclaimer: azért továbbra is fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezalatt a 10 év alatt mindössze 2 közúti balesetem volt, mindkettő figyelmetlenség miatt és egyik sem a sebesség helytelen megválasztása miatt. Ettől függetlenül, mindenki közlekedjen szabályosan!

A hatások

Magamon még nem érzem annyira a változtatás hatását, ebben valószínűleg az embertelen meleg is közrejátszik.

A környezetemre viszont teljesen másképp tekintek, mivel most én vagyok a „miért tötyörögsz előttem kö***g” vezető. A magyar közlekedési kultúrába kódolva van a szabálytalankodás és a gyorshajtás. Nem egy esetben azért voltam kényszerű pl. a megengedettnél nagyobb tempóra váltani, hogy elkerüljek balesetveszélyes helyzetet.

Autópályán, ha 130-cal haladsz, levillognak. Belemásznak a seggedbe, ami ekkora tempónál, ilyen sebességnél eléggé rizikós. A két balesetemből az egyik a követési távolság nem megfelelő megtartása miatt volt, pont autópályán, hirtelen belassuló sorban. Szívesen megkérdezném a mögöttem villogó, majd a rendszámtáblámra felmászó BMW-s urat, hogy honnan ilyen magabiztos abban, hogy én nem fogok megijedni a tükörbe pillantva és nem lépek vészreakcióként a fékre, majd a hirtelen csak 5-10km/h különbség kvázi 0-2m követési távolságnál vajon mire lesz neki elég a rendelkezésre álló 0,2-1mp-ben?

Főúton a 90 km/h tempó, igen, lassú. Gyakorlatilag már rövid távon is azt veszed észre, hogy mindenki téged előz folyamatosan, előzés közben pedig megvetően néznek rád. Még te vagy a hülye…fura. Persze nem mondom, hogy nem ismerek korábbi önmagamra…shame on me.

Mivel van időm útközben gondolkozni, régi önmagamra, pontosabban vezetési technikámra és a most engem folyamatosan leelőzőkre gondolva azon merengtem, hogy sosem tudhatod, mi a másik motivációja a szabályos közlekedésre, vagy akár a sebességhatár alatti tempóra. Mire gondolok?

Például arra, hogy mikor a költözésnél (uhh, erről még nem tudok írni…) tele volt pakolva az autó plafonig, nem akartam, hogy összetörjenek pl. a tányérok. Ezért 70-80km/h körül mentem át A-ból B-be.

Vagy például arra, mikor elfelejtettem tankolni és eléggé üzemanyag spóroló üzemmódban vezettem. Akkor is értetlenkedő tekintetek előztek meg.

Aztán végül arra jutottam, hogy ezek a szituációk teszik igazán nehézzé a sebességhatárok betartását. Vannak 70-es tötyörgők, hétvégi vezetők, vannak a szabálykövetők és vannak a gyorshajtók. Ebből a három szintből kellene kihozni egy olyan masszát, ami együtt tud biztonságosan, nyugodtan közlekedni. Elárulom: nem fog menni.

Mindenkinek fel kellene fejlődnie a szabályosan közlekedőkhöz, jó példa erre akár Ausztria (bár vannak azért ott is érdekességek), de talán mégjobb példa Franciaország, Skandinávia, Németország és újabban Olaszország. Mivel mindenki tartja a sebességhatárokat mindkét irányból – gondolok itt arra, hogy nincsen (vagy elenyésző) tötyörgő se és gyorshajtó se -, ezért van egy egészséges üteme a közlekedésnek, ahol senki sem akar nagyon ficánkolni.

Meglátjuk. Mondta a vak. Már csak a menet közben twitterezésről kell leszoknom 🙂

Történt, hogy még július közepén kaptam egy értesítőt hivatalos levél érkezéséről. Nem tudtam időben átvenni, így a posta visszaküldte az Önkormányzatnak. A történet kapcsán több tapasztalattal is gazdagabb lettem, ezt osztom most meg veled röviden.

Kézbesítve

Ugye mindenki ismeri a mindennapos érzést, mintha ebben az országban minden úgy működne, hogy a sok szarházi törvényt nem tisztelő és nem betartó polgárok miatt a tisztességes többség folyamatosan szívatva van. A szomorú az, hogy ez nem csak érzés, ez így is van.

Ennek egyik ilyen eleme például a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó törvény (rendelet?), mely szerint, ha nem tudják kézbesíteni a levelet, akkor az jog szerint kézbesítettnek minősül.

Lefordítom magyarra: egy olyan levél tartalmát ismertnek és elfogadottnak veszi „a Hivatal”, melyet te nem is láttál, ki sem bontottál, el sem olvastál… Twitteren ki is rohantam a számomra új információ kapcsán és szomorúan konstatáltam, hogy ez bizony amiatt van így, hogy ne lehessen jó magyar szokás szerint trükközni azzal, hogy valaki egy hivatalos iratot notórikusan nem vesz át, próbálva így elkerülni annak rá – akár kellemetlenül – vonatkozó tartalmát.

Azaz, a csalók, trükközők miatt a kollektív bűnösség elvén mindenkit rosszindulattal kezelnek. Felháborító!

A kíváncsi fáncsi

Szerencsére nincs sok ügyem a helyi Önkormányzattal, így gyorsan kisakkoztam, hogy mi lehetett az ügy, ami miatt írásban megszólítottak és amit bár elolvasnom nem sikerült, de tudomásom kellene, hogy legyen róla.

Gépjárműadó értesítést kaphattam, leánykori nevén súlyadó fizetési kötelezettség.

Fogtam magam, egy szép hétfői napon beballagtam az Önkormányzathoz, akik ügyesen, megelőzendő a #hatefő-t, hétfőn nem tartanak ügyfélfogadást. Jobb is. A portástól megtudtam, hogy hányadik emeleten és hányas szobában kell az ügyintézőt keresnem.

Aztán fogtam magam, a következő, keddi napon beballagtam a Hivatalba (így nagybetűvel) és felkerestem a gépjárműadó osztály illetékes előadóját.

A rendszer lefagyott

– Igen, tessék!

– Jó napot kívánok, Horváth Róbert vagyok és kaptam egy értesítőt hivatalos levél érkezéséről, de nem tudtam átvenni. Gépjárműadóra gyanakszom, ezt szeretném most rendezni.

– Ööö…na…igen…hátőőő…egy pillanat és megnézzük.

Megnézi „A GÉPben”, hogy milyen ügyiratról van szó és egyáltalán ő e az illetékes elvtárs. Adategyeztetés után az adóprofilom a monitoron és szomorúan konstatálja, hogy ő bizony az illetékes és jó volt a sejtésem: gépjárműadó!

Molyol, papírokat keres. Nézi a H betűnél, nincs.

Bátortalanul közbeszólok: „Lehet, hogy a D betűnél lesz a doktor miatt…”.

„Nem, én azokat is vezetéknév szerint rakom.” – itt már bánom, hogy közbeszóltam, de valami megváltozott. Hirtelen elkezdett túlkompenzálni és nagyon segítőkész lenni, amit annak a bűvös két betűnek tudok be.

Hívhatod álszentségnek (nem az), de nem szoktam nagyon használni a doktori címet, maximum ott ahol a hivatalosság miatt tényleg kell. Szomorú tapasztalat viszont, hogy mikor ez mégis kiderül, akkor szinte mindenhol egyből elkezdik az ember seggét nyalni. Nem értem. Más ember lettem hirtelen? Aki nem dr. az már nem is érdemli meg a normális elbánást?

Aztán persze értetlenül állt még mindig az előtt, hogy én most akkor mi a francot is akarok. Gondolom ők nem ehhez vannak hozzászokva, hogy valaki odamegy, köszön, bemutatkozik, értelmesen elmondja mit akar és eleget akar tenni állampolgári kötelezettségének.

Ismét visszamegyünk a géphez, ekkor már komolyan túlkompenzál, mindent rendben akar végezni, már-már hatalmas nyelvcsapásokkal, de hangot ad értetlenségének: „Dehát itt 291 Ft adóról van szó, ez annyira kis összeg…hát nem is értem”.

Felhívja az irattárat, ahol megbeszéli, hogy mindjárt a „kedves ügyféllel” érkezik, aki átvenné így utólag a levelet. Zárásként azért egy ősrégi mátrix nyomtatóval, a kábeleken átbukfencezve nyomtat nekem egy adóprofilt, részletesen elmagyarázza, melyik tétel micsoda rajta.

Minden ajtón előre enged, az „ügyfél az úr” érzésem van.

Az irattár

Mire leérünk, már elő van készítve a papír, átveszem, aláírom, persze nincs ilyen esetre rubrika, ezért kézzel rávezeti, hogy az „ügyfél utólag személyesen átvette”. Az irattárban, ahol csupa nő dolgozott, még egy poént is eleresztett az úr – sajnos a nevét nem tudom, mert ő velem ellentétben nem mutatkozott be -, amin a hölgyek ugyan nem nevettek, de rámnézett és látta, hogy én értettem a poént. Megvan a közös pont, a zsebemben van!

A búcsú

Kikísért szinte az Önkormányzati Hivatal ajtajáig, majdnem egy kávéra is meghívott, majd kezelve búcsúztunk egymástól.

Nekem pedig könny szökött a szemembe.

Összegzés

Már hallom: „Neked semmi se jó!”

Igen ,de mégsem. Bár kellő iróniával írtam meg a fenti történetet, azért őszintén örülök neki, hogy van befogadó készség a normális hozzáállásra. A bánásmód igenis jól esett, de ez mindenkit meg kellene, hogy illessen. Persze az is más kérdés, hogy sokan ezzel visszaélnek. Ugye „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”.

Ugyanakkor a történetből látszik, hogy mennyire nincs felkészülve a jogkövető magatartásra a bürokráciai rendszerünk, hiszen percek teltek el azzal, hogy egyáltalán mi a francot keresek ott. Ha nem retorzió miatt kell intézkedni, nem problémás ügyfélről van szó, van egy kis utógyújtása a rendszernek. Nincsenek felkészülve a normális emberekre. A kormányzat áldásos tevékenysége miatt általánosságban látom a közszférában, hogy mindenki nagyon óvatos és próbál megfelelni, csak nehogy veszélybe kerüljön az állása. Ez persze átcsap egy túlkompenzálásba adott esetben.

Aztán persze azon is elgondolkoztam, hogy erre az egészre semmi szükség nem lenne, ha olyan közigazgatásunk lenne, mint az észteknek.

E-mailben szereztem volna tudomást az adófizetési kötelezettségemről, majd a digitális aláírást (is) tartalmazó chipes személyimmel bejelentkezek az ügyfélkapura, megnézem az ügyemet, banki átutalással kifizetem és megyek a dolgomra. Mindez maximum 10 percet vesz el az életemből.

Ezzel szemben a fenti sztori nekem nettó 2 órát vett el az életemből.

Tegnapi nap divatosan a kifogyhatatlan tréfákról szólt. Sokan nem szeretik ezeket a vicceket, én legrosszabban az álhíreket viselem.

De tegnap mégsem emiatt bosszankodtam, sokkal inkább az idióta és figyelmetlen magyarok miatt. Persze ez nem biztos, hogy nemzet specifikus, de még frissek a hétvégi élményeim Svájcból, ahol sikerült megtapasztalnom a figyelmesség egy emelt szintjét.

Az első bolond

A munkám kapcsán megérkeztem Sopronba, ahol a helyi Lidl áruházban terveztem reggelit vásárolni. Éppen a telefonomat nyomogattam még, amikor beparkolt mellém egy idősebb úr a Ford Ka gépjárművével. Nyitja az ajtót, valami koppan.

Kiszállok, megnézem, néz rám furám, az orrom alatt elmorgok egy „Sikerült?” kérdést, majd kezdődik a perpatvar. Az öreg úgy nekem esett, mintha legalább lekommunistáztam volna vagy épp a felmenőit, különösen az édesanyját illettem volna a legősibb mesterség művelésével. De nem, csak megnéztem, hogy nem nyitotta-e rá az ajtót az autómra.

Az öreg rettentő etikátlanul vitázott, előkerült, hogy mit képzelek én, hogy meggyanúsítom őt és különbenis milyen kis nyikhaj vagyok, ő mennyivel idősebb (!) és csak, hogy tudjam: egymillió kilométert vezetett le balesetmentesen és a saját autójára is úgy vigyáz mint a szeme fényére, ugyanígy a máséra is és nem érti mit szarozok én itt, mikor semmi nem történt.

Persze a nyugodtságom és a tárgyilagosságom mégjobban felidegesítette, amit bevallom, élveztem. Imádom, mikor a buta ember nem tud mit kezdeni egy korrekt vitapartnerrel.

A vonzás törvénye

Mióta megvan az új autóm, inkább messzebb szoktam parkolni pl a TESCO-ban is, csak nehogy rámnyissa valaki az ajtót. Merthogy a magyarok erre nem figyelnek.

Miért emelem ki ezt ennyire? A hétvégén Svájcban voltam, ahol míg várnom kellett egy parkolóban, figyeltem az embereket. Először csak az volt fura, hogy a mellém beparkoló sofőrök mennyire óvatosan szálltak ki, de ezt betudtam annak, hogy bent ülök az autóban. De aztán láttam, hogy a többi parkolóhelyre beállók is ugyanilyen figyelmességgel és óvatossággal nyitják az ajtókat és figyelnek a mellettük parkoló járműre (talán pont emiatt érdemes Svájcból használt autót venni).

A bolondok napi első kliensem annyira felhúzott, hogy el is mentem egy másik boltba reggeliért, majd utána leparkoltam a kórháznál, hogy megkezdjem a munkát. A kórháznál tudni kell, hogy állandóan tele van a parkoló, így nagyon nem volt választási lehetőségem pl. arra, hogy egy „magányosabb” helyet keressek. Be is parkoltam az egyébként egyáltalán nem szűk parkolóhelyre, majd nem sokkal később mellém állt egy Renault Clio kombi. Rövid ideig még molyoltak a kocsiban és nekem is el kellett még intéznem egy telefont. Láttam, hogy nyílik a szomszéd autó ajtaja, még át is szaladt a gondolat a fejemben, hogy remélem nem nyitja rám…és de: ismét koppanást – de most jóval nagyobbat – hallottam, így már rutinosan kiszálltam az autóból.

Az ellenőrzés során szomorúan állapítottam meg, hogy bizony rámvágta az ajtót az idősebb hölgy, aki furán nézett rám, hogy mit ellenőrzök az autón.

Ekkor megszólítottam: „Rám tetszett nyitni az ajtót.”

A válasz meglepő volt: „Ja, nem is láttam, hogy itt van és, hogy hozzáért.”

Majd fogta magát a lányával és elindult. Mikor utánuk szóltam, hogy most itt akarnak csak így hagyni, akkor egy ingerült „Miért, mit csináljak?!” volt a válasz.

Annyira sokkolt az esemény – főleg a korábbi öregúr miatt -, hogy nem vágott gyorsan az eszem és nem tettem fel az „Ön mit csinálja fordított esetben?” kérdést. Így csak az hagyta el a számat, hogy „Talán jó lenne mondani valamit!”. Erre egy kierőszakolt, „Hát akkor bocsánat…” volt a válasz, majd továbbálltak.

Még persze magamban füstölögtem kicsit, hogy erre miért nem képesek figyelni, aztán inkább beletörődtem.

Tanulság

Nincs. Ez olyan, mint a kőfelverődés, nem tudod kivédeni.

A figyelmetlenséget, az ingerült reakciókat viszont nem bírom hova tenni. Ha nagyon bele akarnék magyarázni valamit, akkor talán a mélytársadalmi irigységet és általános leszaromságot mondanám, a dögöljön meg a szomszéd tehene mechanizmus mindenhol működik.

Ez van. Szomorú vagyok.

Még az Agyvihar podcast 15. epizódjában beszéltünk arról, miként automatizáltam a telefonomon a mobil parkolás elindítását. Aztán a 16. epizódban kiderült, hogy kicsit ágyúval lőttem verébre, de nézzük is, miről van szó.

A Workflow app

Sokak várták már és végre megérkezett a Worflow nevű alkalmazás iOS-re, mely az OS X Automator szolgáltatásához hasonlít (amivel a pdf-ek mp3-má történő felolvasós átalakítását is végzem), csak a kvázi scripteket a mobiltelefonon futtatja.

Sokak kreativitását megmozgatta ez az alkalmazás és jobbnál jobb „workflow”-k jelennek meg, természetesen a haszontalan „osszuk meg a képet instagramon” jellegűek mellett.

Éppen ezért nagy kihívás volt számomra valami igazán hasznosra használni ezt az alkalmazást, amiben amúgy továbbra is nagy jövőt látok. Elkezdtem átgondolni, hogy melyek azok a folyamatok, melyeket tudnék az iOS munkafolyamatomban automatizálni. Nem könnyű, illetve ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire is „pótcselekvésekre” használja a mini-számítógépet, amit naponta a kezében tart.

Launch Center Pro app

A Launch Center Pro (LCP), ahogyan a neve is utal rá, egy launcher alkalmazás, melyhez szintén kell egy kis kreativitás, hogy igazán hasznossá tegyük. Részletes ismertetésbe itt sem mennék bele, sok mindent tud, amit a Workflow nem, viszont sok mindent nem tud, amit a Workflow igen. Így adódott a lehetőség, hozzuk össze a kettőt.

A parkolás problémája

Mivel négy megyében dolgozom és a kórházak előtti utcák általában fizető parkolóhelyek, napi szinten kell használnom a mobilparkolást. Szerencsére egyre több hely került bele a szolgáltatási körbe, így gyakorlatilag minden „munkahelyem” esetére meg tudom csinálni az automatizálást.

De miről is van szó pontosan? Egy parkolási zónába érkezve gyakran elfeljtettem, hogy ott pontosan melyik telefonszámra is kell az sms-t küldeni. Oké, a fizetőautomatákon rajta van, de körülményes volt oda menni, lenézni, elküldeni stb…

A Workflow alkalmazás segítségével kreáltam minden egyes parkolási zónámra két scriptet, egy START és egy STOP címkével. A START az autóm rendszámát tartalmazza, mint az SMS szövege, míg a STOP a „STOP” szöveget.

Az egész előnye az, hogy az adott zónában kiválasztott worflow kikeresi magától a telefonszámot, amire a megfelelő szó küldését előkészíti, nekem csak a „send” gombra kell nyomnom.

Mindez persze így még nem elég, mert ez így eddig csak félautomata. Így hát azon kezdtem el gondolkozni, hogyan lehet lokáció alapon automatikusan aktiválni a workflow-t. És itt jön képbe a Launch Center Pro.

Location trigger, geofence

A Workflow alkalmazás egyelőre nem tud lokáció alapon triggert fogadni, viszont az egyes scriptek exportálhatóak: akár a home screenre, akár pedig a Launch Center Pro-ba (ami tulajdonképpen egy komlex home screenként is felfogható). URL sémák segítségével a LCP-ból elindítható a Workflow script.

A LCP azonban tud egy olyat, hogy location trigger: megadható neki, hogy egy adott zónába érkezve – vagy elhagyva azt – elindítsa az adott LCP actiont, ami jelen esetben egy hivatkozás a Workflow scriptre (és ez itt az ágyúval verébre lövés, de erről később).

Ezzel a megoldással automatizálható az egész folyamat, hiszen ha megérkezek a zónába, egyből elindul a LCP action, ami megjelenít egy notifikációt. Itt szükséges interakció a felhasználó részéről, egy slide elegendő.

Ekkor aktiválom tulajdonképpen az adott lokációra jellemző LCP actiont, ami elindítja a Workflow scriptet. Mire találok parkolóhelyet, már kész az SMS az autóm rendszámával a megfelelő parkolási zóna telefonszámára, csak a „send” gombra kell nyomnom, és kész.

A módszer ugyanúgy működik zónába érkezéskor és zónából távozáskor is, természetesen a releváns scriptet elindítva.

A módszer talán egyetlen hátránya, hogy – igaz, csak egyszer – meg kell csinálni minden egyes zónára a START és STOP LCP actionöket.. Workflow script azonban elegendő 1-1 db, hiszen paraméterezhető .

Aztán jött Wyctim

És közölte velem az Agyvihar 16. epizódjában, hogy amit csináltam, azt egy alkalmazással az LCP-val is meg tudom oldani. A kulcs a System Actions->In-App Messaging->Send Message with Body. Korábban ezt én nem fedeztem fel, csak a sima Send Message to Contact megoldással próbálkoztam, ami – mivel nem lehetett megadni az üzenet tartalmát – nem volt alkalmas.

Majd ráveszem magam és átírom az actionöket, de egyelőre marad ez a hibrid megoldás, hiszen tökéletesen bevált. Ja, és már mentett meg parkolási bírságtól: ránéztem a telefonra és láttam a notifikációt, hogy indítsam el a parkolást.

Láttam Tepinél (aki ismét duzzog!) egy remek reblogolást egy asztalról, melyet a kislány teljesen egyszerűen forgatva kb 2x akkorára nyit ki, mint az eredetileg volt.

Aztán elkezdtem gyorsan felkutatni, hogy honnan származhat a fotó. A tumblr-en nem jártam sikerrel, bár megtaláltam az első posztot, a forrás nem volt megjelölve.

Aztán elkezdtem figyelmesen nézni az animált fotót, hogy nem derül-e ki valamiből az eredete. Felfigyeltem arra, hogy a környezet olyan, mintha egy hajón lenne. Sőt, ez tuti egy hajón van, látni ahogy halad a tengeren/óceánon.

Oké mondom, akkor nézzük: beírtam a Google-be, hogy: ship round table expand

Hoppá, ennyit tesz a jó keresőszó.

Az első találatra kattintva kiderül pár érdekesség:

• egy idén 180 éves designról és megoldásról van szó, melynek védjegyét Robert Jupe jegyzi 1835-ből
• a patent fent van a Google adatbázisában
• lehet ilyen asztalt rendelni
• a legolcsóbb 19.000 USD-ről indul, ami mai árfolyamon számítva 5 150 558 HUF
• ez nem az eredeti koncepció, hanem egy félautomata változat
• az eredeti verziók akár 100.000 USD áron is pörögnek (nem számítom át)
• a találati listában ott van a gif eredeti videoja

Csodálatos korban élünk!

Talán egyszer már érintőlegesen az Agyvihar podcastben említettem, hogy én bizony vezetés közben szoktam „olvasni”. Azért az idézőjel, mert ez az „olvasás” természetesen nem a hagyományos olvasás. Kifejtem.

Mivel a munkám miatt sokat autózom és mivel a ráidó az agy rágógumija, már régóta a produktivitás jegyében kihasználom a napi szinten kb. 4 óra utazással töltött időt arra, hogy érdekességeket, híreket, elemzéseket „olvassak” ez idő alatt.

Mivel nálam az utazás az nem egy passzív tevékenység, mint a tömegközlekedéssel közlekedőknél, hanem elsősorban a vezetésre kell koncentrálnom, ez az „olvasás” komoly nehézségekbe ütközik.

Szerencsére az iOS rendszerben vannak olyan lehetőségek, melyek segítenek megoldani az ilyen helyzeteket. Eredendően az iOS „Speak Selection” funkcióját használtam, majd a „Voiceover” funkciót is, de nemrég fedeztem fel (lehet, hogy az iOS 8-cal érkezett?), hogy van már „Speak Screen” lehetőség is.

Mit tesznek ezek a funkciók? A „Speak Selection” a kijelölt szöveget felolvassa. Elméletileg okos, mert felismeri az adott nyelvet is és automatikusan azt a „hangot” választja, de van, mikor neked kell megadni a nyelvet, különösen olyan esetekben, amikor idegen szavakat is tartalmaz a szöveg, így nem tudja eldönteni a rendszer, hogy melyik az elsődleges. A „Voiceover” alapvetően látáskárosultak számára készült, így ez jóval komplexebb megoldást jelent. Talán annyival jobb vezetéshez, hogy kevesebb interakciót igényel, így jobban lehet a vezetésre koncentrálni. Nagy hátránya volt, hogy ha bejött egy SMS vagy egy notifikáció, akkor annak tartalmát egyből felolvasta, megszakítva ezzel például a cikk felolvasását.

Az igazán jó megoldást – eddig – a „Speak Screen” funkció megjelenése hozta, mely két ujjas fentről lefele „swipe” hatására aktiválódik (amennyiben a Settings->General->Accessibility->Speech) képernyőn korábban aktiváltuk. Egy overlay formájában megjelenik a hozzá tartozó kezelőfelület is, mely kellően nagy gombokat tartalmaz, hogy akár vezetés közben is könnyen irányítható legyen, ha szükséges.

Disclaimer: vezetés közben a mobiltelefon használatát tiltja és bünteti a KRESZ, még az SMS vagy hívás kinyomásást is, így az itt bemutatott funkciókat is. A mobiltelefon használata balesetveszélyes, így senkinek sem buzdítok ennek használatára, még saját felelősségre sem.

Ha a telefonon érkezett egy SMS vagy például a Trafihunter alkalmazás notifikációja, akkor sem akad meg felolvasás, sőt, akár ki is lehet lépni az adott alkalmazásból, el lehet navigálni. Hasznos egy funkció.

Az autóban én a BlueTooth kihangosítón keresztül szoktam hallgatni a Pocketbe elmentett cikkeket, de ha nincs ilyen az autódban, akkor fülhallgatóval is megoldható ez természetesen.

Disclaimer 2: nagyon nem vagyok híve a fülhallgatóval vezetésnek, az in-ear fülhallgatók képesek annyira kiszűrni a külvilág zaját, hogy például egy mentő szirénáját, vagy az autód normálistól eltérő működését nem hallod meg.

Egy ötlet és az Automator

Tegnap éjszaka Péter (@ScotttHUN) a következő üzenetet küldte nekem:

„Most éppen word és pdf doksikat konvertálgatok autózáshoz…nincs erre valami automatizálási cucc?”

Mivel Péter már részben elhagyta az Apple hajót, az iOS módszert nem javasoltam neki, ellenben meg tudtam neki mutatni az OS X gyárilag beépített funkcióját, mely egy Automator script, a neve: „Add to iTunes as a Spoken Text”.

Ez annyit tesz, hogy a rendszerben bárhol, ha kijelölsz egy szöveget, akkor azt átalakítja a rendszer beépített hangszintetizátorával audio fájllá, majd beteszi neked az iTunes lejátszódba, ahonnan akár később a telefonodra vagy iPadedre is szinkronizálni tudod.

Aztán ma reggel csak felébredt bennem a kihívás szelleme: csináltam már „folder actiont” (ez az OS X-ben annyit tesz, hogy az Automator figyeli a megadott mappát, és ha abba érkezik egy új elem, akkor a megadott feladatokat elvégzi vele), létezik ez a gyári scrpit, ollózzuk össze a dolgokat.

A cél a következő volt: mivel macerásnak találtam kijelölni egyenként a szövegeket és elindítani a sciptet, mi lenne, ha egy adott mapába kerülő (egyelőre csak pdf) fájlt automatikusan figyelne a rendszer és egyből audio fájllá konvertálná? Sőt, mi lenne, ha ezt az audio fájlt úgy tenné az iTunes-ba, hogy ellátja különböző megjegyzésekkel, albumnévvel, egyedi fájlnévvel, hogy a későbbiekben könnyebb legyen karbantartani? Sőt, a menet közben képződő fájlokat törölje is le, csak a végtermék maradjon meg!

Azért is fogtam bele ebbe a mókába, mert így kényelmesebben fogom tudni „olvasni” a cikkeket autózás közben. A Pocketbe mentés mellett az adott cikket lementem (a Safari Reader View módját használva) egy PDF fájlba, a megadott mappámba („_to speech HU”), ahonnan már a rendszer teszi a dolgát és szépen felkerül az iTunes zenei lejátszási listámba – ami természetesen automatikusan frissül az iPhone-ra.

Jól hangzik, ugye?

Nos, elment vele az egész délelőttöm (ez betudható annak, hogy kezdő Automator felhasználó vagyok és azért Google-t is használnom kellett elég rendesen), de az eredmény magáért beszél. És szó szerint! Bedobok egy PDF fájlt a mappába, és pár másodperc múlva már az iTunes-ban virít a felolvasásra kész hangfájl.

Nem vagyok irigy gyerek, így szívesen megosztom veled a két „Automator Workflow-t” amit készítettem és két „Automator Service-t” is itt. Készítettem külön egy magyar és külön egy angol szövegre alkalmas workflow-t (ezek figyelik a mappát) és két service-t is, mely arra az esetre jön jól, amikor promt azonnal kell egy PDF audio verziója.

A motorháztető alatt

A módszernek – jelen ismereteim, tudásom szerint – vannak korlátai. Például az, hogy csak PDF fájlokat tud kezelni, melyeket átalakít TXT fájllá, amit megnyit a TextEdit alkalmazással, ebből olvassa ki a tartalmát és ezt passzolja tovább az audio konvertálónak.

Valószínű, hogy csak én nem tudok hozzá eleget Automator és Apple Script házatáján, és ezért tudtam csak így megoldani, de több órás Google keresés sem vitt közelebb ahhoz, hogy egyből mindenféle megnyitott ablakok nélkül ki tudjam nyerni a PDF nyers szöveg tartalamát és azt egy változónak át tudjam passzolni. Ha te kedves olvasóm esetleg tudsz erre megfejtést, kommentben, e-mailben szívesen veszem a javaslatot és akkor módosítom is egyből.

A fentiekből adódó hátrány, hogy a TextEdit alkalmazás ablaka megnyílik feldolgozáskor, így ez az éppen folyamatban levő munkánkat megakaszthatja. A script bezárja a feldolgozás végén automatikusan ezt az ablakot, így nem kell vele törődni, de zavaró lehet. Szintén zavaró lehet, ha valamilyen oknál fogva épp a TextEdit alkalmazással dolgozunk, mert bele fog oda rondítani a script.

Az audio konverziót mp3-ra tettem, hogy kevesebb helyet foglaljon, nem hiszem, hogy nagy minőségre lenne itt most szükség.

Mellékeltem egy képet fentebb, melyen kiemeltem azokat a pontokat, ahol szükség lehet rá, hogy a saját ízlésed szerint átalakítsd a scriptet, ezeken a pontokon nyugodtan nyúlj bele.

Az egész 2013. január 1-jén kezdődött, mikor megírtam az első ilyen című bejegyzést, elindítva ezzel egy hagyományt, szokást. Aztán valamilyen fura oknál fogva 2014-ben ez egyből meg is szakadt, elmaradt a bejegyzés, a mellékelt képen láthatod, hogy január 3-án nyúltam hozzá utoljára. Tavaly. Most így utólag visszanézve az értékelést még egyész jól megírtam, csak a tervek maradtak el. Nos, ez a 2014-es évre szépen rá is nyomta a bélyegét. Most kifejtem.

Az elmaradt 2014-es évértékelő vázlatát itt meg tudod tekinteni. Ne lepődj meg, ha lesznek átfedések a mostani írással.

2014

Érdemes elolvasnod a fent linkelt pdf-et, jól látszik belőle, hogy már a tervek is eléggé képlékenyek voltak, így aztán a megvalósítás sem lehetett az egész évre vonatkozólag másmilyen, mint kvázi ad-hoc.

Utazás

A svéd rallyra nem utaztunk el, de nem is baj, csalódás lett volna. Alig volt hó, és bár látványos volt, ahogyan a szöges gumik szikráztak a murván, ennek a rallynak más a bája.

Végül nem mentünk el az Eifel Rallye Festivalra se, mert a svéd ismerősünk időközben eladta az autóját, így nem indult a versenyen. Ellenben egy nagyon parádés 2 hetes nyaralást összehoztunk, Route Cote d’Azure néven, melyről el is kezdtem írni a beszámolót itt a blogon, de aztán abbamaradt az első rész után. Sokszor fogsz még hasonlót olvasni ma, a 2014-es év blogolás szempontjából eléggé gyér felhozatallal bírt. A nyaralásról most csak azért nem fogok itt részletesebben írni, mert nem adom fel és befejezem a beszámolót, igaz lehet, hogy kevesebb részből.

Isztambul, London … esély sem volt rá.

Egészség

Gyökeres változást sajnos nem sikerült elérni, a tervekhez szinte ugyanazt leírhatom majd, mint tavaly. Heti 2 foci megmaradt, bár az év végére sajnos a tornaterem felújítása miatt majdnem 2 hónapot ki kellett hagynunk.

Talán ide sorolható, hogy elkezdtem az álló asztal kísérletem, egyelőre felemás eredményeim vannak, de mint alternatíva egész jó. Most fel is állok a székemből és állva folytatom az írást.

Beszerzések

A korábbi tervekből megvalósult egy retina iPad mini Air és egy iPhone 5s. Ezekről sem blogoltam egyáltalán. Az iPad Air-t nemrég el is adtam, mivel a cégnél is modellfrissítést hajtottak végre, így teljesen felesleges volt a háztartásba kettő belőle. Az iPhone 5s egy eléggé unortodox frissítés volt nálam. Mivel az új iPhone 6 és iPhone 6 Plus sem méretben, sem formában nem tetszik, úgy döntöttem, gyorsan, míg van rá lehetőség, vásárolok egy iPhone 5s-t, és kihúzom vele addig, míg az Apple-nek megjön az esze és nem ping-pong ütőket gyárt. Úgy néz ki, erre van remény, bár ez is csak egy pletyka.

Ami elmaradt: Cult Of Less, MacBook Air, hangkártya.

Új ismeretek 

Erre már tavaly sem volt konkrét tervem, a 2013-as csomagolástervezésről rég letettem. Felfedeztem azonban a coursera.org szolgáltatást, ahol rengeteg új tudásra lehet ingyen (!) szert tenni. Végig is hallgattam egy dietetikával foglalkozó kurzust, de a vizsgát nem tudtam letenni, mert már a heti gyakoriságú feladatok teljesítése sem jött össze. Hasonlóan feliratkoztam egy hangmérnöki tanfolyamra és egy mongo.db tanfolyamra, ezeket még csak el sem kezdtem. Egyszerűen nem jutott rá idő – pontosabban rosszak voltak a prioritásaim.

Éppen ezért is talán a legfontosabb új ismeret, amit elkezdtem elsajátítani az David Allen – Getting Things Done (GTD™) rendszere. Egész jól haladok vele.

Talán ide illik a legjobban, hogy a YNAB és a GTD/produktivitás gondolatmenet kapcsán elindítottunk Benke ‘@wyctim‘ Zsolttal egy podcastet, Agyvihar néven, ahol az említett témaköröket tárgyaljuk ki, olykor egymásnak is tanácsot adva, a hallgatóság pedig végigkövetheti az evolóciónkat. Az adás már 12 epizódnál tart, ami csak azért érdekes, mert úgy terveztük, hogy 10 adást csinálunk, történjék bármi is. Úgy néz ki azonban, hogy igény mutatkozik az általunk interpretált témákra, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, így folytatjuk!

Zene

Hahh…elkészült 1 azaz egy mű: Takáts Eszter – Elhajolt című dalából végre meglett a remix. Belekezdtem még jópár remixbe, de nem lett belőlük semmi.

Ellenben a 2013. decemberében indult Sunday Sessions projektem szépen folytatódott, majdnemhogy rendszeres adással sikerült jelentkeznem. Jelenleg a mixcloud fiókomban 32 mix található, mely magába foglal 14 db Sunday Sessions epizódot és van már egy Friday Sessions epizód is, melynek létjogosultsága itt olvasható.

A 2013-ban indult Napi Zene, majd Heti Zene rovat 2014-ben szépen halkan kimúlt, elfogyott az ajánlótársakból is a lelkesedés, utolsó epizód itt.

Biznisz

Különösebb eget rengető sikerekről itt sem tudok beszámolni, apróbb előrelépések történtek, de a startup szcéna még nem szippantott be minket. Misivel továbbra is dolgozunk az ugyeletespatika.com projekten, és 2014-ben már kibővült egy új résszel a holvanpatika.hu keresővel is. Itt sikerült némi üzleti sikert elérni, azonban ennek a kiteljesedése 2015-ben fog megtörténni! Elindultunk a Telekom által szervezett versenyen, mely a hazai mobil alkalmazásokat hivatott megversenyeztetni.

A Patikablogot is lassan a biznisz részhez sorolom, mert bár 2014-ben ott sem született sok bejegyzés, több olyan jellegű megkeresést is kaptam, ami ad némi lendületet a folytatáshoz. Ugyanakkor nem lehet elmenni a szakmai csalódottságom további mélyülése mellett, gyógyszerészi fronton elindítottam pár kollégámmal érdekes kezdeményezéseket, azonban a szakmát uraló nihil és érdektelenség miatt ezek egy része a süllyesztőben végezte.

Munka

Munka…az volt 2014-ben jó sok, talán emiatt is ment el az év úgy pikk-pakk. Számos egyéni és csapat szintű sikert értünk el és azoban mégis kicsit elégedetlen vagyok a saját eredményemmel. Ez azonban jó, mert látom az irányt, hova kell eljutni, miben kell fejlődni, min kell változtani. Habár a Patikablogon megénekelt változások nem mindegyike hozta meg a kívánt hatást, jól érzem magam a jelenlegi munkámban. Ezen persze sokat segít, hogy nemrég vettem át az új autóm, amit imádok! Egy VW Golf VII, 2.0 TDi.

Sok cégnél egyébként alulértékelik a céges autó minőségének motiváló hatását (természetesen van, ahol pedig túlértékelik, értsd: nem egy extra autót olyan kiváltságos juttatásként prezentálnak, mintha egy Bentley-t adnának), nálunk ezt szerencsére egy nagyon egészséges szinten kezelik.

2014-ben ünnepeltem a 2 éves belépésemet a céghez, iszonyatosan repül az idő. Mostanra amúgy elmondhatom, hogy a korábban nem ismert üzleti felek is teljesen partnerként kezelnek, ez az egyik legjobb (és egyben legszubjektívebb) mérőszempontja a munkámnak – számomra.

“Köldökzsinór”

Áhh…bele sem kezdek. Ebben az évben is volt account felfüggesztés, transzfer másikra, hozzáférés szűkítés, monitorozás, leiratkozás stb…egyik sem hozott igazi eredményt. Talán az év végére – Zalaba Krisztián blogjának indíttatására – sikerült olyan változtatásokat bevezetni, melyektől hosszú távú hatást remélek.

Fontos állomás szerintem a függőség beismerése. Mert ez az. Pont. Period.

Ugyanakkor a másik fontos állomás az, hogy rá kell jönni: nincs app, nincs tiltás, nincs igazán „ultimate” módszer ez ellen, csak saját magad. Talán egy életképes megoldás, a rossz szokás helyére jó szokás beiktatása. Persze ehhez kell egyfajta evolúció, azaz rájönni (beismerni) arra, hogy a rengeteg időt, amit az ember pl. social médiára (de akár blogolásra – és íme a válasz a 2014-es év alacsony poszttermésére) fordít, azt mennyi más, produktív dologra is fordíthatná. Például nyelvtanulásra. De erről majd a 2015-ös terveknél.

Egyéb

2014-ben azt hiszem kimondhatom: rengeteget főztem és sokszor kísérleteztem kajákkal. És ami mégjobb, mindezt élveztem is! Csináltam hirtelen felindulásból grissinit, újra megpróbáltam és sikerült az arancini, megvan a tökéletes rizottó receptje is, pizzatésztám is tökéletes lett. Korábban volt egy elméletem, mely szerint ha beütne valami krach (aka „világvége”), akkor egy csomó – főzés szempontjából (is) – buta ember állna és nézne maga elé, majd szép lassan éhenhalna, mert nem tud magának ételt készíteni. Ezért is kezdtem el a főzőcskézés felé fordulni, no meg rájöttem: teljesen jól kikapcsol! Sajnos ezekről a kajákról sem blogoltam, így nem tudom az elért eredményeket linkelni most.

Összegzés

2014 így visszagondolva nem volt se jó, se rossz év. Azt gondolom, hogy sok minden kapcsán bölcsebb lettem, sok olyan tapasztalat ért, aminek bár nem adtam hangot, de elraktároztam és várhatóan 2015-ben fogok profitálni belőle. A fotózással, a blogolással, az exhibicionista és „overshare” dolgokkalnak kicsit határt szabtam kicsit visszavettem, talán emiatt is volt nehezebb megírni ezt az összefogalalót, lévén nem volt annyi dokumentáció róla. 2014-ben inkább megéltem, átéltem a dolgokat, mintsem tudósítottam róluk.

Ért jópár csalódás is az év folyamán, de egyik sem olyan súlyos, hogy érdemes legyen rágódni rajta. Sokkal inkább tapasztalatnak jók ezek és ennek köszönhetően meghozhatóak belőle a döntések a jövőre nézve.

2015

Ez az év eléggé geek lesz. Miért? Talán mert le lehet vezetni a 2-es számrendszerrel, ami ugye a számítástechnika alapja. Pontosabban a kettő hatványaival.

2015 = 1024 + 512 + 256 + 128 + 64 + 16 + 8 + 4 + 2 +1

Na, ha még nem vesztettelek el kedves olvasóm, akkor jöjjenek a tervek 2015-re.

Utazás

Idén is felmerült bennem a svéd rally gondolata, meg van is egy élő meghívásunk, de még figyelnem kell az időjárási viszonyokat: attól tartok, idén is szikrázni fog a szöges gumi a murván 🙁

London. Továbbra is ott a listán, idén már csak össze kellene hozni!

Ausztriában bárhova, 1-2 napra, hétvégére. Erről majd később, hogy pontosan miért is, bár nem egy rocket science kideríteni…:)

Nyaralás: idén azt gondolom, ha fene fenét eszik is, elmegyünk Korfura. Pont.

Öcsém már jelezte, hogy mikor tart igényt a sofőri szolgálataimra, így sanszos egy Svájc, de lehet, hogy Németország is.

Egészség

Itt sokat kell fejlődni. Nikivel kb. egyszerre megyünk éves ciklusindító meetingre, így aztán el tudjuk egyszerre kezdeni idén is a Dukan-diétát, amihez most már mindenünk megvan: a módszert pontosan leíró könyv és egy hozzá passzoló recepteskönyv is.

Ami a sportot illeti, 2014-ben sajnos ki kellett hagyni sokat a fociból a tornaterem felújítása miatt, de aztán nemrég találtunk egy másik lehetőséget, így a korábbi hétfő-kedd az hétfő-szerdára fog változni, talán jobb is lesz így. De marad heti kettő, ezt kellene megfejelni futással a maradék napokon. Ugyanakkor a korábbi elhibázott bringavásárlást idén orvosolni kellene és egy jó kis hibrid, izé, trekking (?) bringát venni és azzal rendszeresen tekerni. Talán egy személyi ezdős gyúrás is jó lenne, de szerintem erre nem lesz időm, marad a Freeletics itthon.

Hoppá, jut eszembe, a YNAB-ből pontosan meg tudtam nézni, 2014.10.30-óta nem ettem Mc Donald’s-ban. Ezt tartani is akarom és még a közelébe sem fogok menni, max a mosdót használni és kávét inni. De ide kapcsolódik, hogy valami megoldást kellene találni a napközbeni étkezések megoldására, pontosabban az anomáliára, hogy minden nap más városban dolgozom és nem akarok az éttermekben 30-40 percet időzni és jutalmul még kajaszagú is lenni. (Ha van ötleted, kommentben szívesen veszem!)

Beszerzések

Két héten belül beújítok egy rMBP-t, ez már szinte biztos. Régóta készülök rá, és a CitiBank 0% THM akciója most megadta a végső lökést. Amúgy is terveztem a studio mobillá alakítását – ennek szintén később lesz majd jelentősége -, és van rá remény, hogy a dj vonalat kicsit felélénkítve szintén szükség lesz a mobil gépre.

Kell egy új hangkártya. A podcast miatt is (a Røde mikrofonnak kell a 48V táp, amit a jelenlegi kártya nem tud kezelni) és a jobb hangminőség miatt is. Egy Focusrite a kiszemelt áldozat.

Aztán zenéhez is írhatnám, de inkább ide, hogy akarok valami egyedi hangzást biztosító, nem túl komoly hangszert is venni. Olyan 100-200k között, kell egy kis analóg élmény a setupba.

Nem teljesen beszerzés, de mégis, hogy az iMacbe kerülni fog egy SSD és átesik egy kis tisztításon, talán még plusz RAM is kerül bele – Yosemite kissé belassította.

Lesz Cult Of Less, tényleg. Sok cucc összejött már, ami csak áll és porosodik.

Új ismeretek

2015 szinte biztosan a tanulás, főként a nyelvtanulás éve lesz. Az angol finomításán túl a német tudásom szintre hozása lesz a cél. Milyen szintre? Legalább olyanra, mint ahol az angolom tart most: bárhol, bármikor, különösebb gondolkodás nélkül hozzá tudok szólni.

Érdekes sztori, erről sem blogoltam – még -, hogy nyáron a nyaralásról hazafele volt egy multikulti balesetem az autólályán Genova magasságában: Franciaországban kanadaiak által bérelt autóba belehajtott egy német, de iráni meg szír állampolgárok által vezetett autó, majd abba én. Mindez Olaszországban. Biztosan a stressz is segített, de kvázi folyékonyan megtárgyaltuk három nyelv között ugrálva a történteket: olaszul a rendőrrel, angolul a kanadaiakkal és németül az irániakkal.

A nem létező közgazdasági ismereteim is szeretném bővíteni, a YNAB és az Agyvihar podcast is rávilágított arra, hogy érdemes ezzel kicsit foglalkozni, ugyanakkor érdekel is.

Zene

Az idei évre az egyik legnagyobb terv, hogy közel 16 év után újból saját szerzői albummal jelentkezzek. Persze ehhez – már rájöttem – az kell, hogy a fejben igazából rend legyen. Ebben remélem segíteni fog a GTD módszer bevezetése és rigorózus alkalmazása, már most észrevettem azt, hogy mivel nem tartok felesleges – értsd, naptárba, todo-lista vezető rendszerbe való – dolgokat a fejemben, sokkal több energia és hely van a gondolatok szárnyalásának. Azaz a kreativitásnak is.

Természetesen tervben van jópár remix is, majd elválik mennyire lesz termékeny az év.

A dj mix sessionök szintén folytatódnak, nagyon jól érzem magam ebben a közegben, szerepben.

Biznisz

Misivel még tavaly év végén átbeszéltük a fő irányvonalakat, az év első két hónapjára már megvannak a kristálytiszta feladatok, csak végre kell őket hajtani.

Tervezem, hogy kiváltom az egyéni vállalkozói igazolványt, hiszen főállás mellett ez egész kedvező opciókat kínál, ugyanakkor számlaképessé tesz. Ehhez kapcsolódik, hogy a Patikablogot is elindítom abba az irányba, hogy a befektetett munka valamilyen formában megtérüljön.

Szintén biznisz terv, hogy egy ausztriai vállalkozást is indítok, a pontos részletek még képlékenyek, de több szempontból is hasznosnak tűnik ez a lépés.

Munka

Azt gondolom, hogy a hatékonyságomon kell idén javítani a munkában és meglesz az eredménye. Hiába a sok befektetett energia, ha nem hatékony, ezen kell javítani. A 2015-ös év mindenképpen izgalmas lesz, most nem egy külső, hanem egy (pontosabban kettő) belső változás miatt, de vallom Darwin alapelvét, mely szerint az a faj képes fennmaradni, aki minél gyorsabban képes a változásra, minél könnyebben kezeli azt.

“Köldökzsinór”

Well…mondaná az angol. Itt sok a tennivaló.

A GTD rendszer implementálása, a jobb fókusz és a folyamatos fejlődés 2015-ben meg kell, hogy hozza azt az eredményt, hogy az online térben töltött idő produktívabb legyen, ne pedig szimplán csak időfecsérlő szórakozás. Persze néha erre is szükség van, de meg kell találni az ideális egyensúlyt.

A Facebook news feed kiírtása egy kezdő lépés, lehet, hogy radikálisabb módszerekhez kell folyamodni, bár ezek – ahogyan wyctim szokta mondani – csak látszat megoldások. A tényleges változást magunkban, magamban kell megtenni és szépen lassan „lejönni” a köldökzsinórról.

Ami még az online élethez tartozik, hogy hamarosan mind a Patikablog, mind pedig ez a blog kap egy új ruhát, bár az alapot biztosító WordPress motor legújabb változata miatt ez kicsit több időt fog igénybe venni (korábban rossz irányba indultam el az egyéni kinézet fejlesztésénél).

Egyéb

A főzés és a kajákkal kísérletezés továbbra is érdekel, így ez az irány megmarad. Ha végre megtanulok röviden írni, akkor talán jut rá idő, hogy ezekről blogoljak is.

Lesz majd még egy fontos projektem idén, de ez reálisan majd csak 2016-ban lesz megvalósítható, így idén csak az előkészítése zajlik, sőt, már 2014-ben elkezdtem. Több okból kifolyólag is, most többet erről nem is írok.

Röviden (LOL, ismét) ez volt, ez lesz 2015-ben!

BÚÉK mindenkinek!

Jó egy ideje (pontosabban mióta megvásároltam a Native Instruments Traktor Kontrol S2-t, még pontosabban 2013. december 8. óta) készítek egy mix sorozatot Sunday Sessions címmel, mely vasárnap kora esténként hallható, változó rendszerességgel, függően attól, hogy éppen ráérek-e vasárnap vagy se.

A héten annyi jó muzsikát sikerült felkutatnom, hogy nem bírtam várni velük vasárnapig, így jött az ötlet: legyen Friday Sessions, azaz pénteken csináltam egy mixet a mixify csatornámon.

Ennek folyományát itt alul tudod meghallgatni, 3 órás szett. Aztán kicsit tovább gondoltam a dolgot és úgy áll a dolog, hogy lesz Saturday Sessions is. Miért?

A válasz nagyon egyszerű: így egy hétvége folyamán bármikor várható friss, élő adás, attól függően, hogy éppen mikor érek rá. A stílus minden „Sessions” epizódban hasonló, ha nem ugyanaz: egy kis deep house, egy kis tech-house, house, techno. De főként deep house.

Jó szórakozást, mindenkinekakiszereti!

Jah, és van easter egg is a mixben, ha felfedezted, kommentben jelezd! 🙂

Friday Sessions #1 by Stro-B on Mixcloud

Azért jó, ha az embernek (meg az asszonynak) van egy blogja, mert itt nyugodtan kiírhatja magából akár a bajait is, amiből talán más is tanulhat. Egy ilyen következik most.

Munkám egyik fő eleme a várakozás, ezért talán túlon túl is türelmes ember vagyok, enélkül nem tudnám csinálni. Aztán az is a munkám fő eleme, hogy gyakorlom a tisztelet intézményét a partnerek irányába, tisztelettudó ember is vagyok, enélkül nem tudnám csinálni.

Mindezt elöljáróban csak azért tartottam fontosnak leírni, mert biztosan én vagyok rosszul összerakva (NEM), hogy az alábbi eset miatt most tollat, izé billentyűzetet ragadtam.

Történt ugyanis, hogy az imént egy fickó belépett a lakásba. Nem szólt épp a zene, így egy koppintást hallottam az ajtón, majd a hőszigetelő szivacs surlódását a padlón, azaz mayday: valaki benyitott és belépett a lakásba! Ruby is egyből jelezte, persze ő is értetlenül állt a dolog előtt.

A benyitás hangja után már hallottam a sűrű „jónapotozást” és a „jó helyen járok?” hangos kérdés is elhangzott…

Namost: lehet, hogy ortodox családban nevelkedtem, de nekem a szüleim úgy tanították, hogy kopogok az ajtón (és vagy csengetek), majd megvárom míg reagál valaki és nem nyitok csak úgy be egy vadidegen lakásába!

A munkám során az orvosi rendelőkbe sem szoktam ezt a mérhetetlen bunkóságot megtenni, szépen megvárom, míg kijönnek értem.

Manapság nem biztos, hogy szerencsés Amerikával példálózni, hogy mint egy sidenote itt jegyezném meg: ott ezért már le is lőhetik az illetőt, hiszen magánlaksértést követ el (erre persze nem vágyom, csak az érdekesség kedvéért jegyeztem meg).

Az úr egyébként a 6-os lakásban (sorház) lakókat kereste. Átirányítottam.

Ide tartozik, az a sztori is, hogy van az utcában egy öregasszony, aki miután kitudakolta, hogy párom szülei ugyanott laknak, ahol az ő lánya, rendre velünk küldet pakkot az „éhező” unokáknak. Mindig kompótot, amit az utcában található gyümölcsfák tulajdonosaitól hiénáz össze. Hogy örülhetnek a gyerekek neki…

Amúgy nem egy csoró vénlányról van szó, szimplán szarrágó.

Node, iszonyat pofátlanul csinálja a dolgait, és ő volt a notórikus benyitogató. Kifigyelte – egész héten készült rá -, hogy mikor vagyunk itt, számolta, hogy kb. mikor utazunk el és előtte megjelent mindig a pakkal. Természetesen pl. TV nézés közben annyit hallottunk, hogy jön be és „Jónapot!” hallatszik, ilyen vén szipirtyó hangon.

Na, egyszer elpattant az agyam és kiosztottam, hogy van ám csengő és használja nyugodtan. Nem használta továbbra sem. Így egy következő alkalommal erélyesebb fellépés következett: közöltem vele, hogy várja már meg, míg kinyitom az ajtót és reagálok valamit, mert ez nem illik, hogy csak úgy bejön hívás nélkül a lakásba és különbenis.

Azóta nem küld velünk pakkot.

Nah, ez akár egy stro-B duzzog epizód is lehetett volna, de ezt meghagyom továbbra is Tepi kollégának, aki egy újabb zseniális résszel jelentkezett, hasonló értelmi színvonalú népekről mesél. Mindenkinekakiszereti!

Egyszer már volt egy ilyen felindulásom, mikor megpróbálkoztam átállni (LOL) arra, hogy a számítógép előtt az ülő póz helyett állva dolgozok. Meg böngészek. Meg … szóval állva cseszem el az időt. Ez főként Leo Babauta blogján 2011-ben olvasott cikk hatására történt meg, amit egyébként az Agyvihar 7-ik epizódjában rosszul idéztem, mert nem saját cikke, hanem egy vendégposzt. Ajánlom amúgy elolvasni a cikket meg a végén linkelt hivatkozásokat is, megdöbbentő adatok!

A lényeg: ülve dolgozni többszörösen rossz, állva dolgozni maximum fárasztó és a lábaidnak rossz. De ha hozzászoksz, akkor inkább lesz jó a testednek, mint rossz.

Az álló munkahely témaköre most több mint trendi, szépen rámozdult az ipar is, remek termékek akadnak, határ gyakorlatilag a csillagos ég.

Mivel a munkaállomásomat viszonylag jól kialakítottam már, és a zenélés miatt bizonyos funkciók kötöttek is, nem tudok akármilyen megoldást választani. Éppen ezért egy sajátot választottam.

IKEA hack

Az asztallapom is az IKEA-ból származik, amit már többszörösen meghekkeltem (nem bírta a terhelést, pontosabban nem volt megfelelő az alátámasztás, így kapott plusz lábakat), a monitor hangfalaim és az iMac is egy megemelt polcon van.

Kicsit gondolkoztam, miként tudnám megemelni a billenyűzetet, az iMac majdnem jó magasságban van. Bár nem teljesen szemmagasságban van, így a megdöntött gépre kicsit lefelé kell néznem. Sajnos a tetőtér miatt nem tudom jobban megemelni, de a rendszer úgy állt össze, hogy ha máshova kerül, akkor a későbbiekben ez akár megtehető.

Vettem ugyanis egy LACK asztalt, aminek csak a lapját használtam fel. Továbbá vettem a nagyobb CAPITA lábakból is, de csak kettőt használtam fel, ahogyan a képen is láthatod.

Pontosan azért, hogy mobilizálható legyen, illetve a monitortól való távolságot így szabadabban tudom állítani.

Azért csináltam mobilisra, hogy ha elfáradok, akkor le tudjak ülni, eltávolítva ezt a kis emelvényt bármikor vissza tudok állni ülő munkaállomásra.

A végeredmény kicsit csúnyácska, azonban a cél most szentesíti az eszközt.

A magasság amúgy nem ideális, de ha egy szélesebb terpeszt veszek fel, akkor teljesen jól kezelhető. Ebben a pózban még egyenes háttal guggolásokat is lehet végezni, szóval munka közben tiszta nyereség 🙂

A tapasztalatok

Koránt sem bírok annyi időt a gép előtt tölteni, mint ülve, ami ugye köszönhetően a MARKUS széknek egy kellemes időtöltés és egyben potroh növesztés.

A lábam fáj. Eléggé. Ez idővel múlni fog és ahogyan az Agyvihar podcastben is említettem, inkább álló munka közben üljek le pihenni 4-5 percet, mint fordítva.

Aztán a hátam is fáj. Persze ezek a tünetek adódhatnak a nem túl edzett vázizomzat miatt.

Ami fura, a ülőcsontom is fáj, talán az állástól. LOL.

De nem adom fel!

Viszont sokkal gyorsabban igyekszem elintézni dolgokat a gép előtt, szóval mintha egy hangyányit hatékonyabb lennék – ez persze lehet, hogy illúzió.

A költségek

IKEA LACK asztal: 2490 HUF

IKEA CAPITA láb: 2600 HUF

TOTAL: 5090 HUF

Igaz az alap asztalom már megvolt.

A Heti Zene egyik oszlopos ajánlója Tepi egy zseniális szarkasztikus, irónikus „sírok” vloggal jelentkezik, Tepi duzzog címen.

Időt és energiát spórolok most neked, megnézheted most az első öt részt!