Nem titkolom, hogy nem tartozik a kedvenceim közé a Muse. Viszont ennek a zenének, amit ma @masnisgyilkos ajánl, van egy különleges hangulata, hangszerelése, ami számomra is fogyaszthatóvá teszi. A klippel együtt meg pláne.
Vannak azok a dalok, amik jókedvre derítenek, aztán vannak azok, amiktől megnyugszol, meg van még ezer ilyen kategória – mindenki ismeri a saját „mirevanéppenszükségem” zenéjét. És van a zenéknek egy olyan kategóriája, amik valakire emlékeztetnek. Ez a szám nekem ilyen. (Ami egyébként a legújabb Muse albumnak a hallgathatóbb részébe tartozik.)
Azért csípem @attilagyongyosi ajánlásait, mert olyan infókat tudok meg belőle, hogy csak na. Nagyon nincs is mitt hozzá fűznöm, olvassátok az ő karatereit!
Jó estét, jó szurkolást!
Kissé elütök ma az eddigi felhozataltól.
Nem vagyok nagy „gamer” már, de ha van videójáték franchise, ami teljes mértékben rabul ejtett, az az Elder Scrolls sorozat. Ez a szerepjáték széria nem csak, hogy olyan szabadságot biztosít a játékosnak, mint talán semelyik másik sem, de ráadásul az évek folyamán a fejlesztők olyan részletes és színes univerzumot építettek köré, hogy talán a Star Wars-é az egyetlen, ami felül tudja múlni.
Én személy szerint modern kori eposzokként tekintek a sorozat tagjaira (főként a negyedik és ötödik részre): epikus történetek nagyszerű narratívával, színes karakterekkel és ámulatba ejtő helyszínekkel. A jó és a rossz örök küzdelmét leíró interaktív hősköltemények ezek, amelyekben a gonosznak mindig megvan a maga ésszerű motivációja, ami bizonyos mértékben még hordoz némi igazságot is.
Kétségkívül adnak az élményhez az amerikai Jeremy Soule fantasztikus zenei darabjai, aki az ikonikus harmadik résznél (Morrowind) kapcsolódott be a fejlesztésbe. Soule az egyik úttörője annak a nézetnek és mára már jól bevált formulának, hogy a komolyzenei aláfestéseknek igenis van létjogosultsága a videójátékok modern területén. Olyan projektekben vett részt, mint az Icewind Dale, a Neverwinter Nights vagy a Harry Potter filmek játékadaptációi.
A 2011-es Elder Scrolls V – Skyrim soundtrackje munkásságának eddigi csúcspontja, a mai delikvens, a Far Horizons pedig az egyik kedvencem. Tavaly év végén jelent meg a ‘The Greatest Video Game Music Volume 2‘, amelyen számítógépes játékok zenéit hallhatjuk egyenesen a Londoni Filharmonikusok előadásában. Nos, a brit nagyzenekar és kórus olyan észbontóan adja elő az eredetileg is brilliáns Far Horizonst, hogy a hideg ráz tőle.
@ni0 mai ajánlásához a YouTube-on a hozzászólások között ezt találtam: „This song is amazing on a Friday (:”
És hát ma péntek van!
Sokat agyaltam, hogy ezen a héten mit is ajánlhatnék, ami hűen tükrözi az időjárást és ezzel együtt az emberek hangulatát. Végül arra jutottam, amire anno a Sensation white introjának végén is: fuck it all. Szóval jöjjön az időjárás go home, you are drunk Nio edition.
Teljesen véletlenül találtam rá a művésznőre. Sajnos már nem is emlékszem, hogy kinek a zenéjét néztem a YouTube-on, mikor az ajánlóban megjelent Deliah – Breathe című dala.
Deliah csak egy művésznév, a szemtelenül fiatal 23 éves hölgy becsületes neve Paloma Ayana Stoecker. Az énekesnő Breathe című dala elsőre megfogott, nagyon érdekes hangszíne és előadói stílusa van. Adódik ez talán abból is, hogy édesanyja angol-kubai-nigériai felmenőkkel bír, édesapja pedig francia-spanyol. Igazi multi-kulti örökség, amit hol máshol, mint egy igazi multi-kulti európai városban, Londonban bontakoztat ki.
Amit ma mégis ajánlok, az két, élőben felvett dal. Az első, I Can Feel You című dal az, amit régóta terveztem, hogy megosztok veled itt a Me Gusta projekt keretén belül. A másodikat pedig azért osztom meg, mert nem bírom a várólistán hagyni, annyira jó.
No, meg lehet, hogy hamarosan véget is ér a Me Gusta…:)
Igaz @tepi77 ma Dolák-Saly Róbert zenét ajánl, de a történetünk ott kapcsolódik, hogy én lépten-nyomon Laár Andrással kapcsolatban tapasztalok hasonlókat (aki egyébként Dolák-Saly Róbert szerzőtársa a L’art Pour L’art Társulatban). Róla sokan nem tudják, hogy a KFT zenekar tagja.
Dolák-Saly által megformázott kedvenc figurám Anti bácsi, akit jómagam is nagyon jól tudok utánozni. Tényleg. Lálálilaliba!
Dolák-Saly Róbertet sokan úgy könyvelik el, mint „az a vicces csóka a tévében/színházban”, pedig van egy másik oldala is: Őskor címmel 1995-ben egy albumot adott ki, tele elgondolkodtató, nem vicceskedő számokkal. Erről az egyik kedvencem az „Átköltenél”, amit itt megosztanék veletek (a másik a „Mese” című http://www.youtube.com/watch?v=pnC9iO1jmu0)
Ma @masnisgyilkostól egy eléggé szűk szavú ajánlást kaptam, így utána olvastam az előadónak. Az előadó Sigur Rós egy izlandi zenekar. A név jelentése izlandi nyelven a „győzelem rózsája”, kiejtése pedig nagyjából „sziur rósz”.
A kedvenc zenekarom a GusGus szintén izlandi, sőt Björk is. Még nem bírtam megfejteni, hogy mi az izlandi zenészek titka, de valószínű, hogy az ország sajátságos időjárási viszonyai miatt kialakult természetközeli mentalitás az amit én az izlandi zenékben érzek. Mindegyik előadó esetében átjön a zenéken valami fura, de mégis közös érzés.
Özgür Can nekem is nagy kedvencem, bár én főleg a remixeit szeretem, ismerem. @attilagyongyosi által az első bekezdésben feszegetett téma megérne egy külön bejegyzést. De most ne szakmázzunk, szombat este van: irány bulizni! De előtte hangolódj rá Özgür Can zenéjével! Spara mig – Save me – azaz ments meg! (csak hangonsan hallgasd!)
Pont a minap gondolkodtam el a Coronita-jelenségről, ha lehet így fogalmazni. Ugyanis állítom, ha egy átlagos fiataltól megkérdezed, mi a house, máris az igénytelenül összerakott minimal/electro és az alpári pesti szórakozóhelyek vagy az azokat majmoló vidéki szerencsétlenségek körül kezd el forogni az agya. Manapság minden harmadik Pistike DJ, aki előszeretettel pakolja egymás után a futószalagtrackeket. Ezt látom a szülővárosomban is. És rengetegen kajálják, pofátlanul eltörölve a zenei ízlés minden határát.
A svéd Özgür Can viszont 2003 óta mutat példát arról, hogyan is kell színvonalas progressive house nótákat írni. Jody Wisternoff és Eddie Sender mellett ő a másik kedvencem ezen a színtéren. Táncoltató ütemek, érdekes szintetizátor hangszínek, ötletes strukturálás és a kellemesen repetitív dallamok tökéletes halmozása jellemzik a zenészcsaládból származó producer munkáit.
Brilliáns ‘Spara Mig‘ című dalát 2007 nyarán fedeztem fel és akárhányszor hallom, nagyon kellemes emlékeket idéz abból az időből. Életem egyik legboldogabb időszaka. Igazi fülledt nyári picsarázós nóta, hej!
Nem kicsit lepett meg @ni0 választása, de ahogy ő is fogalmazott: fő a változatosság! És még ráadásul jó is a zene amit küldött!
Ne aggódjatok, 37 másodpercig nem szól semmi! 🙂
Kedden a törzshelyünkön ülve @burgatshow-val épp dumáltunk az élet dolgairól, mikor felcsendült a háttérben ez a szám. Egyből felkaptuk a fejünket a kellemes dallamokra és nyúltunk a telefonunk után, kihasználva a zenefelismerő alkalmazásokat.
Ráadásul nekem kapóra is jön, mert az elmúlt napokban hektikus szálláskeresésben vagyok, s ez a szám valahogy a szolid megőrülés hangulatát kelti bennem – jó értelemben- B-)
Sokat gondolkoztam, hogy mi legyen a mai választásom. Aztán végül a sok jelölt közül hirtelen döntöttem a holnap nőnapra való tekintettel.
Ákos zenéit régóta szeretem. Bár nem vagyok sem ős Bonanzás, sem fanatikus Ákos rajongó, szinte minden zenéjét ismerem, sőt egyszer még koncerten is voltam (nem vagyok nagy koncertre járó…).
Erre a dalra Ákos saját YouTube csatornáján találtam pár hónapja és egyből megtetszett. Nem csak a dal, az előadásmód is. Érdemes megfigyelni, mennyire „fenőttként” és úriemberként bánik partnerével – nagyon intelligens. Az ifjú előadóművésznő Janicsák Veca itt még nem bírt akkora színpadi rutinnal és láthatóan zavarban is van Ákos mellett.
Egyfelől látszik az iszonyatos tisztelet a zenész iránt, másfelől pedig mégiscsak egy férfival énekel szerelmes duettet, ráadásul nem is akárhol: a Papp László Budapest Sportarénában. Ákos mindezt sajátos humorával próbálja oldani, amitől még élethűbb lesz ez a jó értelemben vett férfi-nő feszültség.
@longhand nagy gitárzene rajongó. Otthon penget is néha, és a mai dallal egész jól definiálta, hogy milyen szintre szeretné fejleszteni a hangszertudását. Már csak az a kérdés, hogy a szólista vagy a kísérő ritmikus gitárra gondolt ? 🙂 Ahogy őt ismerem, a virtuóz játék a célja!
Ha egyetlen dallal kellene bemutatni, hogy milyen stílusban és hogyan szeretnék megtanulni gitározni a leginkább, arra az alábbi egy remek példa lehetne. A Midnight in Paris egyik betétdala volt ez a gyönyörű gitárzene.
Az MR2-Petőfi rádión sokszor hallottam ezt a zenét, és nagyon tetszett az egyedi hangzásvilág amit alkotnak. @tepi77 pedig nagyon jól eltalálta a jelzőt: bólogatós zene. Csak figyeld magad, miközben hallgatod! 🙂
A remek magyar trip-hop bandával először 7 éve találkoztam, amikor (az azóta megszűnt) Soundpill nevű netlabelünkkel kiadtuk az első lemezüket. Azóta már túl vannak 3 albumon, és nagy örömmel hallom őket a rádióban, amikor nagy néha felbukkannak itt-ott.
Nagyon jó szövegeik vannak és a hangszerelést is szupernek tartom, hallgatóként pedig csak annyit mondok, hogy „bólogatós zene”.
A hat ember közül, akiket megkértem a „Me Gusta” projektre, @masnisgyilkos az egyetlen, akit korábban semmilyen formában nem ismertem. Feltettem azonban a kérdést twitteren, hogy ki érzi úgy, hogy sok és változatos zenét hallgat és nő. Ő egyből jelentkezett és igaz, még csak a második ajánlási körnél tartunk, de már most bizton állíthatom: nagyon örülök, hogy jelentkezett!
A múltkori ajánlása is nagyon népszerű volt és biztos vagyok benne, hogy a mai is az lesz. Egy olyan előadótól kaptunk egy dalt, akit a legtöbb oldalon a rajongók az „alulértékelt” jelzővel illetnek. Charlie Winston angol létére Franciaországban ért el sikereket.
Van egy viszonylag jól behatárolható közös zenei és előadói halmaz, amit @attilagyongyosi és én is szeretünk. Az egyik ilyen nagy kedvenc BT, akit a legtöbben DJ Sasha Global Underground 013: Ibiza mix cdről és a Mercury & Solace című dalról ismernek. Nekem mondjuk személyes kedvencem a Fibonacci sequence című dala, de szinte nem tudnék olyan munkát említeni a keze alól, ami ne tetszene.
Attila ajánlója meg magáért beszél, különösen az utolsó bekezdés. Szombat estére fel!
A mai talán kicsit nehezebben emészthető sokak számára, de semmiképp sem hagyhattam ki. 2011 nyarán, miközben egy koszos zónázóval robogtam Ferihegy felé belecsapott a fülesembe és alig hittem el, amit hallok. Sokszor van ugyanis, hogy frissen beszerzett ismeretlen dalokkal szórom tele a lejátszómat.
A szerző, Brian Transeau román származású amerikai… polihisztor. Egy hihetetlen tudású géniusz ő, aki tökéletesen jártas a klasszikus komponálás, az elektronikus zeneírás, zeneelmélet, programozás, rendszerfejlesztés, fizika, matematika és irodalom területén. Gyakorlatilag BÁRMILYEN billentyűs, pengetős vagy ütős hangszert képes megszólaltatni és fantasztikus hangja van. Ő az, aki képes viszonylag egyszerű zenei motívumokat úgy kibontani, hogy leesik az állad.
2010-es szerzői albumán, a ‘These Hopeful Machines‘-en pihen a ‘Le Nocturne de Lumière‘. Az egész album úgy, ahogy van annyira jó, hogy arra nincs szó sem több szóból álló kifejezés. Ez a kislemez viszont olyan nyomott hagyott rajtam, amit azóta is büszkén viselek. Azt írta egy ember róla YouTube-on, hogy „the ultimate electronic rhapsody” és nem sokat tévedett.
Olyan, mint egy igézően szeszélyes nő: sosem tudhatod, mi fordul meg a fejében és a kezedet megragadva merre fog elvezetni Téged; nem tudod, mikor érhetsz hozzá és fedezheted fel magadnak. Egy nehezen körülírható, szinte már amorf, folyton változó szintetizátorgőzös utazás; iskolapéldája annak, amiben BT a legjobb.
Jó minőségű fejhallgatón tessék fogyasztani és a hangok úgy fognak pofán csapni, mint egy zsák kétforintos!
A „szerkesztőségi ülésen” említettem, hogy mindenkitől olyan zenét kaptam az első héten, amiket én sem ismertem, leszámítva a @Ni0-tól kapottat. Ezen felbuzdulva, Ni0 ma olyan dalt ajánl, amit tényleg nem ismertem. Eddig.
Ráadásul Ni0 sem akármilyen úton talált rá erre a zenére: lemerült az iPodja!
Egy téli estén épp útnak indultam a belvárosba, mikor is Kőbánya-Kispesten lemerült az iPodom. Nem akartam zene nélkül maradni, így átdugtam a fülest a telefonomba, mert tudtam, azon is vannak gyárilag rátöltött zenék. Ekkor futottam bele Missquerada-ba. Bevallom, korábban nem ismertem sem az előadót, sem a számot, de azonnal megfogott ez a könnyed, nyári hangulatot idéző darab.
A dalt, amit ma ajánlok neked, bevallom, pár napja ismerem csak. Viszont azonnali „dallamtapadást” okozott nálam! Az előadót viszont nagyon régóta ismerem, de egy fontos információt szintén csak pár napja tudok róluk.
Az érzés: libabőr és nosztalgia
A Grace nevű zenekar tudat alatt tett rám és a zenei munkásságomra mély benyomást. Az első daluk amivel találkoztam a Not Over Yet című volt. Imádtam!
Olyannyira, hogy volt időszak, amikor leültem a hangszereim elé és csak ez a dal, ezek a harmóniák jöttek a kezemből. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a 2002-ben a Syncopa hangszerbolt és szervíz által megrendezett Villany Weekenden ennek a dalnak egy átgondolását adtam elő, melyről ez a remek felvétel készült (nemröhög).
Kicsit jobb minőségben itt tudod meghallgatni a dalt.
A Not Over Yetből számtalan feldolgozás, remix készült már, az aktuális kedvencem a Max Graham vs Protoculture Remix. Most mégsem ezt a dalt ajánlom neked, hanem egy olyat, melyet én is csak pár napja ismerek: If I Could Fly.
Nem csak a dal új számomra, hanem egy fonros információ a Grace zenekarról: az egyik alapító tag nem más, mint a nagy „öreg” Paul Oakenfold. Olyan régen volt már, mikor megismertem a zenéjüket (és 1999 óta már nem is aktívak), hogy az 1997 óta tartó internetes ámokfutásom során valahogy kimaradt ennek a lényeges információnak a felkutatása.
Az If I Could Fly című dal egyből előhozott belőlem minden emléket a ’90-es évekből. 1993-at írunk, az elektronikus zenék kezdtek elterjedni. Angliában pedig már javában hódít a drum’n’bass és az alapjaira is épülő stílus (drum’n’pop?), amit a mai napig nem tudok egyértelműen behatárolni (egy időben jungle jelzővel is illették). Nálam abszolut favorit volt. Innen hát a nosztalgia és a libabőr.
A dal egy jobb minőségű – ám klipp nélküli – verziója itt található.
A mai ajánlóból kiderül, hogy @longhand nem viccel, ha zenéről van szó: képes akár a zenész lakásáig is elmenni, hogy megszerezze az áhitott felvételt. Persze mindez a ’90-es években történik és kazettáról beszélünk. Manapság írsz egy e-mailt vagy elindítasz egy Google keresést és már szólhat is a kedvenc dal.
Nem emlékszem már, hogy hol hallottam először a Kézi Chopint, valamikor a ’90-es évek elején ismertem meg őket.
Akkoriban nem volt egyszerű jobb minőségű zenei felvételekhez jutni (főleg ilyen félamatőr zenekaroktól) így az énekes Legát Tibor, Kruspér utcai lakásáig sétáltam el, abban a reményben, hogy lesz egy Kézi Chopin kazettám.
Tibort nem találtam otthon, csak egy dühöngő részeg házmesterbe botlottam bele, de utolsó reményként bedobtam az énekes postaládájába az üres kazettát és a postacímemet egy cetlin, egy rövid üzenet kíséretében. A legnagyobb meglepetésemre, kb. két héttel később, érkezett postán a kazetta a zenekar demófelvételével. (Köszönöm Tibor!)
Egy vidám dalt mutatok be tőlük és még történetet is mesél hozzá helyettem Legát Tibor:
Jobb minőségű studió felvételért ezt érdemes meghallgatni:
Imádom a portugál nyelvet. Talán azért, mert Brazíliában is azt beszélik, ahova mindig is el akartam jutni. @tepi77 így nagyon a kedvemben járt ezzel a zenével.
A portugál Madredeus (a végén s-nek ejtjük, nem sz-nek) nagyon ritkán kerül nálam a playlistbe, mert alapvetően szomorkás zenéjük van, mégis az Um Amor Infinito albumuk nagyon szép dalokat tartalmaz.
A dal, amit erről a lemezről választottam sokkal ambientesebb, elektronikusabb, mint a többi. És az érzés, ami ehhez a dalhoz köt? Egy nagyon szomorú őszi autós kirándulás emléke fűződik hozzá, amikor megtudtam, hogy … de ez inkább legyen titok.
A mai dal előadójával kapcsolatosan az a fura helyzet állt elő, hogy @zencsajjal ugyanazok az érzéseink voltak tini korunban: kifejezetten nem szerettük. Felnőtt (?) fejjel azonban elmondhatom, hogy elkezdtem értékelni és érteni a művész úr zenéjét. Nem utolsó sorban őt azon zenészgeneráció már-már alig fellelhető tagja közé sorolom, aki szenzációs élő koncerteket tud adni a mai napig. Ő Peter Gabriel, akit ha másképp nem is, de extravagáns és nagyköltségvetésű videoklippjeiről biztosan ismersz.
A video első dala a Come talk to me.
Az érzés: a meglepetés
2008 tavasza volt, és divatos szó szerint szalmahétvége. Otthon töltöttem, jó geek szokás szerint nappal a kertben napozva és readerezve, este tévénézve és readerezve 🙂
Egy, a géptől való elszakadás során végigpörgettem a csatornalistát, és megdöbbenve láttam, hogy az akkor általam is képviselt StoryTV-n tényleg minőségi koncertek mennek hétvégén esténként (gondolom, azóta változott a műsorstruktúra). Amibe botlottam, az fergeteges, nagyon emberi és szenvédelyes volt. A dalt nem ismertem addig. Ez volt az, az előadó pedig Peter Gabriel.
Akit addig nem szerettem, mert tini koromban nem értettem. De akkor hirtelen minden összeállt.
Nos? Megmozgat valamit? Mert akkor jöhet utána a Steam 😉
ui1: ki jön Prágába koncertre? 🙂
ui2: lehet tippelni, kinek írta Peter ezt a dalt…
A mai dal @masnisgyilkos ajánlása és meg kell, hogy mondjam, bár nem a személyes kedvencem ez a stílus, az érzés maximálisan átjött: instant jókedvre derített!
Az érzés: instant jókedv
Ez az a zene, ami abban a kivételezett helyzetben van, hogy szinte bármelyik playlistemen megtalálható, de a legnagyobb segítség akkor szokott lenni, amikor instant jókedvre van szükségem.
A bandát egyébként az öcsémnek köszönhetően fedeztem fel, hasonló hangulatú a többi zenéjük, néha egészen rendhagyó dalszöveggel gyorsan megkedvelhetőek.
A mai ajánlót @attilagyongyosi nehezen szülte meg. Annyi jó zenét ismer, hogy nehéz volt választania. Bíztattam, hogy következő héten úgyis tud egy másikat ajánlani, szóval ne gondolkozzon sokat. Megérte azonban várni rá! Nem ismertem ezt a zenét, de amint meghallottam, egyből megvolt az instant libabőr. Kell ennél több?
Valamikor 2005-ben került hozzám egy ’99-es Paul Oakenfold mix, ami Ibizán, a Space nevű elit klubban lett felvéve. Az első percétől az utolsóig arany, Oakie olyan zenéket kevert annak idején, hogy nem élt igazán, aki nem hallott tőle abból az időből valamit. A mix közepe táján robban be a Brainchild ‘Symmetry C’-je Stuart ‘Lange’ Langelaan breakbeat változatában, megtörve a 4×4-es ütemet.
A kislemez szintén ’99-ben jelent meg és igazi ezredfordulós elektronikus gyönyör. Emlékszem 2006 szeptemberében megadta magát a monitorom, így gép nélkül maradtam, viszont bátyám nálam hagyott DVD lejátszója segítségével a zenehallgatás intézményének tudtam hódolni. Minden reggel úgy indult a napom, hogy ezt a dalt csutkára húzva szórtam az éterbe. Fogyasztását máshogy nem is ajánlanám, gagyi hangszórókon hozzá se kezdjetek, bő méllyel, kellő hangerővel tessék. Bár én nem vezetek, de szerintem autóban, utazás közben marha jó lehet.
Ami miatt még emlékezetes számomra ez a dal, az az, hogy nagyon sokáig nem tudtam a címét. Tracklistlám a mixhez nem volt és neten sem találtam, így ‘vakon’ és búsan imádtam. Lange tíz év professzionális produceri munka után kiadta debütáló albumát frappáns ‘Better Late Than Never’ címmel és rajta volt. Amikor először csendült fel az albumról, azt hittem hátraesek a székben. Ismeritek azt az érzést.
A mai zene Ni0-tól származik, aki nagy trance rajongó, ott csápol szinte mindig az első sorban, legyen szó Ferry Corstenről vagy Armin van Buurenről. Az említett előadó urak nekem is ismét nagy kedvenceim, az elmúlt pár évben elfordultam a trance világától (meguntam), most újból felfedeztem.
Egy decemberi napon elhatároztuk másodmagammal, hogy megnézzük a nagy mágust, Armin van Buurent, Ljubljánában élőben. Eső, hideg és köd volt már kifelé menet is. A szettje utolsó darabjaként játszotta a következő számot, ez és az a pár ezer tomboló ember adott erőt ahhoz, hogy 20 óra ébrenlét és tejköd ellenére ne keseredjünk el és szerencsésen hazaérjünk.
Armin van Buuren a trance fenegyereke. Több ízben választotta a közönség a legjobb dj-nek, nevéhez fűződik az Armada records, valamint a méltán híres A State of Trance rádióműsor. Társszerzője pedig az a Ferry Corsten volt, aki nagy öregnek számít a szakmában, s olyan albumok jöttek ki a keze alól, mint a Twice in a blue moon.
A mai zenét tőlem kapod. Így ez a blokk itt kicsit felesleges, de így marad meg az egység – csak következetesen!
Kezdem unni, hogy tél van. Igaz ez a dal pont az őszre, télre készül és még szomorú is, de számomra egy kellemes emléket idéz fel, ami pedig nyári hangulatra emlékeztet. A nyári hangulatot a Szezon című film adja, amely ugyan nem a magyar filmművészet egyik zászlóshajója, de anno nagyon jól szórakoztam rajta.
Főleg a szocreál balatoni szállodán és a balatoni vendéglátáson – Balaton-parti gyerekként tudom, hogy ez pontosan így ment a valóságban is.
A film egyik betétdala amit ajánlok, mely a Zagar nevű formáció szerzeménye, ahol a csodálatos hangú Kutzora Edina énekel. Ők amúgy fel is tűnnek pár kocka erejéig a filmben, amit itt tudsz megnézni.
A mai zene @longhand ajánlása, akiről tudom, hogy sokat vívódott, milyen zenét is javasoljon nektek. Szerintem remekül döntött!
A Colorstart méltatlanul keveset hallgattam az elmúlt 10-15 évben, ahhoz képest, hogy mennyire jó zenekar. Csak az utóbbi 1-2 évben fedeztem fel igazán, annak ellenére, hogy az alapítókat Keleti Andrást és Szalay Pétert a ’90-es évek elejétől ismerem, korábbi zenekaruk – a legendás Vidámpark – révén.
Gyakran találkoztunk abban az időben, korai szigeteken, a csepeli Májuskert rockkocsmában vagy éppen a csepeli gyártelepen lévő próbatermükben. Sok mókás történet jut eszembe ezekből a találkozásokból. A zene iránti alázatban viszont már akkor sem volt tréfa, ha nem szólt elég jól a dal, ment a próba reggelig. Úgy látom, hogy ugyanazzal a kitartással és alázattal nyomják azóta is a fiúk, drukkolok nekik, hogy működjön még sokáig a zenekar.
A mai nap (és ezentúl keddenként) @tepi77 ajánl nektek zenét. Peti az egyszemélyes fiúbanda, a Tangram nevű formáció frontembere, nagyon fincsi ambient zenéket alkot. Ime a választása és a zenéhez fűzött gondolatai.
Alphaville – Ivory Tower
Ha egy rossztündér elátkozna, hogy innentől kezdve csak egyetlen dalt énekelhetnék a zuhany alatt, de egy jótündér – meglátva minket az erdőben egyezkedés közben – közbeavatkozva enyhítene az átkon azzal, hogy ezt a dalt én választhatom meg, akkor egyértelműen az Ivory Towert választanám az Alphaville-től.
Ezt a hihetetlen, magasztos-energikus zenét már reflexszerűen kezdem énekelni, ha nagyritkán a zuhany mellett döntök a kád ellenében.
A dal mintegy összefoglalása a zenekar (akkor, 1994-ben) tíz éves fennállásának, a szövege korábbi sikeres dalok szövegéből van összeollózva. Itt az ideje, hogy végre elfelejtsük a Forever Youngot, és mostantól ez legyen az a dal, amely a német szintipop zenekartól elsőre eszünkbe jut.
albumuk nagyon szép dalokat tartalmaz.